A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

Egy lány Az utcán kötött ismerettségeket általában nem sokra értékelik az emberek. Gyanús, mondják, csakúgy leszólította, megismerkedtek, ki tudja miféle az ilyen, akivel igy is lehet ... A mi találkozásunk Szélikével az utcán történt és egész isinerettségünk, beszélgetéseink ott játszódtak le a villamosok csöngetése közben, a nagy nyilvánosság előtt. Január volt, lucskos, néhol kupacokba hányt hó tette sivárrá és reménytelenné az utcákat és a tornyokon varjúk károgtak. Bolondos január, nappal olvadt, éjjel fagyott, az emberek óvatosan botorkáltak a síkos járdákon, mintha járni tanulnának. Szélike vastag bekecsben, feje meleg fekete kendőbe bugyolálva, filc botosban áll a Szovjet Könyvesbolt kirakata mellett. Nem . — bár feltűnő jelenség volt, öltözéke kicsit az édesanyáméra emlékeztetett, amikor csikorgó téli hajnalokon jejni ment és a malacokat megetetni — nem álltam volna meg miatta. Azért álltam meg, mert — egészen prózai eset — hagymára voll szükségem. És Szélike előtt egy pultféle deszkaasztalon egész hagymahegyek álltak, zeller, sárgarépa, retek és kalarábé társaságában. Hagyma, mint ok az ismerkedésre. Nem rossz! Amíg kimérte, alaposan megfigyeltem. Nein szép, állapítottam meg azonnal. Az area szélfútta, fagycsípte, piros, haját mint valami nagy fekete madár szárnya elrejti a kendő, csak a homlokán szabadult ki néhány tincs. A hideg januári szél, amely borzongatva kavargott az utcákon széltébenhosszabán, meg-meglobogtatta a kiszabadult tincseket. — Szélike — gondoltam — napról napra a szél fújja őt! Szemembe ötlött a keze. Hidegtől vörösre mart búrét fehér repedések hálózata tarkította. Ugyanolyan mint az enyém volt katonakoromban, amikor a folyosót súroltam és ráfagyott a viz. Óh, ez derék kislány, akinek ilyen keze van, az csak derék kislány lehet. A szeme, egyedül az volt szép. meleg barnafényű Aztán tovább mentem és megfeledkeztem róla. Jó egy hét múlva tűnt újra a szemembe, akkor is csak azért, mert banánt áruit. — I Kérek egy kiló banánt, Szélike! Nem mosolygott, komolyan nézett vissza. — Miért éppen Szélike? — No mert ahogy van napraforgó, azért mert a nap után forog, maga azért Szé like, mert mindig a szél fújja. Vigyázzon, mert egyszer még elröpül! Erre nevetett és én is nevettem. Groteszk kép volt elgondolni, ahogy Szélike 'ire-1592-1670 kiváló cseh pedagógus és író. Hányatott életé során Rákóczj György meghívására Magyarországon is töltött néhány évet mint a sárospataki kollégium tanára, itt írta a szemléltető oktatás úttörő kézikönyvét, az Orbis sensualium pictus-t (A látható világ képekben). A tudományt mindenki számára hozzáférhetővé akarta tenni. Didaktikai nézeteit fő müvében, a Didactica Magnóban (Nagy Oktatástan) fejtette ki, amelyben lerakta a tudományos pedagógia alapjait. A tanításban az általa hirdetett természet szerűség, tudatosság, szemléletesség, oktató murvánknak ma is irányító elvei. Comenius iskolarendszerében elsőként vezette be a tanítás mat szervezeti formáját, az osztály- és tanórarendszert. Tankönyvei másfél évszázadon át a legjobb tankönyvek maradtak. senkinek. Pedig ők ikrek, nem válhatnak el egymástól. — Igen — nyugtattam meg — nem válhatnak el. Várni kell Szélike, várni... Annak engedje csak meg, hogy szeresse magát, aki a Szélikét szereti.. . Aki azt akarja . .. Mert az a férfi a Napraforgót egyenesen imádni fogja! Ügy bizony! — Jó — kacagott — a nyár úgyis rövid, hamar elsuhan, az őszi és a téli napok tovább tartanak, komolyabbak, józanabbak. Rövidesen elővesszük a botosokat, meg a bekecset és várunk... Szélike csak télen lesz szerelmes! DUBA GYULA Jan Amos Komensky az utcán pül, mert nagykendójében, bekecsében, botosaiban inkább terebélyes kofa benyomását keltette, nem karcsú, lenge angyalét. — Ebben igaza van — komolyodott meg — a szelet valóban alaposan ismerem. Legrosszabb a dunai szél, amely süvítve végigrohan a Sztálintéren, megrázza a nagy cipőbolt neonreklámjait és egyenesen a «zeniemnek rohan. De az északi szél se különb. Ez oldalról jön, az állomás felöl, váratlanul és alattomosan, itt a sátram előtt meg mintha csak játszana velem, forogni kezd, felkavarja a havat és az arcomba vágja. Nem, a szelet nem szeretem ... Azután mindig észrevettem Szélikét. Ha fagyott, ha olvadt, hullott a hó vagy hideg jeges esö esett, ott találtam kis sátra alatt. Ha nem vol'ak vevői, a havat seperte sátra körül, vagy fázósan fújta a kezét és topogott. — Csak már itt lenne a tavasz — sóhajtott egyszer. — Ő — tréfáltam vele, mert ekkor már jóismerösök voltunk — Szélike tavaszt akar ... Szélike májusi éjszakákra vágyik . .. Szélike szerelmes akar lenni. .. Nagyott nevetett. — Ezt aztán eltalálta ... No, persze, egy férfi mi másra is gondolhatna! A szerelem télen is virágzik ám, tudja-e? De nekem nem szerelem kell, hanem meleg ... Napsugarak, langymeleg levegő, és fény, sok fény, mert fázom itt a rideg téli. napokon. Március végén megolvadtak a jegek, a hólé vígan csörgedező patakokban folyt le a villamossíneken. Reggel még hideg volt, és sűrű köd ülte meg a várost, de délfelé kisütött a nap és melegen szórta sugarait Szélikére. Szélike levetette a nagykendót, haját szépen megfésülte, félcipőket húzott az ormótlan botosok helyett és a bekecset szürkekockás tavaszi felöltővel cserélte fel. — Itt a meleg — Szélike — üdvözöltem — vége a bekecses korszaknak! Örül ugye? A keze, az arca, még mindig piros, szélfútta, a szája kicserepesedett. — Nagyon — tárta ki a karját a nap felé — nagyon örülök. Aztán hosszabb időre elutaztam és csak a nyár derekán tértem vissza. Szélike előtt sárgabarack, cseresznye, friss zöldség és narancs az asztalon. De igazán ez a Szélike? Ö ?z a szép, bronzbarna arcú, finom kis teremtés, aki ha szépen felöltözne, hát megfordulnának utána a férfiak? A keze finom és kecses, — nem durva már — a karja napbarnított, a haja dús hullámokban, puhán hull a vállára. Ez nlenne a bekecses, botosos, csúnya Szélike ? — Szélike — kiáltottam ámulva — Szélike, magából tündér lett! Most már igazán elrepülhet... — Na tündér éppen nem, csak ... csak esetleg Napraforgó! Imádom a napot, a tavaszt, a nyarat ... Látja ezért szeretem ... — És a szerelem ? Vagy megelégszik a tavasszal és a nyárral? — tréfáltam. Megint komoly tett. — Mondtam már, hogy az télen is virágzik, nem kell annak tavasz. És ... és a Napraforgó meg is találná, csak hát a Szélike, a botosos, ö nem kell