A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

nyezetre, behatol a gyerekek szájába, orrába. Megremegett a borzalomtól. Megpróbálta elűzni ezeket a gondolatokat, és magára parancsolt: Térj észre! A szülők eljönnek a gyerekekért! Az egész város eljön, hogy kikaparja a romok alól az óvodát! Huszonhárom gyereket és az óvónőt! Ki kell tartani és nem szabad megriasztani a gyerekeket. Megkérdezik majd, hogyan látta el a gyerekeket. Meg kell nyugtatni őket, foglalkoztatni, rendben átadni... Odalépett Honzíkhoz, aki még mindig fogta az orrát: — Ki tud elefántot játszani? Ö, a régi jól bevált elefánt-játék! A gyerekek csaknem földik hajolnak, egyik kezükkel az orrukat fogják, a másikkal integetnek, mint az elefánt az ormányával. Trombitálnak, lökdösődnek és körüljárják az óvónőt, aki a fogával igyekszik kiszedni töredezett körme alól a vakolatot, ösztönösen teszi. Mit számítanak a törött körmök ahhoz képest, ami rájuk vár? Szeme az ajtót figyeli, füle hangokra vadászik: jönnek-e már a szülők a gyerekekért? Most észrevette, hogy az ibolyacsokor elhervadt az asztalon. Eszébe jutott a fiú, akivel tegnap kint ült a domboldalon. A szerelmes nő ösztönével érezte, hogy szerelmet fog neki vallani. Ma este, vagy • legkésőbb holnap! A fiú fiatal volt, mint ő és szégyenlős. Az óvónő elhatározta, hogy megkönnyíti számára a dolgot, mihelyt találkoznak. Mi lesz, ha az emberek későn jönnek? A torka összeszorult a félelemtől. De tudta, hogy könnyen elkéshetnek. Háborúban gyakran fordul elő ilyesmi. A gyerekek körbe-körbe járnak az óvóhelyen. Lábacskáik alatt ellenszenvesen ropog a lehullot vakolat. Tüdejük beszívja a gázt, amely már csaknem egészen szagtalanná vált. Janyicska kiegyenesedett, feje fölé emelte a kezét é összekulcsolta az ujjait. Az óvónő elmosolyodott, elvezette a sarokba és ráültette a hideg bilikére. Hallotta, amint a gyerek halkan felszisszent: — Hideg, óvónéni... Az elefánt-játék véget ért. Néhány gyerek a bilikhez szaladt és várta, hogy az óvónéni segítsen a vetkőzésben. Honziknak nem kellett segítség. Igazi fiú volt, ha nem is fogadott szót. Nyughatatlan,~ mint egy hegyipatak, ügyes, mint egy veréb, amely röptében kapja el a fel» dobott magot, na kinyitja a szemét, két kis darab eget lát az ember. De nemcsak Honzík kedves, hanem mindannyian. Tanítók, festők, tudósok lettek volna belőlük? Ki adott parancsot az elpusztításukra ? Az óvónő rádöbbent, hogy múltidőben gondolkodik. Lehetséges ez? Kinyitotta a száját, de nem kiáltott fel. Nem szabad megrémítenie a gyerekeket. Tördelni kezdte a kezét és eszébe jutott, hogy nincs kétségbeesettebb és szomorúbb jelző eszköz, mint az emberek keze, ha szenvednek. De ő nem néma. Csak nem szabad megriasztania a gyerekeket... Már nem nevetnek, és szemük le-lezárul. Olyan, mint a pislákoló gyertyaláng. Mányicskának nincs ereje ahhoz, hogy a padig menjen, leül a földre. — Bepiszkítod a ruhácskádat. Kikapunk anyukádtól! Felemelte a kislányt, leporolta a szok nyácskáját és ráültette a padra. A többi gyerek is leül. Csend támad. A test nem engedheti már meg magának az olyan fényűzést, mint a mozgás vagy nevetés. A beszéd a legnagyobb emberi megerőltetéssé válik. A1

tanítőnő megszagolja az ibolyát... Nincs már illata. Gázszaga van. 'S— OszL omiek VERES JÁNOS Oszi mezőn Sötét vizek partján jártam, porrá vált a napfény rajtam, útilapu volt a társam, gyertyalángot oltalmaztam. Pillantásom deret hajtott selyem füre, csipkefára, testebmen a náyri hangok szétfoszlottak, min a pára. Kezemmel csak tövist fogtam, tizenkétszer kiáltottam, elrejtett a bánat bokra, s hangom csak a szél hallotta. Őszi mezőn rámtalál: hígabb lett az esték mérge, kardod gyönge vadvirág-szál, s fölsuhog a tükör-égre. Elémhull egy sárga levél, szelíd szavad fénnyel öntöz, hajadszála erős kötél, kötözz vele az örömhöz. GYÜRE LAJOS: Az ősz üzen Az ősz mindig üzen nékem, míg fáradt felhők húznak az égen, még tobzódik szín és festék, és míg titkosak az esték. Üzen, míg opálos reggel, bús varjak zajos sereggel meg-megszállják a friss vetést, — ülik a tort, a temetést. Es míg távoli dombokon a szél dalol a lombokon, hol cserkészök kohója száll, az elmúlás keze kaszál. Üzen, míg kéklő hegyek ünnepi ruhát öltenek, s milliom szín pompája árán, égnek Démétér oltárán. Az óvónő ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megírja a fiúnak, mennyire szereti és a szülőknek, hogy mindent megtett a gyerekekért, amit lehetett. Táskáját az osztályban hagyta! Érzéketlenné és rugalmatlanná vált ujjai rezignáltán kotorásznak üres zsebében. Az ostoba háború még a búcsútól is megfosztotta! A gyerekeket álmos fáradtság kerítette hatalmába. Pepícsek megróbái felállni. Egy lépést tesz a fenekéhez ragadt bilikével. A második lépésnél a biliké leesik és összetörik. A padlón apró pocsolya keletkezik. Pepícseken látszott, hogy szidást vár, de az óvónő becézve nyújtotta ki feléje a kezét. Pepícsek hozásimult és halkan megszólalt: — Anyukám! Az óvónőt megint elfogta a pánik. Az ajtóhoz futott és körmével kaparni kezdte. Rádöbbent, mennyi gáz feszülhet neki kívülről, nem merte kinyitni. A gyerekek sírni kezdtek, de sírásuk túl fáradt volt ahhoz, semhogy soká tartson. Az óvónő megsimogatta Janyicskát és megkérdezte: — Talán csak nem fogsz sírni ? Félek ... — A néni még mindig szidja a sárkányt? Ö, hisz eifeledkezdtünk a meséről? Hol is hagytuk abba? A gyerekek már nem igypkeznek túlkiabálni egymást. Szemük mintha csak véletlenül akadna meg az óvónőn. Apatikusan bámulnak rá, fáradtan erőlködve felelnek: — Hogy a bogarak aludni mennek... Az óvónő tudta, hogy idáig nem ért a mesében. De örült neki. A gyerekek álmosak, azért beszélnek alvásról. Leült az asztal mellé és folytatta a mesét. A gyerekek megpróbálnak odahallgatni. Olyanok, mint a fecskék, amelyek hosszú útra készülnek. Érezte, hogy itt az ideje befejezni a történetet. Beszéde összefüggéstelenné vált, szaggatta a tüdejét. Minden szó fájdalommal járt. De nem jajdult föl. Tudta, hogy az egész nem fog soká tartani. Csak egyetlen kívánsága volt. Befejezni és aludni. Kimerült, mire a mese véget ért. Kiegeyenesedett, amennyire tudott, végignézett a gyerekeken és kimondta az Utolsó szavakat: — A bogarak pacsit adtak egymásnak és elaludtak. Mi is aludni fogunk! — Huszonhárom gyerek pacsit ad egymásnak, aztán lassan az asztalra hajtják a fejüket. A kisfecskék elindultak hosszú útjukra. — Honzík testecskéje megrándult. Egy pillanatra felriadt álmából. Az óvónő észrevette, hogy kicsit maszatos az arca. Elővette zsebkendőjét, megnyálazta a csücskét és megtörülte vele Honzík cseresznyeszáját. Pompás fáradtságot érzett. Az ibolyacsokor után nyúlt és közelebb húzta magához. Egy pillanatra vágyódni kezdett a fiú után, de nyomban rájött, hogy még jobban vágyódik aludni. Még egyszer kinyitotta a szemét és számolni kezdett. Huszonhárom gyerek! Mind aludt. De túl csendesen ahhoz, hogy álmukat alvásnak lehetne nevezni. Elmosolyodott és suttogva megszólalt: — Isten veletek, kisfecskék! Isten veletek, bogárkák! Tudta, hogy útjának végére ért. Fejét tenyerébe hajtotta, és a felszabadító sírás úgy buggyant ki belőle, mint tiszta hegyi forrás. Nem tartott soká. Újból hallotta a gáz sziszegését. Most már nem érezte szörnyűnek. Olyan volt ez a hang, mintha valaki nyugalmat parancsolna rá. Abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét, de még mindig nem volt teljesen nyugodt. Tolakodó, nyers fény zavarta. Minden erejét összeszedte, felemelte súlyos, idegennek tetsző kezét és eloltotta a villanyt. 13