A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

Rudolf Cerny: Az ó Felsivított a sziréna, és a gyerekek ujjongó kiáltozással feleltek rá: - A néni! A néni! Repül a sárkány! Repül a sárkány! Az óvónő az ablakhoz lépett és az eget nézte. Az utca szúk volt, csak a házte­tőket lehetett látni. A villámhárítók kö­zött hasas sziréna terpeszkedett. Most fokozatosan lehalkult a hangja. Mintha halálosan sebzett állat lett volna, amely­nek perceken belül vége. Az óvónő megnézte az óráját. A repü­lőgépek rendszerint dél körül repülnek el a város fölött. Most kilenc óra van. Az anyák néhány perccel ezelőtt hozták be a gyerekeket. Este jönnek értük. Igy van ez nap mint nap. De az utóbbi időben egyre gyakrabban üvöltenek a szi­rénák. Közeledik a front. A gyerekek túl kicsinyek ahhoz, hogy megértsék, mi a háború. Mikor megkérdezték, miért kell a szirénahangra lemenniök a pincébe, az óvónő mesét mondott nekik a jó néniről, aki szidja a sárkányt. Ezt a magyaráza­tot megértették. Azóta, ha megszólal a sziréna, vidám kiáltozásba kezdenek: — A néni szidja a sárkányt! A sárkánytól nem félnek túlságosan, mert eddig még sohasem történt semmi szirénabúgáskor. A-z ővónö sem fél túlsá­gosan, mert eddig csak a birodalom terű-Jetét bombázták. De mégis tisztelettel néz fel az égboltra és pincébe viszi a gyere­keket. Megfogják egymást a ruhájuk csücs­kénél és sietnek lefelé. Az első Janyicska, olyan törékeny, mint egy finom porcelán­csésze, utána Frantisek és Anyicska az ik­rek. Aztán Vlasztyicska, akinek olyan a haja. mint a kisliba tolla, majd Honzik, a kis ördög, aki a szüleinek sohase fogad szót, utána a többiek! Huszonhárom gyerek! Nem olyan régen történt, hogy az anyák rábízták a gyerekeket. Túl fiatal­nak tűnt nekik. De fiúismerőse már van. Tegnap is látták vele a város határában. A nap éppen nyugodni készült. Bronz­színe volt. Ő úgy látta, hogy gurul. Gu­rul a látóhatár mögé. A fiú folytatta: gyöngy az égbolt, buráján tündöklő gyöngyszem. Ejnye, az ibolyacsokrot, ame­lyet a fiú tegnap szedett neki, fent fe­lejtette az osztályban. Elgondolkozva haladt lefelé a lépcsőn a gyerekekkel. Micsoda óvóhely ez. A fa­lain vízvezetékek és gázcsövek futnak végig. Az egyik sarokban egy halom ho­mok tornyosodik, a másikban tüzoltóké­szülékek rozsdásodnak. A gyerekek asz­tala és padocskái megvetemedtek a ned­vességtől. Az ajtó nem zár jól, a festett kis bilikék túl hidegek ahhoz, hogy a gyerekek szívesen üljenek rájuk. A gyerektársaság szétszaladt a pincé­ben, az óvónő pedig felszaladt az ibo­lyáért. Útközben meghallotta a repülő­gépek zúgását. Besurrant az osztályba, felkapta a kis csokrot és szaladt vissza a pincébe. Nyugtatgatta magát, hogy most se tör­ténik majd semmi. A repülőgépek el­szállnak a város felett, mint mindig. Amerikaiak? Angolok? Senki sem is­merte ki magát. Az a hír járta, hogy az amerikaiak nappal repülnek, az angolok éjszaka. Leért az óvóhelyre, nekitámaszkodott Snö J a rosszul zárt ajtónak és megszámolta a gyerekeket. — Huszonhárom! Hirtelen rémület szakadt rá. A hang, amit hallott, megdermesztette ereiben a vért. Világosan érezte, hogy gigászi szörnyeteg rohan végig a városon, bele­gázol az utcákba, templomokba, "házak­ba, kórházakba, iskolákba. Minden menny­dörgésnél borzalmasabb robbanás resz­kettettet meg mindent. Az óvóhely aj­taja kitárult és nekivágódott a falnak, aztán újból becsukódott. A villanylám­pa pislogni kezdett, a ház megingott, mintha iszapra építették volna. A fal néhány helyen megrepedt, a mennyezet egy vakolatkalácsot dobott le magáról, a lépcső felől tompa puffanás hangzott, és az ajtóra kívülről kőtermelék zúdult. Aztán csend lett. Az ajtó már nem mozdult. Nyugalom volt mindenütt. Az óvónő különös nyo­mást érzett a gyomra tájékán. A gyere­kek vágyakozó szemmel nézik a száját. Várják, hogy megszólaljon, hogy mond­jon nekik valamit. Nem tudott megmozdulni. Tudta, hogy valami történt. Meg kellene nézni! A gyermekszempillák remegnek, mint a tülevelek a szélben. A sírás biztos elő­jele. Mondani kell valamit, hogy meg­nyugodjanak. Magárapararicsolt: azonnal heszélnem kell valamit, hogy megnyugad­janak. Leküzdötte remegését és megkér­dezde: — Ki jött be utoljára? Nyitva hagyta az ajtót. A szél csapta be helyette! Talán sikerült. De a hangjában volt valami különös szín, amit a gyerekek nem értettek meg. Sohase hallották így beszélni. Elmosolyodott, hogy újból fel­keltse bizalmukat. A gyerekek elfeledkeznek a sírásról és erőltetik az emlékezetüket, ki jött be utoljára. Egymásra mutogatnak ujjacs­káikkal, de Honzik felugrik székecskéjéről és elkiáltja magát: — Az óvónéni jött be utoljára! A gyerekek megkönnyebbülnek. Csacs­kán nevetve kiáltoznak: — Az óvónéni, az óvónéni! — Igazán? Büntetést kell kapnom, amiért ilyen rendetlen voltam. — Tessék mesélni! — A bogarakat! A gyerekek leülnek a padokra és vár­ják a mesét. Az óvónő egy kis időt nyer és gondolkodik, mi történhetett. Az a gondolat, hogy be vannak temetve, szinte vonzza az ajtó felé. Nehezen őrizte meg nyugalmát, de megőrizte, nehogy meg­riassza a gyerekeket. Majd csak néhány perc múlva néz ki; amikor a kicsinyek már a mesére fognak gondolni. Gyorsan és egész másra gondolva ért odáig, hogy a kiskandúrnak és a kismacskának há­rom kiscicája születik. Az egyik fiúcica fehér, a másik fekete, a lánycica meg tarka. A gyerekek elnevetik magukat. Az óvó­néni tévedett. Az egyik fiú-cica volt tar­ka, a lánycica fehér. Az óvónő megnyugodott. Minden jól megy. A gyerekek vidámak! Ébren kell tartani az érdeklődésüket. És ő elmegy megnézni, mi történt. — Nem, gyerekek, nincs igazatok ... — De igen, óvónéni, de igen... — Valami szag van itt! A figyelmeztető gyerekkiáltás félbesza­kította a vitát. Az óvónő meglepődött. A gyerekek fintorgatják az orrukat, mint a szaglászó nyuacskák. — Büdös van! — mondja Honzik. Az óvónő nem rótta meg a csúnya szó­ért. A pince dohos szagába eny másik, baljóslatú illat vegyült. Most már ő is érezte. De még» gondolatban se merte ki­mondani. Szemét végigjártatta a csöve­ken, amelyek a lépcsőházba vezettek. A szag nem az óvóhelyről ered. Az ajtóhoz lépett. Neki kellett feszítenie a vállát, mert a leomlott kőtörmelék kívülről el­torlaszolta. Átfurakodott a szűk nyíláson és szemével követte a csövek irányát. A lépcső kő- és téglahalmazban végző­lött. Betemették a leomlott falak. A szag egvre áthatóbb lett. Halk sustorgást hallott. Megpróbálta magával elhitetni, hogy ez saját gyorsan áramló vérének a hangja. Lehajolt, hogy megkeresse az omladékból előtörő méreg forrását. És a forrás belehelt az arcába, s hom­lokáról félrefújta a haját. Az óvónő meg­rémült. Kiáltásra nyitotta a száját, a szag egyenesen a tüdejébe csapott. Undo­rodva köhögött. A keze, mint két éhes ragadozó nekilendült a törmelékeknek, ujjai behatoltak a repedésekbe és gör­csösen karmolták a tégladarabokat. Ök­lei tompán doboltak az omladékon, torká­ból rémült kiáltás tört elő: — Segítség? Gáz! Gyerekek a pincé­ben ... A hangja kettétörörtt a romokon és gúnyosan ismételte: - — Gyetekek ... gyerekek ... gyere­kek ... A pincében felhangzott a gyerekhan­gocskák koncertje. Ez rossz jel volt. Rádöbbent, hogy nem szabad pánikba esnie. Ő most nem önmagáé, hanem a gyerekeké, akiket az anyák rábíztak. Las­san, apró léptekkel távolodott az omla­déktól. Az ajtónál rosszul lett. A tudata távolról jelezte, hogy fuldokolni kezd. El­fojtotta ez a gondolat. Talán csak túl sok gázt lélegzott be, amikor azt a helyet kereste. Átcsúszott az ajtónyíláson és becsapta maga mögött az ajtót. Az ajtó rosszul zárt. A'Z óvónő igyekezett uralkodni ma­gán, de érezte, hogy a keskeny hézagon keresztül besettenkedik a gáz. Az volt az érzése, hogy latja. Látja, hogyan kúszik a falakon, mászik a padlón, ráül a meny-12 VÁRAKOZÓ OTTÓ rajza

Next

/
Thumbnails
Contents