A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

Rudolf Cerny: Az ó Felsivított a sziréna, és a gyerekek ujjongó kiáltozással feleltek rá: - A néni! A néni! Repül a sárkány! Repül a sárkány! Az óvónő az ablakhoz lépett és az eget nézte. Az utca szúk volt, csak a háztetőket lehetett látni. A villámhárítók között hasas sziréna terpeszkedett. Most fokozatosan lehalkult a hangja. Mintha halálosan sebzett állat lett volna, amelynek perceken belül vége. Az óvónő megnézte az óráját. A repülőgépek rendszerint dél körül repülnek el a város fölött. Most kilenc óra van. Az anyák néhány perccel ezelőtt hozták be a gyerekeket. Este jönnek értük. Igy van ez nap mint nap. De az utóbbi időben egyre gyakrabban üvöltenek a szirénák. Közeledik a front. A gyerekek túl kicsinyek ahhoz, hogy megértsék, mi a háború. Mikor megkérdezték, miért kell a szirénahangra lemenniök a pincébe, az óvónő mesét mondott nekik a jó néniről, aki szidja a sárkányt. Ezt a magyarázatot megértették. Azóta, ha megszólal a sziréna, vidám kiáltozásba kezdenek: — A néni szidja a sárkányt! A sárkánytól nem félnek túlságosan, mert eddig még sohasem történt semmi szirénabúgáskor. A-z ővónö sem fél túlságosan, mert eddig csak a birodalom terű-Jetét bombázták. De mégis tisztelettel néz fel az égboltra és pincébe viszi a gyerekeket. Megfogják egymást a ruhájuk csücskénél és sietnek lefelé. Az első Janyicska, olyan törékeny, mint egy finom porceláncsésze, utána Frantisek és Anyicska az ikrek. Aztán Vlasztyicska, akinek olyan a haja. mint a kisliba tolla, majd Honzik, a kis ördög, aki a szüleinek sohase fogad szót, utána a többiek! Huszonhárom gyerek! Nem olyan régen történt, hogy az anyák rábízták a gyerekeket. Túl fiatalnak tűnt nekik. De fiúismerőse már van. Tegnap is látták vele a város határában. A nap éppen nyugodni készült. Bronzszíne volt. Ő úgy látta, hogy gurul. Gurul a látóhatár mögé. A fiú folytatta: gyöngy az égbolt, buráján tündöklő gyöngyszem. Ejnye, az ibolyacsokrot, amelyet a fiú tegnap szedett neki, fent felejtette az osztályban. Elgondolkozva haladt lefelé a lépcsőn a gyerekekkel. Micsoda óvóhely ez. A falain vízvezetékek és gázcsövek futnak végig. Az egyik sarokban egy halom homok tornyosodik, a másikban tüzoltókészülékek rozsdásodnak. A gyerekek asztala és padocskái megvetemedtek a nedvességtől. Az ajtó nem zár jól, a festett kis bilikék túl hidegek ahhoz, hogy a gyerekek szívesen üljenek rájuk. A gyerektársaság szétszaladt a pincében, az óvónő pedig felszaladt az ibolyáért. Útközben meghallotta a repülőgépek zúgását. Besurrant az osztályba, felkapta a kis csokrot és szaladt vissza a pincébe. Nyugtatgatta magát, hogy most se történik majd semmi. A repülőgépek elszállnak a város felett, mint mindig. Amerikaiak? Angolok? Senki sem ismerte ki magát. Az a hír járta, hogy az amerikaiak nappal repülnek, az angolok éjszaka. Leért az óvóhelyre, nekitámaszkodott Snö J a rosszul zárt ajtónak és megszámolta a gyerekeket. — Huszonhárom! Hirtelen rémület szakadt rá. A hang, amit hallott, megdermesztette ereiben a vért. Világosan érezte, hogy gigászi szörnyeteg rohan végig a városon, belegázol az utcákba, templomokba, "házakba, kórházakba, iskolákba. Minden mennydörgésnél borzalmasabb robbanás reszkettettet meg mindent. Az óvóhely ajtaja kitárult és nekivágódott a falnak, aztán újból becsukódott. A villanylámpa pislogni kezdett, a ház megingott, mintha iszapra építették volna. A fal néhány helyen megrepedt, a mennyezet egy vakolatkalácsot dobott le magáról, a lépcső felől tompa puffanás hangzott, és az ajtóra kívülről kőtermelék zúdult. Aztán csend lett. Az ajtó már nem mozdult. Nyugalom volt mindenütt. Az óvónő különös nyomást érzett a gyomra tájékán. A gyerekek vágyakozó szemmel nézik a száját. Várják, hogy megszólaljon, hogy mondjon nekik valamit. Nem tudott megmozdulni. Tudta, hogy valami történt. Meg kellene nézni! A gyermekszempillák remegnek, mint a tülevelek a szélben. A sírás biztos előjele. Mondani kell valamit, hogy megnyugodjanak. Magárapararicsolt: azonnal heszélnem kell valamit, hogy megnyugadjanak. Leküzdötte remegését és megkérdezde: — Ki jött be utoljára? Nyitva hagyta az ajtót. A szél csapta be helyette! Talán sikerült. De a hangjában volt valami különös szín, amit a gyerekek nem értettek meg. Sohase hallották így beszélni. Elmosolyodott, hogy újból felkeltse bizalmukat. A gyerekek elfeledkeznek a sírásról és erőltetik az emlékezetüket, ki jött be utoljára. Egymásra mutogatnak ujjacskáikkal, de Honzik felugrik székecskéjéről és elkiáltja magát: — Az óvónéni jött be utoljára! A gyerekek megkönnyebbülnek. Csacskán nevetve kiáltoznak: — Az óvónéni, az óvónéni! — Igazán? Büntetést kell kapnom, amiért ilyen rendetlen voltam. — Tessék mesélni! — A bogarakat! A gyerekek leülnek a padokra és várják a mesét. Az óvónő egy kis időt nyer és gondolkodik, mi történhetett. Az a gondolat, hogy be vannak temetve, szinte vonzza az ajtó felé. Nehezen őrizte meg nyugalmát, de megőrizte, nehogy megriassza a gyerekeket. Majd csak néhány perc múlva néz ki; amikor a kicsinyek már a mesére fognak gondolni. Gyorsan és egész másra gondolva ért odáig, hogy a kiskandúrnak és a kismacskának három kiscicája születik. Az egyik fiúcica fehér, a másik fekete, a lánycica meg tarka. A gyerekek elnevetik magukat. Az óvónéni tévedett. Az egyik fiú-cica volt tarka, a lánycica fehér. Az óvónő megnyugodott. Minden jól megy. A gyerekek vidámak! Ébren kell tartani az érdeklődésüket. És ő elmegy megnézni, mi történt. — Nem, gyerekek, nincs igazatok ... — De igen, óvónéni, de igen... — Valami szag van itt! A figyelmeztető gyerekkiáltás félbeszakította a vitát. Az óvónő meglepődött. A gyerekek fintorgatják az orrukat, mint a szaglászó nyuacskák. — Büdös van! — mondja Honzik. Az óvónő nem rótta meg a csúnya szóért. A pince dohos szagába eny másik, baljóslatú illat vegyült. Most már ő is érezte. De még» gondolatban se merte kimondani. Szemét végigjártatta a csöveken, amelyek a lépcsőházba vezettek. A szag nem az óvóhelyről ered. Az ajtóhoz lépett. Neki kellett feszítenie a vállát, mert a leomlott kőtörmelék kívülről eltorlaszolta. Átfurakodott a szűk nyíláson és szemével követte a csövek irányát. A lépcső kő- és téglahalmazban végzőlött. Betemették a leomlott falak. A szag egvre áthatóbb lett. Halk sustorgást hallott. Megpróbálta magával elhitetni, hogy ez saját gyorsan áramló vérének a hangja. Lehajolt, hogy megkeresse az omladékból előtörő méreg forrását. És a forrás belehelt az arcába, s homlokáról félrefújta a haját. Az óvónő megrémült. Kiáltásra nyitotta a száját, a szag egyenesen a tüdejébe csapott. Undorodva köhögött. A keze, mint két éhes ragadozó nekilendült a törmelékeknek, ujjai behatoltak a repedésekbe és görcsösen karmolták a tégladarabokat. Öklei tompán doboltak az omladékon, torkából rémült kiáltás tört elő: — Segítség? Gáz! Gyerekek a pincében ... A hangja kettétörörtt a romokon és gúnyosan ismételte: - — Gyetekek ... gyerekek ... gyerekek ... A pincében felhangzott a gyerekhangocskák koncertje. Ez rossz jel volt. Rádöbbent, hogy nem szabad pánikba esnie. Ő most nem önmagáé, hanem a gyerekeké, akiket az anyák rábíztak. Lassan, apró léptekkel távolodott az omladéktól. Az ajtónál rosszul lett. A tudata távolról jelezte, hogy fuldokolni kezd. Elfojtotta ez a gondolat. Talán csak túl sok gázt lélegzott be, amikor azt a helyet kereste. Átcsúszott az ajtónyíláson és becsapta maga mögött az ajtót. Az ajtó rosszul zárt. A'Z óvónő igyekezett uralkodni magán, de érezte, hogy a keskeny hézagon keresztül besettenkedik a gáz. Az volt az érzése, hogy latja. Látja, hogyan kúszik a falakon, mászik a padlón, ráül a meny-12 VÁRAKOZÓ OTTÓ rajza