A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-06 / 45. szám

Tizenhetes! — Itt vagyok! Parancsol uram? — válaszolt a sarokból egy hang. — Tegnap nem vitt újságot T. úrnak az N. utcába. —Vittem én kérem, hogyne vittem volna. — Nem kapott. Panaszra jött. A tizenhetes elnémul. Tudja, hogy a fiatalúr szava szent és T. úr panasza is. — Ma meg ne feledkezzék róla! — mbondja a fiatalúr. — Viszek, kérem. Hogyne vinnék. Tudom jól, hol lakik. Abban a nagy négyemeletes sárga házban. Keserves oda fölmászni... A tizenhetes suttogva folytatja. A szolgálat nehézségeit, meg a nyomorúságát emlegeti, de a többiek rászólnak, hogy hallgasson. Ne zavarjon. Mindenki klv'ül, röl tudja már. Hosszú évek óta, amióta újságot hord, még sohasem sikerült végigmondania. Eleinte nem értette, hogy zavarhat ez valakit. Hiszen nem azért mondja, mintha okolna valakit érte, vagy segítséget várna. Meg se fordul a fejében ilyesmi. Tudja, hogy minden istentől függ, ha ö akarja, megváltozik majd az élete. De amíg nem akarja, addig zúgolódás nélkül kell tűrnie a sorát. Mégis ha az ember szívesen elbeszélgetne néha az életéről, hogy kicsit könnyítsen a lelkén. Amikor rászólnak, a tizenhetes ott az iroda sarkában öszekuporodik és gondolataiba merül. Ezzel talán csak nem zavar senkit. Sem itt, sem az utcán, ahol a nehéz újságcsomókat cipeli, vagy késő este hazafelé tart. Mire is gondol? Arra, hogy hány évtizede megy ez már így, napról-napra, bejön az irodába, megkapja az újságokat, kihordja, aztán fáradtan hazabaktat. A súlyos újságköteg meggörnyeszti, a föld felé húzza. Megy pincékbe, ahonnan nehéz, dohos levegő csapja meg, becsenget pompás lakásokba, ahova csak keskeny ajtórésen kandikálhat be, lihegve fölkapaszkodik padlásszobákba, ahol télen olyan dermesztő a hideg és nyáron olyan kibírhatatlan a hőség. A tizenhetes sokszor nagyon fáradt. Alig vonszolja magát, de mennie kell, föl. A. Tammsaare: A tizenhetes ú jságkihordó le, föl, le. Néha szédül, a szeme káprázik, a lába összecsuklik, meg kell kapaszkodnia egy korlátban, le kell ülnie egy lépcsőre. De perc múlva már megy tovább, nehogy megismétlődjék az ismert párbeszéd. — Tizenhetes! — Itt vagyok. Parancsol uram? — Tegnap nem vitt újságot X úrnak? A tizenhetest az ilyen beszéd mindig megzavarja. Nem, nem akar több szemrehányást hallani. Mindent eltűr, csak ne kelljen felelnie a fiatalúr kérdéseire. Ozsvald Árpád Utazás Utazni szeretek, robogó vonat nyitott ablaka mellett állva, kora ősszel, ha barna alkonyat fehér ködöt szitál a tájra s csak a fellegek őrzik a nap nyomát: sok furcsa, tarka színt: vöröset, lilát. Utazni szeretek, mindegy, hogy merre visz a vonat, kis állomások pislogó lámpái intnek egy percre, meg a fák, kámzsás, vén barátok-, lombjuk rőt, mint a borivók szakálla, csípős, hideg szél az iistöküket rázza. Utazni szeretek, pedig én tudom, terített asztal sose vár rám, asszony se virraszt, párás, hűs ablakon fehér keze nem motoz árván, nem rezzen fel, ha tompán üt az óra, nem gondol, jaj, a messzi utazóra! A Károly-hídon A szentek hátán a napsugár még elidőz, de már nem hevíti a kopott kőpalástot. A parti fák, délceg gesztenyék fejét az ősz vöröslő rézbe mártja. Türelmes halászok büvölten néznek a Moldva sötét vizére, csónakuk alig moccan s ők is mozdulatlan ülnek, csak pipájuk füstje kering a légbe. F s a délután. Tüsarkú-cipős lányok, táskát lengető iskolások ballagnak át a hídon. Turisták hargos csapata áll a szentek előtt fényképezésre várva, kattan a gép, aztán sieinek újra tovább, csak holt köveit mutatja nekik Prága. A nevét jóformán el is felejtette, már csak a tizenhetes. — Az irodában csak száma van. Aki panaszra jön, attól megkérdezik: — Melyik utcában tetszik lakni? — AC. utcában. — Ügy, ott a tizenhetes jár. Majd szólunk. Igy megy ez folyton. A tizenhetes és megint a tizenhetes. Még otthon az áporodott levegőjű pincelakásban sem szólítják a nevén. A menye, aki hol a férjével, hol a gyerekeivel pöröl, nyanyának hívja; a fia; anyának, az unokái: nagyanyónak. A tizenhetes ma különösen fáradt. Az őszi szél heves rohamai aprószemü esővel szurkálják az arcát. A piszkos külvárosi utcák és sikátorok sötétségbe merülnek. Messziről gázlámpa homálylik, tompa fénye megcsillan a pocsolyákban. De a tizenhetes mindebből semmit sem lát. Botorkál a sötétségben, kezével tapogat előre, hordja az újságokat, balesetek és bűncselekmények híreit, a politika, a műveltség, az irodalom és művészet újdonságait. Itt-ott nyilván türelmetlenül várták már, mert különben miért tépnék kl olyan mohón az újságot öreg kezéből? Am ő, a tizenhetes újságkihordó mindezt közömbösen veszi tudomásul. Baktat terhével és csak arra van gondja, hogyan védje meg az esőtől a lapokat, hogyan juttassa el mindenkihez idejében. Ő maga sohasem olvas újságot. Legfeljebb a menye fölolvas egy-egy hírt valamilyen gyilkosságról vagy balesetről. Ma alig hogy hazaér, lefekszik. Enni sem kíván. Másnap reggel is ágyban marad. — Talán már föl se akar többé kelni, — mondja epésen a menye. — Nem bírok. Fájnak a csontjaim. A szívem is fáj. Nem bírom már. — Annyi esztendeig bírta. Most egyszerre nem bírja? — Egyszer mindennek vége kell legyen — mondja a tizenhetes és nem mozdul. Aztán odahívja az unokáját: menjen az irodába, jelentse: hogy ma nem megy be. — A nagymamám ma nem bírja kihordani az újságot. Fekszik — mondja odabent a fiú. — Teteg ? — Nyilván. A „„Arno 1 i 1 ,'Ull.u . — Tizenhét. Eltelik két hét. — Tizenhetes! — kiáltja szokása szerint a fiatalúr. De válasz nem érkezik. Üjra szól. És újra csend. — Lizi, nem hallod? Téged szólítanak — mondja az egyik újságkihordó. — Napok óta jársz már, s még most sem tudod, hogy te vagy a tizenhetes? Pirospozsgás fiatal lány lép elő. — Végleg maga kerül a tizenhetes helyére. Akar maradni? — Akarok. — örül, hogy állása lesz. — Tehát maga, tizenhetes. De tegnap nem vitt lapot a C. utcába, N. úrnak. Panaszt tett. A lány elpirul, nem tudja mit válaszoljon. — Igyekezzék becsületesen teljesíteni a kötelességét — mondja a fiatalúr és a kislány még mélyebben elpirul. Észt eredetiből fordította: Kardos Tilda 11