A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-06 / 45. szám

Péterffy Gyula: A mütö előtt CSELÉNYl LÁSZLÓ: A kórház folyosóján tompa fénnyel ég­nek a lámpák. A folyosó falain csillog az olajfesték és az ablakokon át kilátni az utcára. Villamosok gurulnak a síneken, suhanó autók reflektorai villannak bele az est sötétjébe, egy pillanatra megvi­lágítva a házfalak mellett siető embere­ket. Baloghné, Tályi Julianna olyan mozdu­latlanul áll az ablaknál, mint öreg házak bejáratát őrző kariatidok állgodálnak a végtelen időt bámuló szemekkel. Es ahogy a kariatidok nem látnak semmit az idő tengerében sodrodó jelenségekből, úgy nem látja Juli néni sem az utcák színes fényeit, a kávéház világos ablakainak négyzeteit. Mert olyan félelem és fájda­lom hasogatja fáradt, öreg lelkét, hogy hiába vetődnek a fény és a mozgás képei könnyező szeme recehártyájára, a könny­cseppeken átszűrt kép már nem jut el az agy értő és megőrző tekervényei közé. Alig két órával ezelőtt még otthon ül­dögélt a kis falusi ház konyhájában. Az ura újságot olvasott, és ő éppen néze­gette, figyelte kutatgatta a férfiarc rán­cai közt bujkáló fájdalmat. így kérdez­gette már a férfit évek óta, mióta Ba­logh Istvánról megállapították az orvo­sok, hogy gyomorfekélye van. Nehézszavú ember az István. Hatvanöt év alatt nem hallották tőle a fájdalom jajszavait, pe­dig verte öt éhség, nyomor, kasznár, csendőr. Hatvanöt évéből öt évtized telt el abban a korban, amelyben még a ré­tek is csak szúrós csalánt nyújtogattak a szegényember gyermeke felé. Megszok­ta a fájdalmat az ember. Olyan szorosra zárult ajka a kínoktól, hogy még a jajszó sem tudott kicsúszni rajta. Erre gondolt éppen, amikor azt kutat­gatta, fáj-e az Istvánnak? És amikor azt gondolta, hogy most talán nem fáj olyan nagyon, az öregember lefordult a szék­ről. Ami azután történt, arra már nem em­lékszik tisztán. Bálinték vagy Kováesék rohantak az orvosért? Nem tudja. Csak a mentőautó sikoltó, veszélytjelző hang­jára emlékszik. A folyosó végén zaj támad. Siető lé­pések. Fehérköpenyes férfiak jönnek az ablakkal szemközt lévő széles ajtó felé. Az egyik — megfordul, oda lép Julis nénihez, megfogja karját és nagyon csen­des hangon azt mondja: — Nem szabad sírni, néni! Nem lesz semmi baj! Azután becsukódik az ajtó és kigyullad egy piros lámpa. Ez a piros fény állítja meg, akit kíváncsiság vagy munka a mű­tő felé visz, ez a piros fény parancsol csendet embereknek és tárgyaknak a fo­lyosón. Csend legyen! Ne mozdulj! Lépés ne koppanjon, sóhaj ne rebbenjen! Ott bent, a fehér ajtók mögött szemek, karok izmok idegek és agysejtek harcolnak egy ember életéért! Baloghné, Tályi Julianna nekitámaszko­dik az ablak fájának és nézi azt a fehér ajtót. — István — mondja csak úgy a tekin­tetével meg a vérző, öreg szívével — Ist­ván, én még soha nem mondtam neked, hogy szeretlek. Soha nem mondtam ne­ked, hogy „te". Nem tudom, miért nem mondtam. Anyám se mondta apámnak. Talán, mert a föld sem mondja az em­bernek, pedig szereti az embert — hiszen kenyeret ad neki. István, én téged úgy szeretlek, de olyan nagyon! Emlékszel? Amikor kukoricát kapáltunk az Eszter­házinak? És engem megcsípett a darázs. Sírtam a fájdalomtól, te pedig megsi­mogattál és azt mondtad: „Ne pityeregj, te fruska." Azóta szeretlek. Negyvenkét éve! És jó feleséged, hűséges párod vol­tam. Nem volt panaszos szavam, nem kíméltem magam munkától, gondtól, nyo­morúságtól. Ugye, te is tudod? Ugye, nem kértem tőled soha semmit! Csak most! István, ne hagyj itt! Ne hagyj el! A folyosó óráján a kismutató hegye rámutat a tízesre. Az öregasszony gon­dolatai súlytalan, hangtalan izzással tör­nek át a fehér ajtó érzéketlen testén. Sírni szeretne, de szemei szárazak, sze­retne leülni, de nem mozdul a teste, sze­retne összeroskadni a fájdalomtól, de Bácskái Béla rajza fenntartja a féltés rettenetes görcse, sze­retne imádkozni, de ajka képtelen az ősi ima szavait kimondani. Csak a férje ne­vét suttogja. Fekete fejkendős öreg parasztasszony áll a műtőterem ajtajával szemben. Moz­dulatlan, mint a mindent megbénító fáj­dalom. Csak a szíve veri a kínok riadt, indulóját. Szinte az egész folyosó zeng a fájdalom lüktetésétől. Tizenegy óra van. Aztán egyszerre elalszik a piros fény, kinyílik, szélesre tárul az ajtó. Juli néni megtántorodik és csak akkor tér magá­hoz, amikor megint az a meleg hang simogatja lelkét: — Minden rendben van nénikém! Meg­gyógyul a férje! Az ajtót még szélesebbre tárják és a terem vakító fényének keretében meg­indul egy kerekes hordágy. Juli néni szeme kitágul. Férje arcát látja maga előtt. Az arc fehérebb, mint az ezüstö­sen csillogó hajszálak. A szemek kinyíl­nak, a megtört tekintetben felcsillan va­lami fény és a vértelen ajkak közül hal­kan, sóhajszerűen, de feltörnek a szavak: — Ne félj, Julikám! Élek! A folyosó ismét elcsendesül, csak az egyik pad felől robban az éjszaka mély csendjébe a bugyborékoló boldog, felsza­badult sírás. Ipolymente (Olaj) Olaj csütörtök este van augusztus vége nyári alkonyat bíborba hajló esti béke van Örülsz a ványadt lucernás mögül gyárkémény kandikál a füstös égre pöfékel dudál és muzsikál a gyár zörög a domboldalban traktor dübörög beszélnek a rögök fájón tehervonat zakatol át a tájon egy lány Pionírt vezetni tanul utána egy fiú kerékpáron az anyád istenit ne oly gázzal és semmi nem segít rajtuk a lány motorozni tanul és zakatol a múlt akár a tehervonat át a tájon csitítgatom a szívem hogy ne fájjon hisz örök a táj feketék a rögök s a domboldalban traktor dübörög Fülelem a zenét Ipolymente: dolgozik él a nép emelgeti fejét épít dalol s a kert alatt zakatol az Ipoly Csütörtök este van a föld szinén virág és béke van s egy rakéta röpül az ég jelé ami eddig az istené volt s apáink vére folyt s a kertek alatt zümmög az Ipoly tehervonat dübörög át a tájon csitítgatom a szívem hogy ne fájjon örök az élet a traktor dübörög mesélnek a rögök és pöfékel a gyár kéménye az egekre kandikál és zakatol és zörög a vonat augusztus vége: sír az alkonyat s a mélyolaj csütörtök este van a föld szintén virág és béke van. ZALA JÓZSEF: El a föld Nézd az ég üdékék szinét, ez a derű még a tiéd. Fejedre szórja még a nap, ami hevéből megmaradt. Bár hamvasan csillog a part, lépted zúzza a röt avart, a csipkebokor lángban áll, zöld vetést zsendit a határ. Eső pásztáz, vagy szél zokog, borúra, búra nincs okod: a föld, mely dús termést adott, csupán pihen, és nem halott. 12

Next

/
Thumbnails
Contents