A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-06 / 45. szám

SÍ 45 Mihail Ko/cov; Október 1. 1917 októberében alacsony, sűrű, sötét ködfüggöny borította Pétervár egét. Esténként szürke páncélt öltött a föld. Nyugalom és rémület honolt alatta, mint valami erődben. A messzeségben suhanó kísértetekként, elkésett őszi felhők gomolyogtak. A Néván felemelték a csapóhidakat. Csend üli meg az utcákat. Az Anyicskov hídnál hatalmas máglya űzi a ködöt. Katonák melegednek tüzénél. Köpenyük durva gyapjűujjával törülgetik puskájuk nedves csövét. Füstmarta szemmel bámulják, hogyan pattog a száraz rőzse a tűzben. Szuronyuk hegyével az izzó hasábokat piszkálják. Kígyózva röppennek fel a szikrák, fellobbannak, azután kihunytán visszahullanak. Asszonyok és kutyák tartanak a máglyák felé. Szögletes árnyékuk kísértetiesen imbolyog az út kövezetén. Az esti alkonyatban messzire látszanak a Szmolnij hatalmas épületének kivilágított ablakai. A széles, kemény, gyéren hólepte úton, gödrökben bukdácsoló katonák, tengerészek sietnek a bejárat felé, csikorognak a feltűrt gallérú civilek s'rcipői, autók és motorkerékpárok robognak el mellettük. — Félre az útból! — No nézzük csak, de otthon érzik magukat a burzsujok! — Félre! Őrszem fagyoskodik a bejárat lépcsőin. Gocskisz magas, öblös, fagyos vasorrú gépfegyvere bőszen mered a Lafon térre. Az őr, egy szibériai legény, hatalmas szivart szív. A négyzetalakú előcsarnokban nagy a tolongás. Valaki kapkodó szavakkal, érces hangon igyekszik meggyőzni az elvtársakat, ne siessenek annyira; várják meg türelemmel, míg megkapják az engedélyt a parancsnoktól. — Elvtársak! — Ne türelmetlenkedjetek, elvtársak! — Ne tolakodjatok, mind megkapjátok, elvtársak! — Legyetek már csendben ... De ők csak türelmetlenkednek: a zsibongó, ideges tömeg nem fér e négy fal közé, „kiönt", mint a háborgó víz; egymás hegyén-hátán vésztjóslóan lázong. Valaha itt csend volt. A lépcsőkön szattyán cipellős nagyúri dámák lépkedtek, kecses lábukkal azoknak lányai futkároztak a lépcsőkön, akiknek uralma porba hullott, időnként önfeledt suttogásba merültek itt az arannyal teliaggatott, ólmos tekintetükkel a pusztaságba révedező matrónák. Most pedig zaj veri fel a termeket. A megfeketedett boltívek alatt oly nagy a nyüzsgés, akár egy nyilvános fürdőben. Vezényszavak hangzanak, dübörög a kőpad lő a váltakozó örségek lába alatt. A folyosókon sűrű, szürke patakokként sodródnak az őrjáratok, osztagok, őrszemek. Egy agyonfázott tengerész gépfegyvert húz maga után zsinegen, mint valami kiskutyát. A nehéz levegőtől, az emberi testek kigőzölgésétöl még a boltíves mennyezet villanylámpáinak fénye is elhomályosult. Töltényeket és gránátokat hoznak. — Elvtársak! A Téli Palotához! — Rohamra Kornyilovék ellen! — Le Kerenszkijjel. Kenyeret hoznak. Könyvcsomagokat cipelnek. Bográcsokban forró káposztalevest szállítanak. Három pár kéz valakinek, egy szennyes ingű halottnak, vagy sebesültnek erőtlenül és félelmetesen lehanyatlott testét cipeli. 4. Egy gombostűt sem ejthet le az ember: több mint ezer ember zsúfolódott össze a hatalmas ülésteremben. A fal mellett két oszlop közé parányi emelvényt szorítottak. Rajta minden öt percben újabb és újabb szónok rázza az öklét, forgatja a szemét, mutogatja a fogát, gesztikulál és átkozódik. Az egyik szónok nem érte be az emelvénnyel. Felugrott egy keze ügyébe került íróállványra, s egy alacsony, piszkos, őszülő, röthajú, baljós tekintetű figura emelkedett a tömeg feje fölé. Idegesen hadonászik, míg elcsendesül a tömeg. — Elvtársak, ismertek engem? — Krilenko zászlós! — Abram elvtárs! — Ismerünk! — S tudjátok, elvtársak, mit kell most tenni? Hová kell menni? — Tudjuk! Grigorij Posztnyikov szobra (Szovjetunió) Mihail Dugyin: Egy szó a békéi ol f A lelki láng nem huny ki már sosem, Nem fúlhat el a sodró, hősi verssor, Olyan, mint volt... En nem feledhetem, | Miképpen verselt Majakovszkij egykor. ^ Jaj, elvesztettem sok szerény, derék Baráti és sok hü elvtársi lelket, De arcuk még ma is lelkemben ég, — ^ E kor rideg fukarságot nem enged. Mind földünk szépségét mentette meg, ^ S ez újra nagy, virágzó, harsogó tna. ^ Szívemben negyven életet viszek. Ezért vagyok mohó a szépre, jóra. A hangom, mint a húr, el nem szakad, ^ Még ércesen cseng, s izzó, mintha égne. ^ E földből minden népnek kincs fakad | S új útjain mindenhol győz a béke! Az atombomba nem zúzhatja szét A földet, — ez már nap-közelbe vágtat; § Mi megvédjük e bolygó életét S úgy oltalmazzuk, mint sziilóanyánkat. ^ Jövő korokba küldi népet, ^ A nap-pályán a csillag-árba száll ki. S ha tüz-golyónk már gyengülten hevít, ^ Egy másik, új mot fogunk találni. Hazám! — a vérem érte, benne élt. S ó holnapomban részt vesz törhetetlen. \ Nekünk élnünk kell minden népekért — ^ A boldogságom ebben van, csak ebben! ^ c FRANYÖ ZOLTÁN fordítása § « S \SSSSS//SSSSSSSSS/fSSSSSSSS*Sf/SSSSSSSSSSSSSfS*'SSSSSSSSSSSSSSSySS/S/?\