A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-06 / 45. szám

Minden tájnak megvan a magé szépsége, jellegzetessége. Gömört a változatosságéért szeretem: he­gyelért, völgyeiért; Csallóközt a végtelen síkságáért; Bodrog vidéket a két előbbi jellegzetességeinek egymásba olvasztása miatt. Min­den vidéknek megvan a saját jellegzetessége. Bodrogközben a szótő, Mátyusföldön a kukorica terem meg leginkább, Llptóban a túró, s itt, ebben a különleges szépségű Szepességben (talán még a nevét is arról kapta, a szép­ségről —i ki tudja?) mindannyiunk mindennapi eledele, a knxmplt Mert igaz ugyan, hogy megterem a krumpli másutt ls, Gömörben ls, Morvában ls, Dél-Csehország­ban is, de csak úgy, mint mond­juk a bor itt, a hegyek kö­zött. Ám a szüretje, az igazi szü­retje csak itt van annak, Llptó­ban, Árvában, Szepesben. Igenis, szüretet mondtam, nem tévedés, mert nemcsak a jófajta mustnak van ám szüretje, hanem a krump­linak is. Liptó, Árva, Szepes. Különös, festői tájak, meredek, egekbenyú­ló hegyóriások, erdőkj-övezte, dombok-koszorúzta völgyek; völ­gyekben a falvak, falvakban az emberek. Valaha innen indultak a szélrózsa minden irányába a világ­nak talán legszegényebb emberei, a drótosok, mert ez a valami örök nagy művész teremtette világ csak a Tátra-járó grófokat, mágnáso­kat tudta ellátni minden jóval, szülötteit, az egyszerű munkásem­bereket küldözte idegen földekre: Amerikába, Németországba, Fran­ciaországba. Soha sehonnan annyi ember nem vándorolt világgá. • mint éppen tanén Szepesből. Liptó, Árva, Szepes. Barna-piros svájci tehenek a hegyoldalban, legelésző juhnyájak a hegyi lege­lőkön, s október lévén, idénye lévén, krumpllszedök százai a domboldalakban. A krumpli. Reggelre ébredvén Iglón alig búvok ki a szobámból, az utcán, az első utcasaroknál éktelen ricsajra bukkanok. S lár­mázó emberek sokaságára. Mí ütött ezekbe, min veszekednek itt ezek a vénasszonyok, fiatalasszonyok olyan szenvedélyesen, miért tépik egymás haját? A krumpli miatt. Most hozzák, teherautókon szál-Brigádoznak az iskoláslányok lltják egyenesen a krumpliföldek­röl; s az emberek, az iglóiak tüle­kednek az autók előtt, taszigál­ják egymást, vicsorognak egymás­ra, mintha csak nagyvárosiak vol­nának, villamosra, trolira tüleked­vén. Honnan hozzák a krumplit? Jelen­leg Smlíanyból, Kuramanyból. Le­tanovcéről. s IliáSovcéröl. A legkö­zelebbi autó Illasovoére indul ép­pent használjuk hát ki a kínálkozó alkalmat, gyerünk szüretelni. Bekopogok a HNB ajtaján, be­kukkantok s mondom, hogy mi járatban vagyok. Azt mondja a titkár: — No, ugyan más faluba ls irá­nyíthatták volna azon a járáson. Kiderül, hogy tegnap, amikor a mezőgazdasági osztályon érdeklőd­tem á járás szövetkezeti mozgalma felől, ö is ott volt éppen, de, sunyított kitartóan, nehogy esetleg* eszembe jusson éiozzájuk szegődni. Miért? Harmad- vagy negyednap, haza­térőben immár találkozok a járási újság szerkesztőjével. — Nos. merre jártál? — érdek­lődik. — Illaáovcén. — Aj, aj. Hát attól ugyan pél­damutatóbb falut is találtál volna Szepesben. Mármint a szövetkezeti dolgok terén. Tudom én, tudom már, szer­kesztő elvtárs, ott voltam három napig, volt módom egyet-mést ta­pasztalni, dehát ki tehet róla, hogy épp oda sodort az újsáqlrói vadász-szerencse. Megtörténik né­ha az ilyesmi. Mert, hogy csak egy példát mondják: az iMésfalviak még csak most serénykednek ugyancsak a csépléssel. Dehát akkor ml lesz a krumplival? Amiből pedig renge­teg van elültetve az itteni határ­ban. Október huszadikára havazást jósolnak a meteorológiai intézet­ben a szepesi vidékekre, s akkor aztán nincs tovább, földben marad a krumpli. — Sebaj, nem újság ez már ná­lunk — mondja egy marcona, akasztófa-humorú kapás, megtör­tént ez már nem egyszer, minden évben a földben marad legalább tlz-tlzenkét vagon krumplink, miért lennénk hát épp ez évben kivételek? Miért? Hruáovskji Igazgató-tanító dik­tálja noteszembe az alább kö­vetkező adatokat a falu króniká­jából: , Iliaéovce ősrégi település, léte­zéséről1 már a XIU., XVI. század­bői való oklevelekben is megem­lékeznek, Eredetileg Illésfalvának hívták, alighanem birtokosénak, valami Illés nevezetű nemesnek a nyomán. Később rengeteg né­met telepes került a faluba, (mai napig divatosak itt az effajta csa­ládnevek: Kalix, Klein, Mikler, Strauch, Beck), s a különben szín­katolikus falu két egyenlő lélek­számmal bíró felekezetre oszlott: evangélikusokra és katolikusokra. Hogv miért fontos mindez, ki­derül mindjárt a következőkből: A falunak jelenleg kb. 800 la­kosa van, ebből 400 katolikus, 400 evangélikus. Ám ennek ellenére nem volt Itt felekezeti téren sem­mi baj egészen 1947-ig, mert a falunak, vallási kisebbségek élvén benne, nem volt temploma. De negyvenhétben építettek maguk­nak, ráadásul kettőt is. Hoztak panokat is bele, s ezzel megkez­dődött az évtizedes felekezeti há­ború, két-három évszázados ké­séssel ugyan, de annál lángolób­ban és tart mind a mai napig: s mind ennek a levét elsősorban a szövetkezet 'Issza meg. Miért? Mert az emberek nem érzik még eléggé sajátjuknak. S miért nem érzik sajátjuknak? Mert rosszul megy. Miért megy rosszul? Mert a vezetőség állandóan váltakozik, nincs könyvelőjük, nincs agronő­musuk, a múltkoriban Itt jártak Kassáról, a kerületről, s nem hit­ték el a dolgot; azt mondják, ilyen szövetkezet nincs. De azért azóta sem történt semmi. A krumplival kezdtük, krumpli­szüretelni mentünk, ám az a tíz­tizenkét vagon krumpli, ami éven­te a földben marad, nagyon-na­gyon elszomorított bennünket, s kötelességünknek, lelkiismere­tünk parancsszavának éreztük, hogy utána nézzünk e semmiség­nek tűnő hanyagság okainak. Mert tizenkét vagon csak tizenkét va­gon, de ha minden faluban ennyi veszne el évente, számoljuk csak ki a veszteséget! —nyi— Bö termés Ctban a város felé

Next

/
Thumbnails
Contents