A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-30 / 44. szám

társam, mondd, te télsz a denevértől? Krapek elvtárs megingott. — Válaszolj — ordította az osztályvezető helyettes elvtárs —, válaszolj világosan! Félsz a denevértől, vagy nem? — Én undorodom a denevértől — felelte Krapek. — Hallatlan — üvöltötte az osztályvezető helyettes elvtárs. — így feltartóztattál bennünket, és most már nem jut időnk a kérdéses probléma megtárgyalására. Az osztályvezető elvtárs nem időmilliomos. Az osztályvezető elvtárs, mivel kimélni akarta magát, csupán egy mélyet sóhajtott. — Látod, elvtársam — mondta szánakozva —, hát ide jutottunk. A nehézségek elől nem szabad meghátrálni. Az adott helyzetben mindig teljesíteni kell kötelességeinket, melyek helyességéről meg vagyunk győződve, mivel csakis így juthatunk egy lépéssel előbbre. Le kell gyűrni magunkban a félelmet, érted! Szaladj fel, elvtársam, és hozd le azt a tervrajzot. A denevértől pedig ne félj! A denevér senkit se harap meg, hisz egészen kicsi. — És mi lesz a denevérrel — topogott tanácstalanul Krapek elvtárs. Az osztályvezető helyettes elvtárs ceruzájával néhányszor az asztalra koppantott. — Ügy vélem, Krapek elvtárs, te itt tréfát űzöl velünk. Ha szándékosan csinálod, akkor jobb, ha rögtön abbahagyod. Nincs időnk, hogy egyéni kedvteléseiddel foglalkozzunk — Úgy, úgy — mondotta az osztályvezető elvtárs. — Tudom, elvtársam, te alapjában véve nem akartál rosszat, csupán mókáztál egy kicsit. Meg kell komolyodnod. Mindenkinek tudnia kell, mit is akar tulajdonképpen elérni az életben. Vagy nem? Krapek elvtárs megfordult, átlépte a küszöböt és néhány lassú lépést tett a folyosón. — Hát ilyen emberekkel dolgozunk itt — hallotta maga Tiögött az osztályvezető helyettes ingerült hangját. — Az ember nem akar beszélni róla. de ez mégis csak... — Még megfontoljuk a dolgot — csitította az osztályvezető elvtárs. — Egy kis ideig még ki kell bírnod vele... A többit már Krapek elvtárs nem hallotta. Letépte a mosdóról a törülközőt, és — mit sem törődve idült asztmájával — felszaladt a lépcsőn. Kivágta az irattár ajtaját, a törülközőt a sötét valamire borította, majd a másik kezével megragada az iratrendezőt, a törülközőt annak tartalmával együtt mellére szorította és egy hatalmas rúgassal úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az egész épület megremegett bele. A markában levő valami először gyengén összerándult, majd cincogni kezdett, ám Krapek elvtárs most nem törődött ezzel. Ügy érezte, már nem is undorodik olyan nagyon a denevértől. Lángoló arccal rontott be az irodába, és az iratrendezőt a földre ejtette. Majd mindkét kezével megragadta a törülköző szélét és jól kirázta maga előtt. — Denevér — üvöltötte —, vigyázat, denevér! A szürke félhomályból hirtelen napfényre került bőregér -negvadult és hevesen meglebegtette hártyás szárnyait, najd éketlen cincogás közepette villámgyorsan cikázni kezdett a helyiségben. Az osztályvezető helyettes elvtárs védve kezével fejét, úgy bégetett, akár egy bárány. Az osztályvezető elvtárs feldöntötte a kávét, és tenyerével arca előtt hadonászott. Krapek elvtárs az ajtóban állva figyelte tettének következményeit. — Bőregér — kiáltozta rekedségtől sipoló hangon —, szárnyas egérke, elvtársak; sicc, egérke! Aztán bevágta maga mögött az ajtót, majd kívülről ráfordította a kulcsot. Még hallotta, amint az osztályvezető elvtárs "elbődül, mert a helyettese rázárta a kezére a szekrény ajtaját, melybe mindketten egyszerre akartak bebújni. Ezek után a kulcsot a liftaknába hajította, megnyomta a bélyegzőóra kallantyúját s — mint aki jól végezte dolgát — kilépett az utcára. Fordította: Péter László Orvos a Ha Dönci csak barát lenne, boldogan élhetnék, és nem kellene álandóan félteni az életemet. Mert Dönci kellemesen tud történeteket mesélni, nagyszerű tréfamester és mulatócimbora, mindezek tetejébe kitűnően máriásozik. Vagyis ideális barát. Csakhát közben orvos is. És ehhez ragaszkodik. Hogy ö orvos. Ha történetesen megbetegednék és nem ót hívnám, halálosan megsértődne. — Ezért vagyok a ház barátja — lármázna méltatlankodva —, ezért kellemesítem unalmas estéiteket és iszom lehetetlen feketéteket, hogy Ha szakemberre van szükségetek, idegen sarlatánokat eresszetek közel magatokhoz? Megtiltom... megtiltom, hogy ez még egyszer megtörténjék! Ezért számunkra egy egyszerűbb gyomorrontás is halálos veszedelmet jelent. Mert mit csinál majd belőle a Dönci! Barátom az orvosoknak azon „útkereső" fajtájába tartozik, akik meglehetősen tartózkodóak a diagnózist illetően, és fáradhatatlanul keresik a kiutat az elöl, hogy az ember búját-baját nevén nevezzék. Nem mondják meg egyenesen, hogy ez titok (még ö előttük is), de kibúvókat keresnek, ravasz cseleket alkalmaznak, egyszóval minden egyebet hajlandók megtenni, csak azt nem árulják el, mi bajod! Dönci ezt igy csinálja. — Döncikém — panaszkodom neki —, beteg vagyok ... Itt fáj, meg itt... és itt... állandóan izzadok és fázom. Didergek, Döncikém . . . Első lépése, hogy megfog, - erös, akár egy vasgyúró —, felemel a levegőbe és megráz, mint Krisztus a vargát. — Te... te vagy beteg, vén hipochonder. na ne mondd, apuskám . . . Lóbál kegyetlenül, árva fejem úgy himbálódzik, mint heves szélrohamban a borbélytányér. — Hiszen megölöd szegényt, Dönci — sikoltja Irma, a jeleségem. — Agyon se lehetne csapni — morogja felindultan — , na ide figyelj! — Erősen a szemembe néz, a nyakamat szorítja, úgy szugerál. — Mondd utánam! Nem vagyok beteg, csak meg akartam tréfálni a doktor bácsit! Ha erre is kitartok álláspontom mellett — ti., hogy beteg vagyok — Dönci az „emlékezések, visszapillantások" módszerét alkalmazza tovább. barátom Mit is írtam fel a mamiasznak a imiitkor, Irma ? — Borogatást a hasára és acilpirint! — No az most is jó lesz . . . Nagyon jó . . . Éppen megfelel egy szimulánsnak. Szégyelld magad, csaló — dörgi bosszúsan és felírja az acilpirint —, indokolatlanul eszed az állam gyógyszerét. Pfuj! Másnapra sokkal rosszabszabbul vagyok, magas lázam van, és a szemem könnyben úszik a félelemtől. — Dehát mi bajom lehet Döncikém? — suttogom, még a kövek is sírnának, ha látnának. De nem Dönci, ó a türelmi metódus evolúciós szakaszához folyamodik a dolgok mibenlétét illetőleg. — Mi bajod, mi bajod — dohogja —, azt majd meglátjuk hogy mi bajod . . . Egyelőre semmi bajod, de majd megvárjuk, amíg kifejlődik, és akkor majd lesz bajod . . . Akkor majd megmondjuk, hogy mi bajod . .. Igen, akkor majd nyilatkozunk és leküzdjük . . . Harcba szállunk ellene. . Irma szólni sem mer, csendben sír a sarokban. Dönci vizsgálja a mellemet, pulzusomat, szívemet, fejét csóválja és mégegyszer nyomatékosan figyelmeztet, hogy megvárja, amíg kifejlődik. Harmadnapra eredetileg enyhe vesegyulladúsom úgy kijejlödött, hogy 40 fokos láz, heves tüdőgyulladás és hat heti ágyban fekvés lett belőle. — Döncikém, zseni vagy — suttogtam halványan és soványan — ezt kihozni egy vacag vesegyulladásból! A helyzetem nagyon aggasztó, mondhatnám egészen tűrhetetlen. — Dönci nem orvos, Dönci barát — mondta Irma is, a feleségem. Mit kezdjek hát vele? Két megoldás lehetséges, hu jogom feltenni neki a kérdést: vagy felhagy az orvostudomány gyakorlásával és megmarad barátnak, vagy megmarad orvosnak. Mert a kettő között antagonisztikus ellentétek vannak, egyik kizárja a másikat. Csak hát hogy ö semmi gegyebet nem tud, csak gyógyítani! — Nem bánom — mondtam —, mi közöm hozzá? Utóvégre nem élhetek örökös életveszélyben. duba gyula 13