A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-30 / 44. szám

> ^^ OD f

m

k Szüleim házában spártai szigor uralkodott. Annak ellenére jó és vidám élete volt nálunk mindenkinek, főleg nekem, aki születésem pillanatától kezdve majd kicsattantam az egészségtói, és a család kedvencének vallhattam magam. Nem beszélve apám szívében elfoglalt kivételes pozíciómról. Ő csak harminchat éves korában nősült, és úgy fogadta két leánygyermekét, mint az élet legnagyobb ajándékát anyánk után, aki éppen tizenhét évvel volt fiatalabb nála. Apám a legszebb ember volt, akit életemben ismertem. Magas, kékszemű és a legjobb ember a világon. Jellemző mondásai fel vannak jegyezve az íratlan családi krónikában. Anyám egy alkalommal rászólt, hogy verjen már meg engem, mert egész elkanászosodom, mire apám felháborodva így szólt: — Csak nem ütök meg egy nőt! Ezek után joggal kérdezheti a nyájas olvasó, hogy miben állt nálunk a spártai szigor. Megmondom. A munkához való viszonyban és az erkölcsi kérdésekben. Szüleim rendkívül szorgalmas emberek voltak, és ezt gyermekeiktől is megkövetelték. Apám jó példával tanított, tőle sose féltem, ő volt életemben a napsugár. Anyámra felnéztem, de rettegtem tőle, annyira, hogy bár fiatalon meghalt, egész életemben éreztem erős kezét, és bármihez kezdtem első gondolatom az volt: mit szólna ehhez a mama? Hogy el ne felejtsem, volt nekem egy nővérem is. Ma ő lenne a legdivatosabb női jelenség, nádszál termete és karcsú lábai birtokában: az akkori időkben azonban anyánk kétségbe volt esve vékony gyermeke láttán. Ennek természetesen én ittam meg a levét, mert erős gyermek lévén, velem nem kellett annyit törődni. Magyarán megmondva, abban az időben utáltam nővéremet. Hallatlan igazságtalanságnak éreztem például, hogy anyám csak öt vitte el Bőkay tanár úrhoz, aki vasbort rendelt neki, amit gondosan elzártak előlem. A tilalom csak megerősítette harci kedvem. Különböző apró szolgálatok díjazása képpen, könynyű szerrel rábírtam nővéremet, hogy szokásos napi vasboradagját engedje át nekem. Ő nagyon hálás volt érte, és én, ha csak tehettem, az adagot az üvegből húzott nagy kortyokkal megreperáltam. Az eredmény nem is maradt el, én láthatólag erősödtem, nővérem meg továbbra is sovány gyerek maradt, erre anyámnak megrendült a kiváló orvosprofesszorba vetett bizalma, és egy másik gyermekorvos gondjaira bízta vézna csemetéjét. Ez viszont olajos ételeket ajánlott, és így történt meg, hogy azután nővérem naponta szardíniás tízórait kapott. Nekem meg kellett elégednem három, négy vajas zsemlével és egy pohár joghurttal. Természetesen engem szalasztottak naponta friss süteményért a pékhez nővérem tízóraijához, és azt az árva kiflit papírban kellett átnyújtanom neki, különben nem ette meg. Egy alkalommal szörnyű haditervet eszeltem ki. Mikor testvérem végre immel-ámmal rágcsálni kezdte az illatos, szardíniás kiflit, én jó messzire elkerülve anyám erélyes kezét, így kiáltottam: — A papírt, amibe a kiflit hoztam, a szemétkosárból húztam ki! A hatás elképesztő volt, nővérem hányingert kapott, és én könnyűszerrel jutottam a felséges eledelhez. Most, hogy nagyjából tájékoztattam a nyájas olvasót szűkebb családomról, bemutatom a címadó Tóni nénit. Családunkban Tóni néni volt a szégyenfolt. Anyám négy testvére közül ő volt a legszebb, lánykorában amolyan megye legszebb lánya. Korán is került fejkötő alá, és ifjú férjével egyik déli megyében telepedett le. Született egy kislányuk, aztán egy kisfiúk. Ez utóbbi kéthetes sem lehetett, mikor az ifjú férj hirtelen eltűnt, pontosabban kiszökött Amerikába, miután a vállalatnál, ahol dolgozott, egy tekintélyes összeget elsikkasztott. Hívta is maga után ifjú femint mondottam, nálunk spártai szigor uralkodott. Ezek után joggal kérdezheti az olvasó, mért volt ez a kitűnő asszony, a Tóni néni, a család szégyenfoltja ? Nem akarom kíváncsiságukat a végsőkig feszíteni, ezért minden köntörfalazás nélkül kimondom: Tóni néninek volt valakije, akit szeretett. Ilyesmiről nálunk sose esett volna szó, erre a titokra véletlenül jöttem rá, mikor jó szüleim nem vehették észre, hogy a szomszéd szobában tartózkodom. — Mért nem mész hozzá férjhez, Antónia? — kérdezte anyám nővérét. Már ez a kifejezés, hogy Antónia rádöbbentett a helyzet komolyságára. Anyánk, ha haragudott, gyermekeit sem szólította becenevükön. , — Mert nem akarok a gyerekeknek mostohaapát — szólt Tóni néni halkan-és különben is nős az illető. Elválna miattam, de én nem dúlok fel egy családi életet. — Ezt helyesen is teszed — mondta anyám szigorúan —, de ez így is erkölcstelen dolog. Hogy tudsz ilyesmit a mi családunkban megtenni. — Könnyű neked, akinek ilyen jó férje van - szólt Tóni néni, és már zokogott is, mert nagyon érzékeny és költői lélek volt. Megkövülten hallgattam a jelenetet. leségét, de Tóni néni a család határozata értelmében nem ment utána, mondván, hogy aki ilyent cselekszik, azzal nem szabad még egy földrészen a levegőt sem szívni. Felment Pestre, ott kitanulta a szabóságot, és ebből tartotta el vidéken két gyermekét. Ez így leírva nagyon egyszerű dolognak látszik, de aki ismeri a volt monarchiában egy szabónő keserveit, az tudja, mit jelent ez. Ezekről a dolgokról én annak idején természetesen nem tudtam, nálunk az erkölcsi halott egyúttal fizikailag is meghalt, s a Rudi bácsi ennek megfelelően el lett parentálva. Én nagynénim közül Tóni nénit szerettem legjobban. Ügyes volt, szép és kedves, s ha feljött látogatóba a fővárosba, mindig hozott egy kis zsákban gyöngyöket, gombocskákat, babaruhára valót — a szabónők már abban az időkben sem adták vissza a maradékot —; gyakran tervezett részemre valami különösen szép ruhát, amit különben anyám nem csináltatott volna meg, mert Anyám szava nálunk szentírás volt, és először hallottam apámat erélyesen rászólni. — Nem akarom hallani, hogy nővéreddel így beszélj, ő egy hős, és én nagyra becsülöm. Nem bírtam tovább, kiszaladtam rejtekhelyemről és sírva borultam apám és szövetségesem nyakába: — Igen, a mamának könnyű, mikor ilyen jó férje van. Vedd el papa a Tóni nénit is feleségül, akkor ő sem lesz egyedül... Apám magához ölelt, és meghatottan nézett anyámra: , — De mikor én csak a te mamádat szeretem... Igen, csak a mamát szerette hosszú, hosszú özvegysége alatt is, egész nyolcvanöt éves koráig. Aztán már nem tehette, mert megölték a fasiszták. Ha lennének angyalok, ő lenne köztük a főangyal — ott fenn az égben. Simkó Margit 14