A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-30 / 44. szám

I z öreg Gaál András bólogató fejjel nagyot sóhajt: — Hát, neked is kijutott az életből Mari... Sorsunkban csak az a különbség, hogy téged jobb kézzel, engem meg ballal pofozott ... Éjfél. Fényes csillagok sziporkáznak a végtelen égbolton. Most nem őrködik felettük a fényes-bundájú pásztor, így a legapróbbja is kihívó pislogással kelleti magát. Az alvég békésen szunyókál, a felvégen meg bor és muzsika mellett virraszt a násznép. A rossznyelvek szerint „prolilakodalom", mégis közel százházas. — A pártelnök nem eskettetheti templomban a fiát! — Vihart, esőt, zúdít rájuk az isten! Eláztatja, mint az ürgéket! Meglátogatja őket az isten. — Magtalansággal is verheti! — Vagy nyomorékkal! — Boldogtalansággal! — Két évig se lesznek együtt! — Mi kötné őket össze ?! — Az egyik majd kocsikázik, a másik meg szekerezik ... Ilyen hangok, ilyen vélemények kóboroltak a faluban már jóval a lakodalom előtt. Ezek a vélemények azonban némileg megváltoztak délután, amikor vihar és eső nélkül az egész esküvői szertartást meghallgatta a falu népe a helyi leadón keresztül. A tanácselnök, a tanító, hetven pionír és a CSISZ három tagja felejthetetlen élményben részesítette az ifjú párt. Zengett a muzsika, s a lagzisháztól a tanácsházig, az utca két oldalát piroskendős pionírok állták el. Lobogtatták kendőiket és szórták a virágot a fiatal pár elé... A gyönyörűséges, felemelő látvány könnyet csalt a gyengébb szívűek szemébe... Éjfélutánba hajlik az éjszaka. Javában áll a lakodalom. AJrinek kedve tartja, az udvaron rúgja a port, a többiek meg az utcára néző két nagy szobában szórakozhatnak a terített asztalok mellett. Talpalávaló csárdást cifráz a prímás. Ritka az olyan táncos, aki meg tudná állni dalolás nélkül: „Bazsa Mári libája, beúszott a Tiszába ... I új dalba kap a cigány vonója: „Mi-mi, mi mi, mi mozog, mi-mi, mi mi, mi-mozog, Mi mozog a zöld leveles bokorban"... Még szilajabbul szárnyal a dal. Egy széles, öblös torok minduntalan beleágyúz a sokszínű, borízű hangba. Lobog a haj, libben a szoknya, gyöngyözik a homlok: — Sose halunk meg! Egy kajlabajszú atyafi a kerítést támasztja nagy buzgalommal. A térde meg-megroggyan. Még így, kapaszkodva is nagy erőfeszítésébe kerül, hogy talpon maradjon. Dalolna ö is, de ördög ül a nyelvén, nem bírja fordítani: hanggombócok gurgulyáznak a torkában. Valaki viccelődő hangon rákiált: — Miért támasztod azt a kerítést, István ? . .. Hisz beton az alja, nem dűlhet ki! Az atyafiban berzenkedik a csakazértis. Bizonytalanul elmozdul a kerítéstől, de vesztére. Lába alatt megfut a talaj, ő pedig minden zokszó nélkül enyúlik a porban. Egyet hemperedik még, aztán végleg elcsendesedik: puha,tollas ágyban érzi magát. Juhász Károly, az örömapa, az előszoba lépcsőjéről méri ujvicsek gew II. rész (10) * 224" fv^ > r •íct&pj • * szemével a vendégek hangulatát: nagyon elégedett. A keresztkomája billeg hozzá. Orrának rendkívüli veressége is elárulja rózsás kedvét. Egyébként a keresztkoma nagyon istenes ember. Fiatal, korától elöénekes a templomban. Káromkodásra csak olyan esetben vetemedik, ha egymás után, mondjuk, négyszer dől fel a szénásszekérrel. De ezt is megbánja és újra áldja az istent, hogy nem törte ki a nyakát, hanem oltalmába vette. Rásandit az örömapára, rikkant egyet-kettőt, miközben bütykös mutatóujjával az ég felé bökdös: — Marha jól érzem magam, édes egykomám! — Az a fontos! Hirtelen elkomolyodik. — Tudod, komám, csak az az egy nem fér a begyembe, hogy miért nem engedted a fiadat a templomba? Juhász Károly is elkomolyodik: — Í/Iindennek megvan az oka, koma! Harminc esztendeje halt meg az öcsém — egy a nyolc közül... A tisztelendő úr nem akarta eltemetni, mert nem volt miből fizetni. Ha akkor tudtunk nélküle temetni, most már esketni is tudunk! Hát ezért nem engedtem, meg az igazat megvallva, ő maga se akart templomi esküvőt. — Idővel mindent meg kell bocsátanunk. — Az igaz! — bólint Juhász Károly. — Ha elfelejteni nem is tudtam, de sok mindent megbocsátottam olyan embereknek, akik a múltban rosszat tettek nekem. A tisztelendő úrnak is meg tudnék bocsátani, ha akkor csak megpofozott volna ... De a temetésért... azért. Soha! Megleszünk mi ezután is nélküle, akárcsak a tehén golyva nélkül! — Hát szó se róla, ami igaz, az igaz! A gyorscsárdás után a táncosok erejüket vesztve telepednek az asztalok mellé, hogy egy kis harapni, meg ennivalóval új erőt gyűjtsenek. Gaál János még nem táncolt. Vacsora óta a tanító meg néhány jó borivó ember társaságában szórakozgat. Eleinte a bortól is vonakodott, de a sok bíztatásnak csak nem tudott ellenállni. S ha már egyszer megízlelteti magát a jó bór, inni kell! Inni, inni, amíg csak nem terem tőle nóta. A prímás is hamar kitalálja az emberek gondolatát, szemvillanás alatt a társaság elé perdül: — Melyiket parancsolják az „urak"? Gaál János szívében megszólal valami, és elkezdi a dalt: Adjon az ég szebbet, jobbat nálamnál. Nékem pedig csak olyat, mint te voltál.. „Ha meguntál édes rózsám rózsám szeretni. Szabad néked más szeretőt keresni. Legénykorában ha néhanéha végigdalolta az utcát, sorra kinyíltak a lányos házak ablakai. Most is szépen szól a nótája, annál is inkább, mert „lélek" van a hangjában. Kissé távolabb. Kender Ju-< lis ül az urával. Elhomályosuló szemmel hallgatja Gaál Jánost. Nem tudja, nem veszi azt senki észre, hogy meny-i nyire fáj a szíve. János nótáját átveszi az egész násznép, a^tán új dalba kezdenek: ' Nagy a feje, búsüljon a ló ..« Később ismét talpalávalóra zendít a banda. A tanító János vállára teszi a kezét: — Nem próbáljuk meg? — Megpróbálhatjuk. Gaál János Kender Julist kéri fel. Julis urának már igen keresztbe áll a szeme. Biztosabb helye van az asztal mel-< lett. mint sem a táncosok között. Az asszony -égig repülne örömében; erre igazán nem. számított. — Látom, jól érzi magát* János. — Jól... Te is? — Soha jobban! — Miért? — Csak... Tudhatná, hal akarná! Jánost a sok elfogyasztott; szesz beleviszi a játékba: — És ha tudom ? .,. Itt az urad. — Részeg. — Akkor is! — Ilyenkor süket is meg vak is. (Folytatjuk) 11