A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-30 / 44. szám

ZALA JÓZSEF: NAGY OLIVÉR: TÖRÖK ELEMÉR: Barna kö^ek Zöld vízben a barna kövek az árral szembeszállnak; zápor zúg, vihar söpröget, vagy tüzel a barbár nap. Magam is barna kő vagyok, horzsol az idő habja. Viaskodom. — Ne hagyjatok barátaim magamra! — Szaggassuk a felhőgomolyt, a nap rejlik mögötte, s ha kénes mérge szertefolyt, megvirrad mindörökre. Kukoricatörés Bajszát szárazra szívta már az idő, s a nyári Nap heve — sürgeti és búcsúzik tőle intő ággal a jegenye, mert itt az- ősz, hát sietni kell. Dolgos kezekre vár a sok-sok sárga szem, mi csövet ölelve nyárban érett acélos maggá, s mint alvó élet várja a tél nyugalmát követő új tavaszt, A zizzenő haraszt közt vetett ágyán alszik már a Nyár, de a mellette guggold Ősz fülében — távolról bár, de csodaszépen — a Tavasz visszacsengő kacaja muzsikál. Alkonyat Alkonyatkor mily gyönyör a mezőt nézni, mikor harmat szitál csöndben a zöld rétre, tücsök zenél a sercegő szálas fűben, s tüzet rak a nap a hegyek tetejére. Leheverek "a Sajópart fövenyére, hallgatom a víz kacaját, míg amott a virágselymes habzó réten kakukkmadárt ringat el a rezgő nyárfa ezüst lombja. cÁ p álya Megy a személyvonat a sínek kényszerítő, irányító pontjai között a kenyértermő garammenti falu felé. Kékruhás emberek állnak az őrházak mellett, és a nagyobb állomásép ek felől must. tli köszönti pirosló mosollyal az utasokat. „Ezért tanultam?" — Ezt a kérdést ismétli már az indulás óta Csikós Ilonka tanítónő. Naptól barna arcbőrén csendesen peregnek a csalódás könnyei. Lelkében a lázadás upró tüzei égnek; és finom, karcsú ujjai önkéntelenül a kerékzakatolás ütemét dobolja az ah'akiivegen. Még nem is olyan régen, még csak néhány hónappal ezelőtt az ábrándok selyemszálaival hímezte a jövőt. Elképzelte a pályakezdés minden szépségét. Az első pillanatokat, amikor belép az osztályba, a várakozástól kerekszemű gyermekeket, a kisfiúk foghíjas száját és a lányok apró varkccsait Amikor megkapta a diplomát, elsírta magát. Nem szállt villamosra, gyalog ment hazáig, és csodálkozott, hogy nem állnak meg az emberek az utcán, hogy nem szólalnak meg rejtett harsonák, hogy nem jakadnak virágok az úttest kemény kőburkolatából, mikor ő, Csikós Ilonka, okleveles tanítónő olyan boldog volt, h• gy szerette volna odakiáltani a szembejövő embereknek: figyeljetek rám, tanítónő vagyok! Boldog vagyok! Ez volt a célom, és elértem! Anyja már a konyhaajtóban várta, átölelte, és úgy mentek a szoba felé. A szobában ott állt az apja. Egyik kezében Virágcsokrot tartott A másikat valamikor régen leszakította a gép. — Kislányom! Kislányom! Csak ennyit tudott mondani az öreg, félkezíí robotos, és nehézkes, reszkető kézzel nyújtotta feléje a virágokat. „Ezért?" — ismétli suttogva, keserű szájjal, keserű lélekkel. Amikor közölték vele beosztását, azt hitte, elájul Egy ismeretlen falu nevét látta a kinevezési okmányon. Es most megy a falu felé, az idegen világba, amelyhez soha semmi köze nem volt, amelyet csak rövid brigádmunkák alkalmával látott, akkor is csak a földekről. Megy a kezdet&t falu felé ő, aki egész életét a városban töltötte, a nagy gyárak, fényben úszó utcák, zöldellő sétányok, gót tornyok és a meleg barokk épületek között. Azóta nem volt nyugodt álma. Alighogy az álom édes teje elzsongította fáradt testét, lehunyt szemei előtt éles, fekete színekkel rajzolódott ki a falu. Sáros utcák, kispadon trécselő vénasszonyok, mindig maszatos, lógó orrú gyerekek. Reménytelen ősz, pálinka- és zsírbűzös téli napok, trágyaszagú tavaszok: élet a kul-Berecz András rajza túra távoli perifériáján, élet, amely megszürkiti az álmokat, kiégeti a reményeket! „Ezért tanultam?" — Feszíti, korbácsolja ismét a kérdés. Igen. Ezért mondott le a szórakozásról, a szívet melegítő diákszerelem szépségéről? Ezért volt mindig szigorú önmagával szemben? Ezért korbácsolja agyát állandó munkára? Ezért volt a legjobb a legjobbak között, a mindig dicsért, mindig példaként emlegetett tanuló ? A vonat begurul egy állomásra. Itt kell átszállni az autóbuszra. Amikor az emberekkel tömött autóbusz elindul, már annyira elfásult, hogy nem is érzi a csalódás keserűségét. Nyolc kilométert szalad vele a gép. Amikor lába először érinti a falut, vagy ötven gyermekszáj harsogja az éljent. Kis elsősök állnak sorban, kék nadrágban, fehér ingben. Pirosnyakkendós gyerekek keze nyúl bőröndje után. Apró kislány virágot ad át. Valamit beszél is a kis embervirág, de Csikós Ilonka alig hallja. Csak azt érzi, hogy szíve nagyon átforrósodott, és csak azt hallja, hogy egy mély hang zendül feléje: — Szeretettel üdvözlöm, kedves elvtársnö! Csak azután mutatkozik be a mély hang tulajdonosa. Az igazgató. Olyan jó meleg, palócos, gömbölyű szavak hullanak szájából. Ráhullanak Csikós Ilonka szívére, simogatják, biztatgatják, és mire az iskolához ér, már nevet boldogan, tele hittel, lelkesedéssel, bizalommal. A házak kéményéből füstnyelvek csavarodnak a ragyogd, tisztakék égbolt felé, és a virágos ablakok kereteiből asszonyfejek hajolnak ki. — Az új tanítónő! — Milyen fiatalka a lelkem! — Biztosan szereti a gyerekeket! Egymásnak üzennek a falu ablakai. Délután bejárja az egész falut. Benyit a virágos udvarokba, és gyönyörködik a feléje mosolygó arcokban, megfürdik a jeléje táruló szívek melegében. Este eloltja a villanyt. A párna meghitten simul nagyfürtű feje alá, a takaró szerelmes-puhán ölelgeti. Aszalódó gyümölcs édes illata tölti be a kis szobát. — Itthon vagyok! A sóhaj halkan muzsikál a sötétben, és Csikós Ilonka szemeit lezárja az álom édes méze. PÉTERFFY GYULA 10