A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-30 / 44. szám

0ШШШШ Gábor Aron: Osz az erdőn Vincent Hlozník: Szenvedés GYÜRE LAJOS Regruták Csomagolnak ráncos arcú, kisírt szemű gondos anyák. Hordóból csordul az aszú, nyelvük hegyén kóstolgatják kimosdott, hetyke legények. Nótába szökken a mámor, övék az utca, az ének, szemükben ezernyi hámor vérrel izzó tüze bujkál; s a botra görbülő vének bokrétás kalapjuk után elnéző mosollyal néznek. Regruták. Mennek dalolva, a Csallóköz utánuk int, és köszönti őket Morva. Kelő napja parázs rubint. A vonat döccenve lassul, ma nehezebb kormos teste. — Anyák szíve, s nem tiszta súly nehezül a kerekekre. 9 A domb lábánál, az erdőirtás szélén, nagy tuskó terpeszkedett. Valamikor, toronymagas cédrusfenyőt hordozott és vastag gyökérlábait úgy szétdobálta, mint egy óriási pók. Őszi, meleg napsütésben fürdött az oldal és a közeli erdő meghitten beszélgetett a széllel. A burunduk* lompos farkát égnek emelve, futott az erdő felől. Sárgás hátán három sötétbarna csík szaladt hosszában, fehér, ritka és hosszú volt. Felugrott a tuskóra és farkára támaszkodva, két lábára ült. Kis pofája dagadt volt, mint akinek foga fáj, pedig csak tíz szem fenyőmogyoró duzzadt benne. Kerek gombszemei kutatták a környéket, de mivel rövidlátó volt, inkább fülére és orrára bízta magát. Pontosan nem tudta, mit hall és érez, de a szíve összeszorult a félelemtől. Emlékezett, hogy az elmúlt télen hasonló zaj tombolt heteken keresztül, rosszabb, mint a legszörnyűbb vihar. Akkor nem látta, mitől származik, mert lent laktak, a nagy fa gyökerei alatt. Fiatal párjával összebújtak a sötét puha üregben, melyet oly gonddal készítettek a hosszú téli hónapokra. Párja első volt életében és burunduk szokás szerint, egy telet együtt töltöttek. Jó is volt, meg rossz is, mivel fiatal pá.'ja sok ' mogyorót evett. A házasélet csendjét egyszer félelmes dolgok zavarták meg. Mint mikor fagyos szél szalad át a lyukas fán, úgy süvített valami. Aztán egy fa tompán zuhant a hóba, recsegett, ropogott, a világ dűlt össze. Újra és még sokszor. Majd a fészek gyökérfalai is reszketni kezdtek, mintha óriás fakukac rágná a fenyőt és a zuhanás még rettenetesebb volt- Felülről, fűszálnyi résen, dermesztő hideg hasított be. Ettől kezdve fázva bújtak össze és félelmükben sok mogyorót ettek. Később még sokszor reszketett fölöttük a föld és valami élesen berregett, úgy , ahogy a fekete harkály, eszét vesztve kopogtatja a fát. Mikor a tavasz hívására kibújtak az üregből, nem ismertek rá a tájra. Fejük felől eltűnt a nagy fenyő, el az egész nagy erdő és csak a nyírfák lapos tuskójából szivar* A// t\Xri I xfn H-n gott a fehér vér. Szívük még élt, de testük örökre nyomorék maradt. Állt a tuskón, orra és bajusza remegett. A zaj erősödött, mint a vihar, me,ly keresztül rohan az erdőn. Hamarosan látta is a dörgést. Hatalmas buldozerok túrták a földet, ostromolták a tuskókat. Nyomukban széles sárga agyagos sáv találkozott az első napsugárral. A burunduk lábujjhegyre állt, úgy bámult. Halálos félelmében kis kerámia figurává merevedett. Orra sem mozgott, hiszen már szemével látta a. bajt. Ä szomszédos, kisebb tuskók pehelyként repültek odább. Hirtelen leugrott és a gyökerek alá bújt. Télen átvészelte itt a bajt, talán ezt is kibírja. A mogyorókat kiköpte és begörgette egy mélyedésbe, a többihez. Az első lökésre csak felnyögött a tuskó. De mikor, két nagy gyökér lábát leszakította a kés, a burunduk nem várt tovább és menekült. Valaki ágcsonkot dobott utána, de nem találta el, Aztán, a nagy, erős tuskó utolsót reccsent és lassan kifordult helyéből. A gép megállt, csend lett— Grisja — kiáltott valaki — a tuskó alatt mennyi mogyoró... — A burunduk téli raktára — nevetett a másik. Ő nem látott semmit, mert egy rönk alatt lapult és csak hallotta, hogy mogyorószemek peregnek a tuskón, mint jégeső. Nézd csak, majdnem tele a vödör. — Néha, másfél-két vödörre! is akad. Boldogan nevettek. A vadászsas magasan libegett, látott mindent, vagy csak a szertefutó mezei egerekre vadászott. Aztán úgy történt, minden, ahogyan a burunduk ősi törvénye intézkedik, mikor tél küszöbén üres a kamra. Hogy az éj sötétjében tette, vagy megvárta a reggeli napot, senki soha nem tudta. Másncp, mikor a traktorosok megjöttek, kis teste élettelenül csüngött a bokron. Nyakát összeszorította az akácbokor tüskevillája. — Grisja — kiáltotta a tegnapi — megdöglött a burunduk! — Öngyilkos lett — válaszolt a másik — náluk ez a szokás! A nyírfákról sárga levelet szakasztott le az ősz, a traktorok pedig mentek tovább.