A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

A kövér leány végül 'is elvesztette a türelmét, kijelentette, hogy elege van az egészből, hagyja őt békén. A szegény Marcelle olyan leverten és szomorúan vonult vissza, hogy anyámnak megesett rajta a szive. Ekkor kezdődött barátságuk, nem sokkal anyámnak a zárdából való távozása előtt. Kölcsönösen megígérték, hogy meglátogatják majd egymást, s ígéretüket meg is tartották. Marcelle apja a legjobb ember volt a világon, kedves s nagyon szellemes jérji, de egy csöppnyi józan esze sem volt. Hiísz évi szolgálat után minden ok nélkül otthagyta a tengerészetet. Ezen mindenki csodálkozott. Holott azon kellett volna csodálkozni, hogy ilyen sokáig tengerész maradt. Igazán nem valami gazdag ember, s hozzá még gyalázatosan rosszul gazdálkodott. Egy esős napon kinézett az ablakán, s megpillantotta a jeleségét meg a leányát, amint gyalog küszködtek az utcán hosszú szoknyájukkal meg ernyőikkel. Voltaképpen csak ekkor ébredt a tudatára első ízben, hogy nincs hintájuk, s e felfedezés nagyon elszomorította. Tüstént pénzzé tette értékpapírjait, eladta felesége ékszereit, kölcsönt is kért néhány barátjától, és sietve Badenba utazott. Mivel csalhatatlan szisztémája volt, nagyban játszott, hogy megnyerje a kocsira, lóra meg inasra valót. Egy hét múlva egyetlen fillér nélkül érkezett haza, de szisztémája csalhatatlanságáról jobban meg volt győződve, mint valaha. Maradt egy kis birtoka La Brie-ben. Ananásztermelésbe kezdett. Egy esztendei küszködés után kénytelen volt eladni a birtokot, hogy kifizethesse az üvegházak árát. Ekkor gépek feltalálására vetette magát, s közben jóformán észre sem vette, hogy meghalt a felesége. Terveket és emlékiratokat küldözgetett mindenfelé: a minisztereknek, a képviselőháznak és a szenátusnak, az Akadémiának, a tudós társaságoknak. Az emlékiratokat néha versbe szedte. Még így is sikerült szert tennie némi pénzre, s valahogy csak megélt. Ez valósággal csoda volt. Marcelle azonban nagyon egyszerűnek találta a dolgot, s ha a keze ügyébe került egy ötfrankos, kalapot vásárolt rajta. Mivel Marcelle még fiatal leány volt, .anyám egyáltalán nem helyeselte ezt az életmódot, s nagyon aggódott barátnőjéért. De azért szerette Marcelle-t. — Ha tudnád — mondogatta számtalanszor anyám —, ha tudnád, milyen bájos leány volt! — El tudom képzelni, drága mamácskám! Azért mégiscsak összezördültek, s öszezördülésük oka egy gyöngéd érzelem volt, amelyet igazán nem kellene takargatnom, mint ahogy általában takargatni szoktuk szeretteink hibáit — s mégse nagyon illő ezt az érzelmet éppen nekem boncolgatnom, holott bárki más megtehetné. Mondom, nem illő boncolgatnom, de nem is nagyon áll módomban, mivel e tárgyra vonatkozóan csak homályos utalásokra támaszkodhatom. Anyám akkoriban járt jegyben egy fiatal orvossal, aki nemsokára feleségül is vette, s apám lett. Marcelle bájos teremtés volt: erről már elégszer volt szó. Szerelmei ébresztett és szerelemre vágyott. Apám fiatal volt. Megismerkedtek, elbeszélgettek eaumússal. Mit tudok még? ... Anyám férjhez ment, s nem találkozott többé Marcellel. Két évi számkivetés után azonban mégiscsak bocsánatot nyert az arany szemű szépség. Méghozzá annyira, hogy öt kérték fel: legyen a keresztanyám. A közbeeső időben férjhez ment. Ez a körülmény, gondolom, nagyban hozzájárulhatott a kibéküléshez. Marcelle imádta férjét, aki csúnya, sötétbőrű kis emberke volt, s hétéves kora óta a tengereket járta egy kereskedelmi hajón. Erős a gyanúm, hogy néger rabszolgákkal kereskedett. Mivel Rio de Janeiróban voltak birtokai, odavitte magával kereszt nyámat. Anyám gyakran mesélt erről az emberről: — El se tudod képzelni, micsoda majompofa volt, valóságos, tetőtől talpig sárgába öltöztetett majom! Semmilyen nyelven sem tudott beszélni. Néhány szót ismert csak, s kiáltásokkal, kézmozdulatokkal meg szemforgatással értette meg magát. Meg kell adni: gyönyörű szeme volt! S nehogy azt hidd, fiacskám, hogy a Szigetekről való volt — tette hozzá anyám —; dehogyis: Brestben született, francia volt, s Dupontnak hívták. Mellesleg tudniuk kell, hogy anyám „Szigeteknek" nevezett minden olyan szárazföldet, ami nem Európa volt, s ezzel szokta kétségbeejteni apámat, aki több összehasonlító néprajzi művet is írt. — Marcelle — folytatta anyám —, Marcelle valósággal bele volt bolondulva az urába. Házasságuk első éveiben mindig az volt az érzése az embernek, hogy terhükre van, ha meglátogatják őket. Három-négy évig boldog volt Marcelle — boldognak nevezem, hiszen tekintetbe kell venni, hogy az ízlések különbözők. De mikor aztán hazalátogatott Franciaországba... te persze nem emlékszel rá, túlságosan kicsi voltál még ... — Dehogynem, mamácskám! Egészen jól emlékszem! — Nos hát míg Marcelle úton volt, sötétképű férje borzasztó dolgokra szokott rá ott a Szigeteken. Matrózkocsmákban részegeskedett, rosszféle nök társaságában. Meg is késelték. Mikor Marcelle értésült a dolgokról, azonnal hajóra szállt. A nála megszokott szenvedélyes odaadással és hévvel ápolta férjét. A férfi azonban belső vérzést kapott és meghalt. — S Marcelle nem tért vissza Franciaországba? Hogy lehet az, hogy nem találkoztam többé vele, mamácskám? Erre a kérdésre anyám zavartan felelt: — Mikor özvegy lett, tengerésztisztekkel ismerkedet össze Rio de Janeiróban. S ez bizony sokat ártott a jóhírének. De azért nem szabad rossz véleménnyel lenned Marcelle-ről, fiacskám. Különös asszony volt, más, mint a többiek. A házunknál fogadni őt azonban mégiscsak bajos lett volna. — Dehogyis vagyok én rossz véleménynyel Marcelle-ről, anyácskám. Mondd csak el szépen, mi történt vele. — Tudod, fiam, beleszeretett egy sorhajóhadnagy, ami egyáltalán nem csoda, és .. . és hírbe is hozta, mert egy ilyen szépséges nő meghódítása hízelgett a hiúságának. Nem árulom el a hadnagy nevét-, ma már ellentengernagy. Különben többször vacsoráztál már vele. — Micsoda? Csak nem V..., az a hájas, rezesarcú alak? — No hiszen, csinos kis szerelmi históriákat szokott előadni vacsora után a tengernagy úr, mondhatom, anyácskám! — Marcelle a bolondulásig szerelmes volt belé. Mindenhova utána ment. Sejtheted, fiam, hogy erről az ügyről aztán igazán nem sokat tudok De borzasztó módon végződött. Amerikában éltek mind a a ketten, nem tudom pontosan megmondani, hogy hol, sose voltam képes megjegyezni a földrajzi neveket. Mikor aztán a tiszt beleunt az asszonyba, valamilyen ürüggyel otthagyta, s visszajött Franciaországba. Az asszony csak várta, várta, de aztán, mikor egy párizsi zuglapocskából arról értesült, hogy a férfit minduntalan együtt látják a színházban egy színésznővel, nem bírt Amerikában maradni, s hajóra szállt, pedig lázas beteg volt. S ez lett az utolsó útja. A hajón halt meg, fiacskám, s szegény keresztanyádat zsákba varrták és a tengerbe dobták. ImA ennyi az egész, amit anyám elmesélt. Többet nem is tudok keresztanyámról. De ha valahányszor csak halványszürke az ég, s csendesen sírdogál a szél, Marcelle felé szállnak gondolataim, s így szólok hozzá: — Te szegény, elkárhozott lélek, te szegény lélek, ki ott bolyongsz az öszi óceánon, mely földünk első szerelmeinek bölcsője volt, te drága szellem, keresztanyám, tündéréin — légy áldott! Leghűségesebb imádód kívánja ezt neked, az egyetlen talán, aki még emlékszik reád! Légy áldott azért az ajándékért, amelyet bölcsömbe tettél csupán azzal, hogy fölébe hajoltál! Légy áldott, amiért, már akkor, mikor még alig ébredtem öntudatra, megsejtetted velem azokat a gyönyörűséges gyötrelmeket, amelyeket a szépség 'okoz 'a megértésére vágyakozó léleknek! Légy áldott, kívánja neked az a hajdani gyermek, akit fölemeltél a földről, hogy megnézd, milyen színű a szeme! Ez a kisfiú volt a te legboldogabb, s merem mondani: legjobb barátod. Neki adtad a legtöbbet, te adakozó asszony, hiszen kitártad előtte két karoddal az álmok végtelen birodalmát! MARTH GYÖRGY rajzai SSíS