A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

швд ш ttTfarf iTTüfZäl ГЙ csilingel a nevetése ... Rette­netes kínnal szorul össze a szíve és a szeme könnypata­kokat csordít a párnára: — Csak éjszaka ne lenne sohasem! * * * Jánost a kishíd alá viszi az emlékezés: — Emlékszem, Juliskám. — Erősen magához szorí­tott ... Tenyerével beborította a mellemet, mint ahogy a kis­madarat szokás a fészekben ... Ügy szerettem volna akkor megcsókolni a kezét, de nem mertem... Arcát az arcomhoz szorította, égetett, mint a pa­rázs. Aztán megcsókolt. Előbb a hajamat és kétszer az arco­mat... Emlékszik? — Emlékszem ... — Maga elfelejtette azt az estét, játéknak vette csupán, soha rám se nézett azután, mert büszke volt. Én nem fe­lejtettem el. Azóta is mindig, szüntelenül vágyódok olyan boldog pillanat után. Hiába ... Nem bánom, ha ki is nevet, de megmondom: azóta már sok­szor kisírtam magam ott a kis­híd alatt, az oszlop mögött.., Én nagyon megszerettem ma­gát akkor és ... és én megbe­csültem volna ... Nagyon meg­becsültem volna... Anya akar­tam lenni, gyerekeket szeret­tem volna nevelni... Mindent megtagadott tőlem az élet Nekem soha nem fogja mon­dani senki, hogy édesanyám .., Maga ezt nem érti, nem ért­heti, maga édesapa... — Sze­méből borsónyi könnyek csor­dulnak és koppannak az asz­tal lapján. Gaál János remegő keze las­san felemelkedik és Julis ke­zéhez közeledik, végül megfog­ja: — Ne sírj! A megalázott, boldogtalai asszony ráhajlik János kezefe jére és csókolgatja. Szerelem hűség és vágy parázslik csókjaiban, s egy nem sikerül élet fájdalmas panasza... Váratlannul nyílik az else szoba ajtaja és Janika jelenil meg a küszöbön. A villanyfény­ben erősen hunyorgatja álom­morzsás szemét. Az apja ke­zére boruló asszonyt megpil­lantva, felragyogó arccal meg­elevenedik: — Édesanyám!... Anyus­kám!... Az asszony felkapja a fejét mire a gyerek csalódottal irányt változtat és elpityered­ve apja ölébe bújik. Keservei sírásba kezd. Kender Julis megdöbbenve feláll. Kiskosarát a kezébe fogja és kibotorkál a konyhá­ból. Lelkének rideg világát a; éjszaka langya öleli körül A kakasok fel-felharcanó kuko­rékolását gúnyos kacagásnak érzi... * * * Jolán halványan elmosolyo­dik. Harmatos pillája alatt, a dióbarna szemében felragyog­nak a parányi csillagok, mi­közben a férfi tovább beszél: — Ne félj semmit, karácso­nyig berendezzük a lakást. Olyan szép lesz, mint a menny­ország, mit vesszünk, mit is néztünk ki magunknak a múlt­kor a városban? Jolán folytatja az ábrándo­zást, tervezgetést: — Egv kétszemélves reka­miét. kerekasztalt két fotellel, egy szőnyeget és rádiót.., Igaz — ugrik fel egyszerre — el is felejtettem mondani: megjött az Üj Sző! — No, látod! Arra is azt mondtad, hogy nem jól ren­deltem meg, azért nem jön. Hol van? Jolán behozzá a konyhából és ketten böngészgetik. — Most már van kivel be­szélgetned magyarul!... Lefekvés után Jolán szemét sokáig kerüli az álom. Midun­talan az esti kép vibrál előtte. Sehogy se bír szabadulni an­nak a gondolatától, hogy mi történne vele, ha Pistát va­lami véletlen szerencsétlenség érné. Mint minden este, most is Janika képét hozza elejé a képzelete. Gyöngéden cirógatja a fejecskéjét, hangtalanul be­szélget vele ... Maga előtt látja az okos szemét, fülé­ben zsong a kérése, fülében Gaál Pistát másnap délelőtt (ehívatják az irodába. Az irodában hárman tartoz­ódnak: az üzemvezető, a nérnök, aki csak néha-néha ár ide, meg a gépírónő. A gépírónő (idősebb asz­izony) ujjai boszorkányos lyorsasággal futkároznak a létükön. Pista beléptekor csak >gy pillanatra emelkedik fel i feje, s tovább dolgozik. Ké­iőbb azonban szemügyre ve-ÍZÍ és tekintetével alaposan légigtapogatja a jóképű, nagy­iarab legényt. A középkorú, magas, vékony, enszőke hajú mérnök az ab­aknál áll és kifelé nézeget. Cigarettát tartó kezének ujjai iárgásbarnán virítnak. Két «örömháza olyan, mint az jrett tajtékpipa. Tűi ideges ;mber benyomását kelti. Az üzemvezető az íróasztala nögül, mosolyogva fogadja Pistát. Egy papírlapot tart a <ezében és pergő nyelven ma­gyaráz. Pistának csak annyi a ;seh nyelvtudása, amennyi a katonaságnál rátapadt. Nagyon kell vigyáznia és figyelnie, hogy valahogy megértse az üzemvezető túl gyors beszé­dét. Végül megérti, hogy a szak­szervezti tagságról van szó és a belépési nyilatkozatot kell kitöltenie. — Én még soha, semmiféle szervezetben nem voltam. — Az nem baj... Ez min­den üzemi munkásnak köte­lessége — mondja az üzem­vezető és a nyomtatványt át­adja Pistának. A legény látható zavarban van, egyik lábáról a másikra áll és pislog, mint kocsonyá­ban a béka. — Ha egyszer muszáj — vonja meg hatalmas «-állát — kitölthetem. — Átveszi a nyomtatványt és indul, de az izemvezetö hangja megállítja: — Hát... tetszik ... — Megy. — Hallom, jól megy ... Hogy an az asszonyka? Még mindig lvan sokat sír? Pistát meglepi az üzemveze­ő tájékozottsága: — Nem, már nem sir annyit, lezdi megszokni. — Na, jól van!... Rövidesen [ép mellé kerül; remélem, ott s megfogja állni a helvét. — Én is űgy gondolom —i nondja Pista felcsillanó szem­lel és látható örömmel. Az üzemvezető kilép az író­sztala mögül és a legény elé 11. Az apró emberke úgy néz el Pistára, mint gyerek az ipjára: — Mi történt az este Dodó s maga között? — teszi fel áratlanul a kérdést. Pista a cseh nyelvtudásával ánlódva nagyon őszintén el­nondja az esetet. Az üzemve­;ető pedig az állát vakargatva lallgatja, gondolkodik, s végül nnyit mond: — Bizonyos mértékig a Do­lónak igaza van. A még mindig az ablaknál álló nérnök arca idegesen meg­ándul. Kettőt-hármat lép, ci­larettát kotor elö a zsebéből s rágyújt. Pista nem ért egyet az izemvezetövel: — Egy asszonyt könnyű negverni. — Nehéznek nem nehéz, az gaz! De arra bizonyára nem londolt még, hogy Dodónak :omoly oka lehet rá?! — Akkor is! — mondja ki 'ista tűi gyorsan a vélemé­íyét. — Még akkor sincs joga rerni az asszonyt! — Lehet, hogy igaza van!... - ráncolódik az üzemvezető íomlokán a bőr. — Én mégis ízt javaslom, hogy béküljön ki rele. — Reggeltől próbálgatom, de így tesz, mintha megsiketült, ragy megnémult volna. — Nem kell abbahagyni a iróbálkozást! — mondja az izemvezető pontot téve a be­izélgetésre. Pista visszamegy a munka­íelyére és nagy igyekezettel át munkához, hogy behozza a emaradást. Éget, éget az augusztus vé­ji vasárnap, de mégis érződik nár benne valami őszies bá­jyadtság. A levegő is sürüsö­lik és homályba vész a látha­tár. Jó félórai szótlan munka-Jtán Pista felegyenesedik, ssebéből cigarettát húz elő és Dodó felé nyújtja: — Gyújts rá, testvér! Semmi válasz. — Ne okoskodj! Felejtsük »1 azt az esti dolgot! Jó id 'í múlva kötélnek áll és Hfogadja a cigarettát. Sokáig szótlanul fu.i.iák a füstöt, vé­jül megszólal az olajbarna bőrű ember: — Azt könnyen el lehet fe­lejteni. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents