A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-10 / 28. szám

ft»*TM j Angyalok éneke Fogós kérdés, hogy milyen asztalosok vannak. Mert ha valaki azt mondaníi, hogy van bútorasztalos, és műasztalos én azt felelném, hogy jó, jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna asztalos és van szőke, én azzal sem lennék elégedett. A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná elmésen valaki, hogy van falusi asztalos és van városi asztalos. Keserű* Mátyás falusi asztalos volt. Növendék koromban, amikor deák voltam, nyáron által gyakran időztem a mester műhelyében. Szerettem őt, s nyilván ő is engem. A mesterség néhány titkába is beavatott. Nótát is igen sokat tanultam tőle, mert igen nagy énekes volt. Talán énekesnek még nagyobb mint asztalosnak. Azonkívül kedvelte a betűt is, amivel jótékonyan hatott a falusi emberekre. S hiába hívták Keserűnek, mert vidám volt, a maga különös módján. Különben pedig ... Node, jobb lesz, ha nem magyarázom tovább Keserz mestert, hanem elmondok egy rövid történetet, mely az ő természetét jobban elbeszéli. Nyár volt. Július vége. Már estére hajlott az idő. Csak ketten voltunk a műhelyben, s beszéd nélkül. Keserű mester ablakrámákat festett, okkersárga színre. Én a gyalúforgácsot kígyóztam, miközben azon töprengett az eszem, hogy vajon kinek az illatához hasonlít a gyalúforgács illata. Mielőtt azonban kitalálhattam volna, hogy legjobban a gyalúforgács illatához hasonlít, kinyílott az ajtó, s hát nagy térfoglalással egy fiatal emberke lépett a műhelybe. Kamasz emberke volt, vékony szegény és szőke. A lábbelije poros, vastagon. A vállán hátizsák s a fején egy gyengécske sapka. Könnyű volt látni, hogy a városból jöhetett, a poros úton. Ámbár a köszönése nem városi módra vallott, mert nagy hangon így szólt: .<— Adjon az Isten jó napot. Keserű mester rápillantott az ifjú vándorra, de csak megnézte őt egy pillantással, s oda sem vakkantott neki. Hanem az ablakrámát szónélkül tovább festette. Látván, hogy nem fogant meg a köszönés, azt gondoltam magamban, hogy ezek ketten nyilván régi ismerősök, csakhogy most haragban vannak. S én nem szóltam semmit. A jövevény letette szépen a hátizsákját, majd nagy tisztességtudással odament Keserű mesterhez, kinek az oldala mellett megállott. — A mester úrhoz van-é szerencsém? — kérdezte. Keserű mester erre sem szólott semmit, hanem tovább festette a rámát, mintha csak a légy dongott volna a füle mellett. A helyzet különösnek kezdett látszani. Annál is inkább, mert az új emberke nem retirált, hanem tovább folytatta a szót, mondván: — Engedje meg, hogy bemutassam magam: Szeder Károly asztalossegéd vagyok! Keserű mester erre sem hederített semmit. — Szeder Károly vagyok! — nyomta meg a jövevény. Dehát szó helyett ismét csendet nyert. Az iskoláját, gondoltam magamban, most mindjárt bőgni kezd ez a szegény Szeder segéd. De nem gondoltam jól, mert csupán a vállát vonta meg, majd odajött egyenesen hozzám, hátha a váratlan csapásról fel tudnók lebbenteni együtt a fátylat. — Süket? — kérdezte tőlem. Én megráztam a fejemet, hogy nem süket. — Hát akkor?! Vajon mért nem szól? Talántán — mondám neki — a szedernek még nincsen itt az ideje. De engemet úgy hívnak! — védekezett a segéd. Hát erre én is megvonítottam a vállamat, hogy a nevéről s az egész dologról nem tehetek; s ilyenformán ismét csendbe borultunk, ami nem volt a legjobb. Láttam Szederen is, hogy bizony, mert rettentő szorongással nézett reám. Még a két karját is meg-megemelte néha, nehogy lemerüljön a csend mélyébe. Látván e nagyon beborult álapotot, nagyon megsajnáltam a szegény jövevényt, s intettem neki, hogy jöjjön csak utánam. S jött. Amikor kiléphettünk a szobából, bétettem magunk után az ajtót, s ránéztem Szederre, aki így szólt: — Hát ez rémítő helyzet! — Vegyen csak levegőt, bőségesen! —• bíztattam. Szeder az árnyékos helyen kétszer is nagyot szippantott a friss levegőből. — No, jobban van-e? — kérdeztem. r— Kicsit jobban — mondta. Hát akkor ne búsuljon, — folytattam — mert segítünk valahogy a dolgon. Honnét jött, s mi járatban van? — A városból jöttem, — válaszolta Szeder ifjú — s az lenne a célom, hogy Keserű mester segédnek felfogadjon. Mivel hát úgy hallottam, hogy egy segéd kéne neki. — Hely lesz, ha szót fogad nekem — kezdettem a tanítást. — Hajlandó-e szót fogadni? — De mennyire! — mondta serényen. — Hát akkor hallgasson ide! — folytattam a tanítást. — Elsőben is, amikor belép a műhelybe, ne úgy köszönjön, ahogy köszönt. Mert ugyanis Keserű mester azt szokta mondani, hogy ő nem sekrestyés, hanem asztalos mester,. Érti-e? — Értem kérem. — Másodszor pedig: az Istent hiába ne emlegesse, mert Keserű mester azt szokta mondani, hogy neki eddig is sokba került." Érti-e? — Értem kérem. — Harmadszor pedig: tud-e énekelni? Tudok! — No, akkor csatát nyerünk! — szóltam boldogan; s azzal kihoztam a hátizsákot a műhelyből és Szedernek azt mondottam, hogy vegye a hátára ismét, s majd úgy jöjjön a műhelybe vissza, mintha még nem is járt volna ebben a házban soha. — Érti? — Értem ? .— Mindent? — Mindent! No jó, én előre mentem, vissza a műhelybe s ott Keserű mesterhez így szóltam: — Hát mester bátyám, ha most jönni találna egy magának való segéd, felfogadná-e? — Ha nekem való jönne, azt igen — felelte ő. S abban a pillantásban megnyílott az ajtó, s azon félrecsapott sapkával belépett Szeder. A hátizsákját egy mordulással ledobta a földre, majd megdörgölte verejtékes homlokát s csak úgy általában így szólt: — Még az angyalokat is elnyeli ez a fene por, míg az ember a városból ide kijön! Látván, hogy igen jól kezdi, még adtam egy kicsi zabot a jó kedvének, szólván: — Tán előbb köszönne, ha bemégy egy házba! 1*2