A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-10 / 28. szám

5ürgősen szükségem volt egy albérleti szobára. Hogy ez milyen problémát és gondot okoz csak olyan ember értheti meg igazán, akinek már szintén sürgősen szüksége volt egy hónaposszobára. Jelentős tagot számláló, nagyszabású szervezet dolgozott a városban, hogy nekem lakást szerezzen. Barátaim, az 6 barátaik, barátaim barátainak a barátai _£s így tovább — mintegy háromszáz ember. így ment ez hetekig. Hónapokig. Akkor azt mondta Frici, a legjobb barátom. — Ez így tovább nem mehet! Holnap bemutatom neked Polácseket, megismerkedsz vele. Ő majd szerez lakást! Azon az éjszakán Polácsek Kálmánról, a hivatásos lakásszerzőről. a csodaemberröl álmodtam. A varázslóról. Aki hónapos szobát tud fakasztani a kövekből. Polácsek Katmi jó cimbora lesz, előre látom, Biztos, hogy lakást is tud szerezni. Alighogy az asztalunkhoz ült, máris három féldecit rendelt és megittuk a pertut. — Nem probléma — legyintett és alaposan kikérdezett milyen lakást akarok. Az igényeim érdekelték. Külön bejáratú-e legyen, milyen nagy... és igényt tartok-e fürdőszoba használatra? — Most is lenne egy — mondotta — de ezt nem ajánlom! Nem központifütéses és a fürdőszobát több lakó használja. Neked elegánsabb szobát akarok, mert príma gyerek vagy! Néhány napja még egy jégbarlangba is beköltöztem volna, de most, hogy megismertem Polácseket, az igényeim is megnőttek. Miért ne várnák egy-két hetet, egy elsőrendű, központi fűtéses garzonszoba igazán megéri! És Polácsek szerint holtbiztos a dolog. — Valami az eszembe jutott. — Tb Kalmi — szólok habozva — neked ezzel kapcsolatban kiadásaid lesznek! Villamosra, esetleg megvendégelni valakit... Ezen ne múljon a dolog ... — és a pénztárcámbcm kotorászok. Polácsek szobát szerez — Ne merészelj pénzt adni — kiáltotta buszkén Polácsek Kálmán — ne merészelj... Ne sérts meg vele! Majd ha meg lesz a lakás, iszunk egy áldomást. Jó cimbora vagy, neked ingyen szerzem! Jókedvűen, reménnyel telve mentem haza. A mintegy 80 koronát kitévö számlát én fizettem. Másnap a Grand kávéházban találkoztunk. Polácsek két idősebb, matrónakülsejű nővel ült egy asztalnál. Fekete kávé párolgott előttük, konyakkal. A matrónák is konyakoztak. Engem vártak. — Szervusz — üdvözölt Kalmi és bemutatta a két asszonyt, mint kiadó albérleti szobák tulajdonosait. Mindkettő kijelentette, hogy megnyertem a tetszését és hajlandó kiadni nekem a szobáját. Örömömben újabb konyakokat rendeltem. A matrónák veszekedni kezdtek, hogy melyikükhöz menjek lakni. Ez már igen. A pincér egyetlen intésemre máris hozta a harmadik kör konyakot. Nem mégy hozzájuk lakni — jelentette ki határozottan Polácsek Kálmán — házsártos, vén banyák! Nem méltóak ahhoz, hogy náluk lakj! — Nekem ez nem számítana —' próbáltam ellenkezni — fütyülök rájuk. — Csak már lakjak valahol! — Nem... nem engedhetem, hogy bármelyiküknek is a karmai közé kerülj! Jobb helyet akarok neked szerezni! A matrónáknak jókedvük kerekedett énekelni akartak. Fizess — súgta új barátom és jóakaróm — fizess és meglógunk tőlük. Elmegyünk valami csendes eldugott helyre, ahol nyugodtan meg lehet beszélni, milyen lakást is akarsz tulajdonképpen! A nyugodt és csendes helyen végérvényesen leszögeztük, a lakással szemben támasztott igényeimet: bármilyen lehet, csak négy fala legyen, fedele, ajtaja és lehetőleg ablakai, de ablak nélkül is hajlandó vagyok ott lakni. — Jó — fújta a füstöt elgondolkozva a levegőbe Polácsek Kálmán. Jó — mondta mégegyszer — meglesz, ne félj — és húsz koronás vacsorát ettünk. Utána még megittunk száz korona értékű konyakot. — A la ... lakás itt... itt van a ke ... kezedben ... jó cimbora vagy ... neked ingyen szerzem ... Nehéznek éreztem a fejemet, kivettem a pénztárcámat. Fizetni akartam. — Ne... ne — sikoltotta riadtan Polácsek Kálmán — ne próbálj pénzt kínálni! Megmételyezné a barátságunkat. Még azt hinnéd, az ilyen apró szolgálatért pénzt várok tőled... mondtam hogy ingyért szerzem! Hazafelé Kalmi kurjongatva dalolt: — „Nádfedeles kis házikóm leégett az éjjel..." Két héten belül megismertem mintegy hatvan hónaposszoba tulajdonost, akiknél lakhattam volna ugyan, de új barátom utolsó pillanatban mindig lemondta a szobát. — Nem megfelelő — intézte el őket — neked jobbat akarok! Erősen rászoktam a ko-. nyakra a kávéházban egy sereg ismeretlen ember üdvözolt állandóan, a lakás-, tulajdonosok, akiknek fi-, zettem és akiket, miután együtt vacsoráztunk, azonnal el is felejtettem. Népszerűség híján tehát nem szűkölködtem, nem volt ellenben lakásom és a meg-, takarított pénzem — mint-, egy három ezer korona — is elfogyott. Egy újabb, jó hangulatban megtartott rendkívül fontos és alapos megbeszélés után, — ez volt a fötémája: milyen lakást is akarok hát? — a

fizetésnél szomorúan néztem Polácsek Kálmánra. — Mi az, talán nincs pénzed? — Nincs Kalmi, minden megtakarított pénzem elfogyott! És te még csak azt sem mondod meg, mikor lesz hát az a lakás! Bosszúsan nézett rám. — Mikor, mikor... Az ördög tud neked lakást szerezni, válogatós vagy barátom... Ez se jó, az se jó ... — De Kalmi — kiáltottam panaszosan — hiszen én bárhová .: — Hálátlan vagy — szakított félbe ridegen — és nagyigényű! Az ember önzetlenül segíteni akar rajtad, térdig koptatja a lábát.. -. Pénzt sem fogad el... erre neked egy sem jó! Milyen szobát akarsz hát tulajdonképpen ? Hápogtam. — E ... de mit kínlódok veled! Szerezz magadnak amilyet akarsz. Tőlem akár kacsalábon forgó kastélyban is lakhatsz! Felháborodva otthagyott. A számlát nem fizette ki. DUBA GYULA — Nem sekrestyéshez jöttem, — folytatta Szeder — hanem Keserű Mátyás mesterhez. No, gondoltam, igazán jó csapáson megy a dolog; s így fűztem tovább a szót: — Az Or jóságos és mindnyájunknak közös atyja; mért nem köszön hát az ő nevével ? — Én sem vagyok sekrestyés — vágta ki Szeder. — Hanem asztalossegéd! — Maga asztalos?! — csaptam rá örömmel. — De mennyire! — Helyet szeretne talán? — tudakoltam tovább. — Én azt — folytatta Szeder — de csak olyan helyet, ahol a mester is úgy gondolkozik, mint én. — Hát maga hogyan gondolkozik? — kérdeztem. — Én úgy, hogy nem hiszek semmiféle hókusz-pókuszban — hirdette Szeder. — Aztán óvakodom az alázatos szemforgatóktól, nem különben a, szektárius szellemektől! Nagyokat bólogattam erre, miközben szemmel tartottam Keserű mestert, aki egyre vidámodva festette a rámát. S folytattam is, szólván: — S mit szeret, ha szabad kérdeznem? — Én a vidámságot, s különösen az éneklést! - mondta Szeder, mire én rögtön megbíztattam, hogy énekeljen egyet. Hát erre mindjárt széjjel vetette a két lábát a segéd ifjú és kántorosan azt a dalt kezdte énekelni, hogy: Ha férfi lelkedet egy nőre feltevéd ... Midőn a dal végét jó! kiterítette, akár a páva az ö farkát, intettem neki, hogy a kabátját vesse le s az inge ujját tűrje fel. Szeder ezt meg is cselekedte gyorsan, mire én odavezettem őt Keserű mesterhez, akihez így szóltam: — Mestee bátyám! — No mi az, fiam? — kérdezte Keserű mester, f— Adja hát oda az ecsetet ennek a legénynek! Oda is adta rögtön. Szeder pedig a kezébe ragadta az ecsetet, s miközben egy új dalba kezdett, úgy festette tovább az ablakrámát, mintha esztendők óta ebben a műhelyben dolgozott volna. Én magam s Keserű mester hátrább húzódtunk s onnét néztük a kellető munkát. - Milyennek találja, Keserű bátyám? — kérdeztem végre. - Istentelen fickó, de jól dolgozik —: felelte Keserű Mátyás. - Hát akkor felfogadja segédnek, úgy-é? - Fel én! Több szó már nem is esett, hanem belé állottunk mi is a dalba és énekeltünk. Együtt, mind a hárman, S boldogan és nagy örömmel, ahogy csak az angyalok tudnak. Jaksics Ferenc rajza 13