A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

aK VI-»? if AMAToL E france Ötéves voltam, s múr megalkottam a magam elképzelését a világról. Azóta kénytelen voltam megváltoztatni ezt az elképzelést. Kár érte, gyönyörű volt. Egy szép napon, mikor éppen emberkék rajzolgatásával voltam elfoglalva, anyám hívott. Nem is gondolt rá, hogy zavar. Vannak az anyáknak ilyen meggondolatlan cselekedeteik Ezúttal arról volt szó, hogy felöltöztet. Egyáltalán nem tartottam szükségesnek, hogy felöltöztessenek, söt; kellemetlennek éreztem, ellenkeztem hát és grigrimaszokat vágtam. Kibírhatatlanul viselkedtem. Erre anyám igy szólt: — . Mindjárt jön a keresztanyád! Szép kis dolog lesz, mondhatom, ha nem leszel felöltözve! A keresztanyám! Sose láttam, egyáltalán nem ismertem. Voltaképpen azt se tudtam, hogy van keresztanyám. Azzal azonban nagyon is tisztában voltam, hogy mi a keresztanya: olvastam róla a mesékben, s képeken is láttam. Tudtam, hogy a keresztanya: tündér. Tűrtem hát, hogy édesmamám tetszése szerint megfcsüljön és beszapanozzon. Közben keresztanyámra gondoltam, s borzasztóan szerettem volna már megismerni. De — noha rendszerint nagy kérdezősködő voltam — egy szót se kérdeztem meg abból, amit oly mohón szerettem volna tudni. — Miért nem? — Hogy miért nem? Mert nem mertem. Mert a tündérek — én legalább is így képzeltem el őket — a csendet és a titokzatosságot szeretik. Mert van az érzelmekben valami sejtelmesség, amely oly értékes, hogy már az egészen fiatal lélek is ösztönszerűen igyekszik megőrizni. Mert nemcsak a felnőtt számára vannak kimondhatatlan dolgok, hanem a gyermek számára is. Mert keresztanyámat máris, ismeretlenül is szerettem. Bizonyára meg fognak lepődni, de szerencsére a valóságban is van néha váratlan, ami elviselhetővé teszi... Keresztanyám pontosan olyan szép volt, amilyennek kívántam. Ráismertem, mikor megláttam. Ő volt, s az volt, akit vártam: a tündérem. Elragadtatva, de meglepődés nélkül nézegettem hát. A valóság ezúttal — kivételesen — utolérte a szépségről alkotott gyermeki elképzelést. Keresztanyám rámnézett: aranyszeme volt. Rámmosolygott: észrevettem, hogy éppoly apró fogai vannak, mint nekem. Megszólalt: a hangja tisztán csengett, s úgy dalolt, akár az erdei forrás. Megcsókolt: az ajka hűvös volt; még ma is arcomon érzem a csókját. Végtelenül jóleső érzés ömlött el rajtam keresztnyám láttára. S találkozásunk, úgy látszik, minden szempontból elragadó lehetett, tne/t emlékezetemben nem kapcsolódik hozzá semmi zavaró részlet. Egyszerű, ragyogóan világos emlékké vált. Keresztanyámat mindig egyformán: mosolyra és csókra nyíló ajakkal, állva, tárt karokkal képzelem magam elé. Fölkapott a földről: — Hadd nézzem, kincsem, milyen színű a szemed! Aztán a hajamat kócolta össze: — Szőke, de majd megbarnul! Az én tündérem a jövőbe látott. Szeretetteljes jóslatai mégsem fedték fel egészen a jőve.időt. A hajam például ma már csakugyan nem szőke, de már nem is fekete. Másnap játékot küldött, s e játékok érzésem szerint nem nekem valók voltak. Én már akkor is helybeniilő természet voltam, könyvekkel, képekkel, ragasztós-üveggel, festékes dobozokkal, és más efféle hozzám illő holmival játszadozó értelmes és vézna fiúcska, akit játékai szinte észrevétlenül neveltek rá a formák és színek szeretetére, ami oly sok bánat és öröm forrása. Keresztanyám ajándékai sehogy sem illettek hajlamaimhoz. Sportoló fiúnak, kis tornásznak való teljes felszerelés volt az ajándék: lengőtrapéz, kötelek, rudak, súlyok és súlyzók, vagyis mindenféle olyan szerszám, ami a gyermek edzéséhez, férfias izmainak kifejlesztéséhez szükséges. Sajnos, akkor már hozzászoktam az íróasztalhoz, az esténként, lámpafénynél, aprólékos türelemmel kivagdosott papírfigurákban leltem örömömet, mélységes vonzalmat éreztem a képek iránt, s született művészietekhez illő szórakozásaimat csak olyankor hagytam abba, mikor rámjött a bolondóra, negszállt a garázdálkodás dühe, s ilyenkor minden rendszer és ritmus nélkül, szenvedélyesen belefeledkezve játszottam rablást, hajótörésdit, tűzvészesdit. Ezeket a fényezett puszpánfából és vasból készült tornaszereket hidegnek, nehézkesnek, élettelennek és lélektelennek éreztem, míg keresztanyám meg nem tanított a használatukra, s ezzel rájuk nem ruházott valamit a maga varázsából. Nagy hetykén emelgette a súlyzókat, s könyökét hátrafeszítve mutatta be, hogyan fejleszti a rúd a mellkasunkat, ha hátunkra vesszük, és két végét a hónunk alá fogjuk. Egyszer a térdére ültetett, s azt igérte, hogy kapok egy hajót, olyan hajót, amelynek megvan a teljes kötélzete, minden vitorlája, s ágyúk is vannak a fedélzetén. Keresztanyám úgy tudott beszélni a hajózásról, mint valami tapasztalt tengeri medve. Sose hagyta ki se az árbockosarat, se a hátsó fedélzetet, se a tartóköteleket, de még a „papagájvitorlát" vagy a „kakaduvitorlát" sem. Ki nem fogyott az efféle furcsa szavakból, s szinte meghitten szokta kimondani őket. Nem kétséges, hogy ezek a fura nevek jól ismert tárayak képét idézték fel benne. A tündér a vizeken is szokott járni. A hajót nem kaptam meg. De soha — még gyermekkoromban sem — kellett feltétlenül enyémnek lennie valaminek ahhoz, hogy örülni tudjak neki. A tündér hajójával így is hosszú ideig szórakoztam. Magam elé képzeltem. S még most is magam előtt látom. Most már nem játékszer többé. Most már kísértet. Némán siklik tova a ködös tengeren, s látom, hogy aléltan csüngő karral, tágra nyílt, fénytelen szemmel egy nő áll mozdulatlanul a fedélzeten. Úgy rendeltetett, hogy soha többé ne láthassam keresztanyámat. De már akkor helyes képet alkottam magamnak a jelleméről. Megéreztem, hogy arra született, hogy tetsszen és szeressen — megéreztem, hogy ez a hivatása e földön. S fájdalom, nem csalatkoztam! Azóta megtudtam, hogy Marcelle (Marcelle-nek hívták) valóban mindig csak szeretett. Persze csak évek múlva tudtam meg egyet-mást az életéről. Marcelle és anyám a zárdában ismerkedtek meg. Anyám azonban, aki néhány évvel idősebb is volt, túlságosan okos és józan volt ahhoz, semhogy kitartó barátnője lehetett volna Marcelle-nek, aki barátkozni is valami féktelen hévvel, szinte örült módjára barátkozott. A legszélsőségesebb érzelmeket egy fiatal bennlakó növendék, egy nagykereskedő csendes, kövér, gúnyolódó természetű, de kissé korlátolt leánya ébresztette Marcelle-ben. Marcelle le nem vette róla a szemét, barátnője egyetlen szavára, egyetlen mozdulatára sírásra fakadt, eskükkel halmozta el, állandóan féltékenységi jelenetekkel gyötörte, s a tanulószobában húszoldalas leveleket írt neki. SSíS