A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

Ajárásban könnyen első helyen végezhet a szövetkezet, mert a hektárhozam is igen magas. Nem is volna rossz! Az első díj egy Pobeda személygépkocsi. Gaál János a kisközön ereszkedik le a kerékpárjával. A ha tárból jön és a szövetkezet irodájába tart. Már messziről látja, hogy anyósa a ház előtt áll, és az utcát kémleli. Eddig is kerülte a vele való találkozást, most is beletapos a pedálba, hogy minél gyorsabban elkarikázzon mellette. De az anyósa észrevéve a szándékát az út közepére siet és megállítja. — Mit akar? — Gyere be egy cseppet, édesfiam! — görbül sírásra az anyós szája és köténye sarkát a szeméhez emeli. — Gyere no! — Nem érek rá. — Nem, ha nem akarsz. — Sok a dolgom, azt se tudom, hol a fejem. Tudja, hogy végezni szeretnénk a csépléssel meg a . .. — A pedálra lép, hogy eliramodjon. Az anyósa belekapaszkodik a kormányba: — Attól még ihatsz, meg falhatsz egy keveset! — Köszönöm, nem vagyok éhes, van aki főzzön, Isten áldja! — Felpattan a nyeregbe, s csak úgy porzik utána az út. Az anyós hosszan nézi, aztán szemét törülgetve beballag az udvarba. Gaál János, miközben kerékpárját az iroda faláhaz támasztja, hallja, hogy odabent ugyancsak szaporázza valami asszonyfélének a nyelve. Alig lépi át a küszöböt, nyomban nekitámad az asszony. Szemében gyűlölet máglyája lobog, nyálesöt köpköd, s közben sokráncú szoknyáját rázza. — Es van itt helyem és van! Tudjátok meg, hogy akkor gyüvök ide, amikor akarok!... Jogom van rá, hisz nektek terem minden földem! — Várjon csak egy pillanatot, Zsófi néni! — állítja meg János szelíd, nyugodt hangon a szóáradatot. — Először is ne kiabáljon, mert tudtommal itt nem süket senki! Másodszor: a föld, legyen az bárkié, nem heverhet parlagon, valakinek kell dolgoznia! Harmadszor, mondja meg értelmesen, hogy mit akar, aztán menjen a dolgára, mert sok a munkánk! — Te, János! Istent a botba! hát... — rántja a kezét csípőre a szüle. — Hát te is így beszélsz!? Hát már te is elfelejtetted, hogy nekem 30 holdam vót?! Oszt most meg annyi sincs, ahol a libáimat jótartanám?!... Minek kellett olyan ripp-roppra felszántani az egész határt, mi!?... Azért, hogy a falu összes libája éhen dögöljön ? Erre felelj elnök elvtárs! Gaál János akarata ellenére elneveti magát: — Szóval ezért jött? Csak ezért? — Csak ezért, pontosan csak ezért, mit szólsz hozzá te, te...! — huzigálja a száját gúnyosan csúfságolva az asszony. — Meg másért is: adjatok az állataimnak legalább két-három mázsa gabonát, termett a földemen elég! János megvakargatja a füle tövét, huncutkodó vonás játszik a szája körül: — Termett, szó se róla, sok termett, de én magamtól nem adhatok. Majd a taggyűlésen megtárgyaljuk és ha ... Kocsis Andrásné, született Bára Zsófia ádámcsutkája nagyot mozdul izgalmában: — Oszt mikor lesz az? — Micsoda ? — Hát a gyűlés, vagy mi a nyavalya. — A taggyűlés?... — húzza el a szót János. — Hát úgy, úgy karácsony táján ... A szüle most érti meg, hogy János csak ugratja, s nyomban négyesre kapcsol a nyelve: — Látogasson meg az úristen jobban, mint ahogy meglátogatott! Gazosodjon be az umcsek &íl4 ^iliykvív II. rész (4) udvarod, oszt, nyíljon meg alattad a föld, hogy soha ne lásd meg a napvilágot! Te, te elhagyott, te!... — Még mást is mondana, de látva János elboruló tekintetét a küszöbön túlra iparkodik, miközben a szoknyáját emelgeti a nyitott ajtó felé. Varjú Karcsi, a könyvelő, kétoldalra dűl a nevetéstől. Fejébe szalad a vér és félő, hogy lángot vet a füle. János is mosolyog, de az „elhagyott" szó még mindig ott köröz a szíve körül, mint szemtelen darázs a mézescsupor fölött. Elkomolyodva a telefonhoz lép és feltárcsázza a járást. Rövid idő múlva kapcsolják: — Halló!.,. Gaál... Gaál János!... Jelentést akarok adni. Igen... Lehet?... Kezdem: aratás, cséplés, tarlóhántás, takarmánykeverékek vetése befejezve . . . Biztos, perszehogy... A gabonabeszolgáltatást?... Százhatvanöt százéikra... Igen, igen, teljesítettük . .. Hogy-hogy lehetetlen ? ... Lehet, hogyne, csak jöjjenek az elvtársak! Igen... Viszonthallásra!... — Leteszi a kagylót, Karcsihoz fordul: — Nem hiszik!... Ha így áll a dolog, biztos vagyok benne,' hogy mink leszünk az elsők. — Szóval ez annyit jelent, hogy megkezdhetjük a garázs építését a Pobedának? - viccelődik a könyvelő. — Meglehet... Hanem gyorsan szerkessz meg egy táviratot a rádiónak, az Üj Szónak pedig egy rövid cikket! Hadd tudjon rólunk az ország!... Most elugrok a raktárba, megnézem rendben vannak-e a raktárnok papírjai . . . Hát csak okosan, Karcsikám! — Lépne kifele, de a küszöbön összeütközik az öreg Vaszi bácsival. — Egy szóra, Jánosom! — Mi baj van, Vaszi bácsi? Az öreg megvonja a vállát, rövidszárú csutorását a bajsza alá akasztja és gyufát lobbant a dohányra. Ráérős kényelme tűket szurkál János talpába. — Azt akarom mondani, hogy a méhek kezelését nem pártolhatom el. — Közbe jött valami? — Ügyis mondhatjuk. — Rendben van Vaszi bácsi, majd keresünk mást... — A könyvelőhöz fordul. — Jegyezd fel, Karcsi, egy papírra a Fényes Gazsit! Tavasszal elküldjük méhésziskolára, ügyes gyerek és valamit konyít a méhekhez, meg van is hozzá kedve. Ne haragudjon, Vaszi bácsi, mennem kell, sok a dolgom. Az öreg megelevenedik: — Várj egy cseppet, no! úgy futkározol, mint aki be van sózva!... Szóval... azt akarom mondani, hogy ilyenformán a méhek elpusztulnak! — Milyen formán ? — Hát... eztán már nem lehet tarlóvirágra számítani, nem bizony! A cséplőgép még brummog, oszt a határ meg már gyászbaborítva ... Ne kezdjétek el a méhészkedést, mert ilyenformán csupa ráfizetés lesz! — őrli az öreg a maga atyai jótanácsait. — Gondolja? — mosolyint egy aprót János. — Szó se róla, a mézet se vetjük meg, de nekünk azért kell a méhészet, hogy több heremagunk, repcénk, meg napraforgónk teremjen. Vaszi bácsi nyakán a sértődöttség tüze virít. Bal kezével a pipát átrántja a szája másik sarkába. Bozontos szemöldöke alól János arcába vágódik a tekintete: — Nagymarha okosság ez, gyerek! — Ügy van, Vaszi bácsi! Valahogy így okoskodik manapság az ember, Hát csak gondolkozzon a dolgon! No isten vele! — János kezet ráz az öreggel és elmegy. Az égbolt nyugati fele erősen felhösödik. Levél se rezedül a rekkenő hőségben. A magasban három ezüstösen csillogó gépmadár szeli a levegőt. Fehér pántlikával koszorúzzák az ég alját... Az utcán Nórád bácsi, az éjjeliőr állítja meg Jánost. Az elmaradhatatlan görbebot most is ott lóg a karján. Mint valami rézveretű kard fityeg az oldalán. — Baj van, Janikám! — Csak már egy emberrel találkozhatnék, aki nem bajjal kezdi a mondókáját! — méltatlankodik az elnök keserű szájízzel. — Mi történt már megint? — A Bujtor Gábor megint berúgott. Olyan részeg, mint a duda! — Ez nem újság, Nórád bácsi. — Nem újság, nem újság, de hol dolgozik a Gábor? — Zsákol. (Folytatjuk.) 13