A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

BAR AT ENDRE: Tehetség ==f Manapság nincsenek már „snapsz= butitok". Még „talponállók" sem, azo== kat is átalakították tiszta, kedves §§! kis vendéglőkké. Nemrég jártam egy = ilyen helyiségben s felidéztem a régi formájában. Akkor jutott eszem= be ez a történet. Asalétromfoltos-falú, csupasz helyiség háttereben pauon auwk az egymás mellett sorakozó hasas hordók között. Simára gyalult, támlanélküli padok. Éjfél volt. Csend volt. A vendégek nem csaptak lármát, féltek, hogy kiteszik a szűrüket. Csavargók, kocsisok, koldusok, családtalan alkalmi munkások, kintornások, utcai nők, s más elveszettek markolták némán poharaikat, - egészen átmelegedett az üveg. Nem siettek az ivással. Addig van joguk bennmaradni, ameddig ital van a pohárban. Dehát előbb-utóbb csak kitessékeli őket a gazda; ameddig lehet, maradnak, húzzák az időt. Éjfél után már csak néhány keserves óra a hajnal. A hordókból savanyú erjedés szaga áradt. Az előtérben a poharakba csorduló italok kotyogása hallatszott, a gazda dünnyögő szava, a kassza csörömpőlése. A hordók között üldögélők görcsösen szorongatták poharaikat. Egy szakállas vénember olykor kínlódva felköhögött. Haragosan tekintettek rá, szinte gyűlölték a köhögéséért. János, a szeneslegény magányosan ült a sarokban, s tétován tekintgetett szét az ivóban. Faluról vetődött fel a városba. Eleinte még futott a lépcsőkön felfelé. Később a fürgeség alábbhagyott benne. Egyre lassabban vette az emeleteket. Cammogva is keresett annyit, hogy a mindennapija meglegyen. A nagyságák szerették, mert szépen köszönt, a szolgálók is, mert a fütenivalót egészen a kályháig vitte, s még be is rakta a ládába. Kapott hát borravalót. János nem volt még öreg, harminc se volt, de görbe volt már a háta. Apját nem ismerte soha. Csak anyjáról volfc valami halvány emléke; egyszer vagy kétszer kint volt nála a parasztházban, ahol nevelkedett, jószagú volt, a szaga benne maradt az orrában, s ez az emlék, ha nem is volt kellemetlen, mégis bosszantotta később. Nem akart tudni az anyjáról, még csak ném is kérdezősködött felőle. Magányosságot kedvelő, szótalan legény volt János. Asszonnyal, leánnyal nem volt dolga. Az italt szerette. Munka után beült ide, a hallgatag emberek közé, s megivott egy deci pálinkát, vagy egy nagy fröccsöt. Ivott volna még többet is szívesen, de többre nem telt. Zsíros noteszt húzott elő, meg egy körömnyi ceruzát. Számolgatta napi keresményét, — a borravalókat. Az a kövér asszony, a Bezerédi utcából húsz fillért adott, a fűszeresné csak tizet. Mennyi is már ezen a héten? Kell a pénz, nagyon kell, az ágyat kifizetni. Azt a négy pengőt, a Csudéknénak. Erre a hétre három már együtt van, talán holnap összejön a negyedik is. Hosszan számolgatott, már csak szórakozásképpen is. Közben felpillantott, kesernyés arcok vették körül; egykedvű, morcos, meg bamba ábrázatok úsztak a párás, füstös levegőben. Itt egyik sem törődött a másikkal, csak ha éppen le kellett valakit inteni, hogy maradjon veszteg, mert odakint ömlik ám a hó, s a szél úgy kavarja mint a veszett fene. János el-elnézte az embereket: a csontos, öreg, kékeres fejeket, a rongyos, loncsos ruhákat, szőrös arcokat, — s mintha tükörbe nézett volna, olyannak látta ő már magamagát. De olyan is volt, bár fiatalabb a többinél — elnyűtt. Hiába, a nehéz munka idő előtt megeszi az embert. Hát még ha olyan lesz. mint az a vénember ott szemben, a padon. Ennek .... .n. nn-*nlfn T*nr,o mai -.... . u„ —. ., — ... s csak elnézte, hogy ül az öreg, hogy alszik, hátravetett fejjel; s oly bozontos az a fej, benőtte a sűrű, ősz szakáll, kemény, merev piszkos fehér szőrszálak meredeznek az arcából. Alig látszik tőlük a két lehunyt szem. Hosszú lábait szétterpeszti, nincs cipője, se bakancsa, — ronggyal van bekötve a lábfeje, rossz nadrágja felcsúszott, lábaszára kék- és lilafoltos, fényes, feszesbőrű, mely szinte a csontjára száradt. A vénember lebiggyesztett, színtelen ajkán keserű nyál csorog, fogatlan szája félig nyitva maradt, mintha még valamit közölni akart volna a mellette ülőkkel, mielőtt elbóbiskolt. János csak nézte, nézte s egyszerre megmozdult a keze. Jobbja, mellyel a ceruzát markolta, megindult a padon. Vonalakat húzgált, — rajzolt. S az öreg szakállas koldus képmása lassan kialakult a keze nyomán: a lehúnyt szem, a száj, a keserű mély ráncok, a borz szakáll... A szeneslegény csak huzigált öntudatlanul, csak járt a keze a csöpp ceruzával, míg egyre figyelte az alvót; hát ilyen embernek is kel! lenni a világon? S milyen sok van belőlük? S beledobbant a gondolat: — Ilyen leszek majd én is ... Jobbja még egyszer mozgott, s apró vonásokat húzgált, melyek mindjobban kiformázták a mély álomba zuhant vénembert. Egyszerre felhangzott János mögött rekedten: - Mit firkál arra a padra? Festett arcú, rakító szőkehajú nő ült mellette, az szólott. Koros volt már s arca, teste annyira elhasznált, hogy ezt már ő maga is tudomásul vette: ezért rendszerint csak a sötét utcákon sétált, kívül a lámpák fénykörén. — Rajzol, mint a gyerek — folytatta még. — Bepiszkolja a padot... János megfordult, s egy másodpercig minden harag nélkül, csodálkozva meredt rá. Aztán hirtelen ráocsudott arra, hogy öt most tulajdonképpen megzavarták, dühe hirtelen oly magasra csapott, mintha valóban nagyon fontos dologban akasztották volna meg. Megmarkolta a pad szélét: — Mi köze hozzá?! — így mordult rá a nőre. — Menjen a fenébe. Olyan méreg fogta el, mint a kutyát, ha a csontot veszik ki a szájából. A csapzott, roskadt derekú nő felugrott, s sziszegett, mint a kígyó. — Ezt nekem mondta, maga tróger? — Nem volt még elég ? Nem hagy békét? Maga... János még ki sem mondta azt a szót, a nő már visszavágott. — Az anyád! Aki a világra tett! Te koszos. Megyek a gazdához... kirúgatlak! János lehajtotta a fejét. Jobbja görcsösen markolta a ceruzavéget. S még egy pár vonást tett vele a sima deszkára mázolt főn. A nő most újra odanézett, s felsikoltott: — Jaj! Jaj jaj! Hát ilyen borzasztőságot! Nézzék csak, mit csinált ez az istentelen! Nézzék csak halott embert rajzolt a padra, Jézusom, halottat!... A fal mellett ülő öreg szakáhas koldus feje éppen akkor billent félre. A szeneslegény felugrott, rámeredt az élettelen alakra. Remegő ujjai közül kicsúszott a ceruza. Hiszen ő nem tudta, nem akarta... És mégis. Az öreg, akit lerajzolt, — meghalt. János arcából kifutott a vér. Szédült, émelygett a gyomra. Szinte erőszakkal vette le tekintetét a halottról. Kiosont az ivóból, aztán futni kezdett. Ormótlan bakancsa vad kopogással verte fel a néma utcát. A vénember meghalt. János menekült. Olyat érzett, mintha ő ölte volna meg. Várakozó Ottó rajza u