A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

KOVÁCS ISTVÁN: A pletyka Kerekesné egy idő óta na­gyon különösnek találta férje viselkedését. Megfontoltan fi­gyelni kezdte hát minden sza­vát, minden mozdulatát, és megfogalmazta a súlyos mondo­tot: — Gézával valami nincs rendben! A gyűlésekről későn jár ha­za és az utóbbi időben már ar­ra vetemedik, hogy be-betér a kocsmába is, hol ezzel, hol az­zal, vígan kihörpinget két deci borocskát. Igaz, csak szódával, de az már mindegy. Korhelykedik és kész. Ez már a biztos züllés útja. Igy szokott ez kezdőd­ni. — Géza, Géza — sóhajto­zott az asszonyka, — én ezt sose hittem volna felőled. — i Fájdalmát azonban egyelőre titokban tartotta. „Biztosra" akart menni. A gyanú egyre vaskosabb lett. Tegnapelőtt is mi tör­tént: — Késett az ebéd vagy másfél órácskát, — (mi az egy asszonynak!— ) és Géza egy kis szóváltás után úgy leseperte a tányérokat az asz­talról, hogy talán méa a szom­szédok is meghallották a nagy csörömpölést. Aztán dühösen felugrott, kiszaladt. — Elment, átgázolt rajtam t— szipogta önmagának a ször­nyű sérelemre, miközben a kislánykáját fürdette, ajnároz­ta. — Látod, látod kisangyalom, nincs már neked apád. Ezek előtt még veled is ráért fog­lalkozni, most meg csak elsza­lad itthonról, rád se néz csak hébe-hóba. Hát apa az ilyen? Hát szereti az ilyen ember a családját? — s a könnye rá­perdült a pólya fehér fod­rocskáira, amik közül két gyé­mánt szemecske ragyogott reá. Ma aztán végképp betelt a pohár. Ezt már tovább nem lehet bírni, — gondolta ma­gában a szenvedő menyecske. Próbáljuk mégegyszer el­rendezni a történteket. Itt járt reggel Manci, az a göndörhajú kis csitri — és Gézát kereste. — Jónapot kívánok. Kerekes néni, itthon van-e Géza bá­csi? Fontos dolgom van vele, csicseregte félre nem ért­hető izgalommal. Aztán le is ült, mint aki máris otthon van. Igen. Itt ült ezen a hok­kedlin, amit az én szegény özvegy édesanyám csinálta­tott. — Hát ha neked Géza bácsi kell, hát várd meg! — vála­szolta vissza ő is félre nem érthető hangsúllyal, s már ak­kor is érezte, hogy valami majd szétlobbantja az arcát. A csitri meg ült, beszélge­tett és várt. Várt. Még a lábát is úgy tette keresztbe, hogy ő asszony létére is alig mert odanézni. — No, megállj, majd le­rántom én a fátylat rolatok! — határozta el már akkor pi­rosló haraggal. A férje iránt feneketlen halálos gyűlöletet érzett. Alig várta, hogy leszá­moljon vele. Délter. hazajött Géza. Nagyon kedves volt. Még cukorkát is hozott. Sőt a ki­csinek is vásárolt egy új, ka­kasos csörgőt. — Tudtam, tudtam, hogy ez mind csak álarc! — sírta el magát titkon a fiatalasz­szony. — Öh, én boldogtalan! Közben Géza előkotort egy könyvet s nagy hangosan vi-Vagy vissza a városba? Lót, fut, rendelkezik, veszekedik, gyűlésezik, s mindezek tete­jébe még ez a színdarab is! — Hát mi köze neki a sze­rephez? Akinek családja van az már ne csemadokozzon, ne szagolja ott estéről estére a lányok ondolált haját. — Minden hiába! Már ta­valy is a boszorkányokkal cim­borált, most már csak az ör­dög következhet. Mikor Gom­baszögben voltunk, már akkor elkezdte. Táncolt. Táncolt!!! Persze, nem a hites feleségé­vel, hanem egy lánnyal. Fel­kérte valamelyik, igen, már akkor is ez a Manci volt! — és azzal táncolt. Ország-világ szemeláttára együtt táncoltak! — Igen, már akkor kezdő­dött. Igy sorozta, bogozta az ese­ményeket Kerekesné. Tett­vett a konyhában, de jófor­mán azt sem tudja, mit csi­nál. Most a fonott kocsi meg­tázni kezdtek Mancival vala­mi színdarabról. Tavaly óta Géza a Csemadok elnöke. Meg is egyeztek: Este találkoznak a kultúrházban. Előkészítő megbeszélés lesz. Aztán vala­hára elviharzott az a kis bé­ka. Megterített. Géza úgy evett, akár a ka­szások. Megdicsérte a levest, s a húsra is azt mondta, hogy még a lakziban sem sütnek különbet. Hanem az almáspi­ténél már újra belebújt az ördög. — No, ez megint nem sike­rült. — Már miért ne sikerült volna? — Gyere hát, nézd meg. Csupa szén! — Akinek nem tetszik, az tegye le! — pattant most már vissza a kemény szó. Géza pedig letette. Se szó, se beszéd, elment. A menyecske gyorsan oda­lépett az asztalhoz, s eltün­tette gyorsan a szenes szélű kalácsot. Közben azon törte a fejét, hogy vajon hova is ment a férje? *.—• Az irodába? A mezőre? mozdult, s némi mocorgások után gyerekhangocskák szü­remlettek ki belőle. — Le-e-e, Le-e-elleee, — nyújtotta a kicsi hibátlanul és szakszerűen. — Gyere, gyere kis árvám, egyetlen virágom! — s ma­gához ölelte a hadonászó csöppséget. Ekkor lépett be Juhászné, a falu kétlábú, élő harangja. Olyan asszony volt ez a Ju­hászné, hogy mindent tudott, ami a faluban történt. Ponto­san, aprólékosan ismerte min­denkinek a napos és árnyas dolgait. Tulajdonképpen ebből élt. Egy kis liszt, egy kis zsír, mindjárt megvolt, ha nem be­szélt, néha meg azért rakták tele a kosarát, hogyha beszélt, híreket hordott, s pletykákat hizlalt valakiről. Ügy hintette a konkolyt, hogy aki beállt hozzá aratónak, előbb-utóbb véresre sebezte magát. — Jónapot édes lelkem, jó­napot galambocskám! — kö­szönt be a Kerekes portára is a sunyi hírharang. — Nincs már nekem többé jó napom! — mondotta őszinte sóhaj kíséretében a fiatalasz­szony. — Tudom én azt lelkecs­kém! — öntötte a másik az olajat a tűzre. Bizony, tudom én azt! — Csakugyan tud valamit? — Tudok ám! Hát van olyan dolog, amiről én ne tudnék? Csakhát... — s itt elharapta a szót. — Semmi csakhát! Nem sajnálok én se magától egy kis rántani-valót, ha mindent elmond nekem! — Jobb lenne nekem ga­lambom egy kis friss vajacs­ka. Tudod, egy idő óta bete­ges vagyok. Hiába — hatvan fele, haza fele! Bizony, a gyomrom nem bírja már a disznózsírt. — Az is lesz néném, csak beszéljen. — Juhászné, tulajdonképpen mi is a te bajod? Talán — itt szünetet tartott — talán Gé­za? — s fürkészte a kérdés hatását. — Bizony, bizony. Géza ... Erre már biztosabban kap­csolt a vénasszonv. Nyomra akadt. — És, van-e már valami bi­zonyíték a kezedben? — Hát, bizonyíték, az ugyan még nincs, de rövidesen lesz. — No, lelkecském, én segí­tek. Majd én nyomra vezet­lek. Sokáig pusmogtak még, só­hajtottak is illendőképpen, az­tán kimértek egy félkilónyi zsírocskát, egy köpülés va­jacskát, s az öregasszony el­csoszogott. Beesteledett. Kerekesné ki­kiállt a kapuba. Nézett lefelé, nézett felfelé. — Csak jönne már! Csak jönne már valaki! De inkább Géza jönne, mint az a lompos Juhászné, akinek kezére adta magát. A vacsora készen várta Gé­zát. Az asszony újra tisztába tette a kicsit, megszoptatta. Ő maga azonban egyre szomorúbb lett. — Hát mégis igaz lenne? Öh, szűzanyám, hát ezt min­den asszonynak meg kell pró­bálni? Közel állt a síráshoz. Már jó sötét volt, a vacsorát már kétszer is letette, amikor halkan megkocogtatták az ab­lakot. összerezzent. — Ki az? — Én vagyok, Juhászné — suttogta a szipirtyó fojtott hangon. Minden vér a lábujjába sza­ladt, s alig tudta kinyögni. — Nyitom! S belebbent a fekete asz­szony. Hozta a hírt: a bizonyí­tékot. — Tudod-e, hol van most az a bitang Géza? Ugye nem tu­dod. Hát én tudom! — s oda­hajolt a menyecskéhez, aki most hirtelen az ura pártjára állt. — Hát én is tudom, hogy hol van! Hogyne tudnám! Mondta nekem, hogy este Csemadok gyűlés lesz a kul­túrházban. 10

Next

/
Thumbnails
Contents