A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

KOVÁCS ISTVÁN: A pletyka Kerekesné egy idő óta nagyon különösnek találta férje viselkedését. Megfontoltan figyelni kezdte hát minden szavát, minden mozdulatát, és megfogalmazta a súlyos mondotot: — Gézával valami nincs rendben! A gyűlésekről későn jár haza és az utóbbi időben már arra vetemedik, hogy be-betér a kocsmába is, hol ezzel, hol azzal, vígan kihörpinget két deci borocskát. Igaz, csak szódával, de az már mindegy. Korhelykedik és kész. Ez már a biztos züllés útja. Igy szokott ez kezdődni. — Géza, Géza — sóhajtozott az asszonyka, — én ezt sose hittem volna felőled. — i Fájdalmát azonban egyelőre titokban tartotta. „Biztosra" akart menni. A gyanú egyre vaskosabb lett. Tegnapelőtt is mi történt: — Késett az ebéd vagy másfél órácskát, — (mi az egy asszonynak!— ) és Géza egy kis szóváltás után úgy leseperte a tányérokat az asztalról, hogy talán méa a szomszédok is meghallották a nagy csörömpölést. Aztán dühösen felugrott, kiszaladt. — Elment, átgázolt rajtam t— szipogta önmagának a szörnyű sérelemre, miközben a kislánykáját fürdette, ajnározta. — Látod, látod kisangyalom, nincs már neked apád. Ezek előtt még veled is ráért foglalkozni, most meg csak elszalad itthonról, rád se néz csak hébe-hóba. Hát apa az ilyen? Hát szereti az ilyen ember a családját? — s a könnye ráperdült a pólya fehér fodrocskáira, amik közül két gyémánt szemecske ragyogott reá. Ma aztán végképp betelt a pohár. Ezt már tovább nem lehet bírni, — gondolta magában a szenvedő menyecske. Próbáljuk mégegyszer elrendezni a történteket. Itt járt reggel Manci, az a göndörhajú kis csitri — és Gézát kereste. — Jónapot kívánok. Kerekes néni, itthon van-e Géza bácsi? Fontos dolgom van vele, csicseregte félre nem érthető izgalommal. Aztán le is ült, mint aki máris otthon van. Igen. Itt ült ezen a hokkedlin, amit az én szegény özvegy édesanyám csináltatott. — Hát ha neked Géza bácsi kell, hát várd meg! — válaszolta vissza ő is félre nem érthető hangsúllyal, s már akkor is érezte, hogy valami majd szétlobbantja az arcát. A csitri meg ült, beszélgetett és várt. Várt. Még a lábát is úgy tette keresztbe, hogy ő asszony létére is alig mert odanézni. — No, megállj, majd lerántom én a fátylat rolatok! — határozta el már akkor pirosló haraggal. A férje iránt feneketlen halálos gyűlöletet érzett. Alig várta, hogy leszámoljon vele. Délter. hazajött Géza. Nagyon kedves volt. Még cukorkát is hozott. Sőt a kicsinek is vásárolt egy új, kakasos csörgőt. — Tudtam, tudtam, hogy ez mind csak álarc! — sírta el magát titkon a fiatalaszszony. — Öh, én boldogtalan! Közben Géza előkotort egy könyvet s nagy hangosan vi-Vagy vissza a városba? Lót, fut, rendelkezik, veszekedik, gyűlésezik, s mindezek tetejébe még ez a színdarab is! — Hát mi köze neki a szerephez? Akinek családja van az már ne csemadokozzon, ne szagolja ott estéről estére a lányok ondolált haját. — Minden hiába! Már tavaly is a boszorkányokkal cimborált, most már csak az ördög következhet. Mikor Gombaszögben voltunk, már akkor elkezdte. Táncolt. Táncolt!!! Persze, nem a hites feleségével, hanem egy lánnyal. Felkérte valamelyik, igen, már akkor is ez a Manci volt! — és azzal táncolt. Ország-világ szemeláttára együtt táncoltak! — Igen, már akkor kezdődött. Igy sorozta, bogozta az eseményeket Kerekesné. Tettvett a konyhában, de jóformán azt sem tudja, mit csinál. Most a fonott kocsi megtázni kezdtek Mancival valami színdarabról. Tavaly óta Géza a Csemadok elnöke. Meg is egyeztek: Este találkoznak a kultúrházban. Előkészítő megbeszélés lesz. Aztán valahára elviharzott az a kis béka. Megterített. Géza úgy evett, akár a kaszások. Megdicsérte a levest, s a húsra is azt mondta, hogy még a lakziban sem sütnek különbet. Hanem az almáspiténél már újra belebújt az ördög. — No, ez megint nem sikerült. — Már miért ne sikerült volna? — Gyere hát, nézd meg. Csupa szén! — Akinek nem tetszik, az tegye le! — pattant most már vissza a kemény szó. Géza pedig letette. Se szó, se beszéd, elment. A menyecske gyorsan odalépett az asztalhoz, s eltüntette gyorsan a szenes szélű kalácsot. Közben azon törte a fejét, hogy vajon hova is ment a férje? *.—• Az irodába? A mezőre? mozdult, s némi mocorgások után gyerekhangocskák szüremlettek ki belőle. — Le-e-e, Le-e-elleee, — nyújtotta a kicsi hibátlanul és szakszerűen. — Gyere, gyere kis árvám, egyetlen virágom! — s magához ölelte a hadonászó csöppséget. Ekkor lépett be Juhászné, a falu kétlábú, élő harangja. Olyan asszony volt ez a Juhászné, hogy mindent tudott, ami a faluban történt. Pontosan, aprólékosan ismerte mindenkinek a napos és árnyas dolgait. Tulajdonképpen ebből élt. Egy kis liszt, egy kis zsír, mindjárt megvolt, ha nem beszélt, néha meg azért rakták tele a kosarát, hogyha beszélt, híreket hordott, s pletykákat hizlalt valakiről. Ügy hintette a konkolyt, hogy aki beállt hozzá aratónak, előbb-utóbb véresre sebezte magát. — Jónapot édes lelkem, jónapot galambocskám! — köszönt be a Kerekes portára is a sunyi hírharang. — Nincs már nekem többé jó napom! — mondotta őszinte sóhaj kíséretében a fiatalaszszony. — Tudom én azt lelkecském! — öntötte a másik az olajat a tűzre. Bizony, tudom én azt! — Csakugyan tud valamit? — Tudok ám! Hát van olyan dolog, amiről én ne tudnék? Csakhát... — s itt elharapta a szót. — Semmi csakhát! Nem sajnálok én se magától egy kis rántani-valót, ha mindent elmond nekem! — Jobb lenne nekem galambom egy kis friss vajacska. Tudod, egy idő óta beteges vagyok. Hiába — hatvan fele, haza fele! Bizony, a gyomrom nem bírja már a disznózsírt. — Az is lesz néném, csak beszéljen. — Juhászné, tulajdonképpen mi is a te bajod? Talán — itt szünetet tartott — talán Géza? — s fürkészte a kérdés hatását. — Bizony, bizony. Géza ... Erre már biztosabban kapcsolt a vénasszonv. Nyomra akadt. — És, van-e már valami bizonyíték a kezedben? — Hát, bizonyíték, az ugyan még nincs, de rövidesen lesz. — No, lelkecském, én segítek. Majd én nyomra vezetlek. Sokáig pusmogtak még, sóhajtottak is illendőképpen, aztán kimértek egy félkilónyi zsírocskát, egy köpülés vajacskát, s az öregasszony elcsoszogott. Beesteledett. Kerekesné kikiállt a kapuba. Nézett lefelé, nézett felfelé. — Csak jönne már! Csak jönne már valaki! De inkább Géza jönne, mint az a lompos Juhászné, akinek kezére adta magát. A vacsora készen várta Gézát. Az asszony újra tisztába tette a kicsit, megszoptatta. Ő maga azonban egyre szomorúbb lett. — Hát mégis igaz lenne? Öh, szűzanyám, hát ezt minden asszonynak meg kell próbálni? Közel állt a síráshoz. Már jó sötét volt, a vacsorát már kétszer is letette, amikor halkan megkocogtatták az ablakot. összerezzent. — Ki az? — Én vagyok, Juhászné — suttogta a szipirtyó fojtott hangon. Minden vér a lábujjába szaladt, s alig tudta kinyögni. — Nyitom! S belebbent a fekete aszszony. Hozta a hírt: a bizonyítékot. — Tudod-e, hol van most az a bitang Géza? Ugye nem tudod. Hát én tudom! — s odahajolt a menyecskéhez, aki most hirtelen az ura pártjára állt. — Hát én is tudom, hogy hol van! Hogyne tudnám! Mondta nekem, hogy este Csemadok gyűlés lesz a kultúrházban. 10