A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

•— No, hát csak jól becsapott téged! Ott ugyan nincs! — Ott van! — Gyere velem! Győződj meg magad! Aztán elnyelte őket a sötét utca. A vénasszony alig bírta követni. — Ne rohanj — lihegte. De Kerekesnét vitte az a rettenetes nagy erő, amit féltékenységnek hívnak. A kultúrháznál egy leskelődő suhancot beküldtek az ablak alól, hogy hívja ki Géza bácsit. A legényke hamar visszatért. — Nincs itt. — Nem is volt? — Volt, de már régen elment. — Hát, - izé, — Török Manci itt van-e? — Nincsen biz a! Ö meg az előbb szaladt haza Molnár Margittal. Összekaptak a szerepen. A sötétben Juhászné sokatmondóan megnyomta a karját. Hagyta magát belesodorni a végzetes valóságba. — Ugye mondtam, hogy nincs itt! — sziszegte a vénasszony. Siess, fuss, az irodában megtalálod! Ott van. Ott vannak a jómadarak. Hi-hihi-hi! Ott bizony lelkecském! karjában, hogy még egy gerendát is ketté tudott volna törni. Zihálva ért az iroda elé. A függöny le volt eresztve. Bekukucskált az ablakon. A kis szabad résen át keveset látott. Hallgatózott. Kattogott az írógép, majd csend lett. Hosszú, mély csend. Aztán halk beszélgetés ütötte meg a fülét. Nyújtogatta a nyakát, meresztgette a szemét, hogy valamit meg is láthasson. Hát látott is. A férje ott ült az írógép előtt, s hátára ráhajolva, ráborulva lengett egy piros ruha! Rikító piros színű;éppen olyan, mint azé a híres Török Mancié. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, s amilyen gyorsan és amilyen erősen csak ki lehetett az ajtót nyitni, olyan gyorsan és olyan erősen sarkig kivágta. - Géza! Géza! - kiáltotta ükoltozva a szikrázó villanyfényben. S Géza felugrott az írógép mellől, egy csomó papírt is lesodort, s odarohant a holtsápadt, remegő asszonyhoz. - Mi baj van, Zsófi?! — kérdezte tőle izgatottan. Még egy idegen ember is De ez már a te dolgod. Csak légy bátor! Az utolsó szavakat már alig hallotta. Futott, ahogy csak a lába bírta. Kerítésbe akadt a szoknyája, — majd elszakította, a kishídon megbotlott egy kiálló deszkában, — majd a lábát törte, — de a féltékeny menyecske most mindezekkel nem törődött. Ment, futott. De nem látott, se nem hallott már. Csak egy gondolat járt a fejében. - A bizonyíték! Igen! Most, vagy soha! Öh, de ha ez igaz lesz?! S olyan erőt érzett a két volt az irodában, az is odaugrott, hogy segítsen. De Zsófi csak azt a piros anyagot nézte, amelyik a férje gyors mozdulatától most hirtelen fehérré változott. Igen! Fehérre, pirosra, kékre vált néhány pillanat alatt a községi nagy zászló, amelyet szokás szerint odaállítottak az ablakhoz, amikor lehozták a háztetőről. — Géza, Géza, — ismételte még mindig falfehéren, de kissé megnyugodva a tétovázó asszonyka. — Szólj már, mi történt! A gyerek?! TÖRÖK ELLEMÉR Az ember Felhőt karmol, hangsebesen szállva, épít, terve, s mennyit retteg, hogy vaj az éter hullámai mikor hoznak szörnyű vészhírt, villanhat rá az élet szép fényszemével, nézheti a napot, hogy mint hint rezegve csillagokat a taralyos mély vizekre, s hogy bontja ki tűzszirmait fényittasan a tüzike, s a pacsirta fenn magasban, mint trillázik lebegve, ha arra gondol, hogy megölne mindent, ami él örökre az állati ősbutaság, hogy körötte avas viszály és háború réme tombol. Hallod, Ember, zúgassad hát tiltó szavad, és értelmet az életnek te adj magad! ZALA JÓZSEE Érettségi találkozó Ében keret mögül csodálkozik felém kilenc kíváncsi fej és húsz év távlatából az ismert arcokat külön megnézem én; csak a kép és magam, ez lett a találkából. ... Kubicza mosolyog, egy fokkal jobb a jegy, amíg Weisz tátováz, Léczes súgja a leckét. Mészáros udvarol. Derzsi most mondja meg, hogy Zrínyi vadkanát a Habsburgok fizették... Kilenc rajongó volt, még jól emlékezem. Hiába kérdezek, a csönd nem tud felelni. Tanárunk, az idő motoz a noteszben, s a hiányzókat mind teljes névvel bejegyzi. Idegen földbe hullt, s nem hajt csírát a mag: egy-egy csallóközi falu reménye voltak; s az ében keretes kép üvege alatt a nagy világégést vádolják néma holtak. A fejét rázta. — Talán beteg valaki? — kérdezte mindkettőjüket a szemüveges idegen. — I-i-i-igen, igen! — kapta el Zsófika a gondolatot, és örült, örült, hogy ezzel valahogy kivághatta magát ebből a fonák helyzetből. — Igen. Beteg a kicsi. Nagyon beteg lett az este. Lázas is. Mondta, kereste a szavakat. Jaj, mert nagyon nehéz annak hazudni, aki azt nem szokta! Valami nagyon fojtogatta a torkát. Leültették. Géza gyorsan összepakolt, s bocsánatot kérve a kései látogatótól, karon fogta a feleségét és sietve hazafelé indultak. — Mondd már, miért jöttél így értem! Mi baja van? Délben még nem volt beteg. Talán leejtetted? — ostromolta a férfi. De az asszony csak hallgatott. Hallgatott, s közben úgy szorította a férje kemény karját, akár a venyige az akácfakarót. Hozzásimult, mint valamikor a réti gyalogúton, amikor egy este az állomásról hazafelé ballagtak. — Ne siess, nem bírok —t suttogta az asszony. — De a gyerek ... — A gyerek miatt most ne siess. Nincs annak semmi baja ... Egészséges. Éppen egy lámpa alá értek. A csodálkozó férfi az arcába nézett, s megdöbbenve látta, hogy szeméből szivárog a könny. — Hát akkor miért sírsz, Zsófikám? — Hát csak sírok. Most ez olyan jól esik. Nagyon jő, hogy itt vagy, s nagyon jó, hogy velem jössz. S Géza boldog büszkeséggel magához szorította, összebújtak, s úgy lépegettek a sötétben, mint a fiatal szerelmesek. Otthon csend fogadta őket. A kicsi aludt. Ogy aludt el, hogy még a kakasos csörgő is a kezében maradt. Várakozó Ottó rajzai 11