A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

szem. Fiatal, gyönyörű, halhatatlan és a leggazdagabb leszek. Ki állhat ellen akkor nekem? Erőszakot vehetek a földön, mint egy asszonyon és ő örülni fog, hogy megerőszakoltam — most az asszonyok szeretik az erős, féktelen férfiakat. Hip-hop! Közben az emberek felébredtek álmukból. Nagyon elcsodálkoztak, hogy a nap már nem világít. Az égen csupán egy hatalmas, vörös seb éktelenkedett, melyet a tűzoltók és mázolok hiába igyekeztek eloltani vagy bemázolni. Az emberek öszszecsódültek és kiabálni kezdtek: — Hol a nap? Ki lopta el a napunkat? A rendörök villanylámpákkal igyekeztek fenntartani a rendet. Nehéz munka volt! Az emberek minden figyelmeztetés ellenére fejvesztetten szaladgáltak és lármáztak. A milliomos lámpákat gyújtatott mindenütt. Az utcasarkokon, a kávéházakban, lokálokban és kabarészínházakban a csillárok százezrei ontották a fényt. A külvárosban három szomorú utcai lámpa pislákolt, a falvakon pedig a porlepte ládákból előkerültek a szentelt gyertyák s az emberek rémülten tekintettek egymásra. Nagy zűrzavar támadt, melyet még fokoztak az ördögtudja honnan előrepült fekete denevérek. Az utcákon ténfergő örömlányok már ájuldoztak, mivel ez az éjszaka valahogy túl soká tartott. A milliomos pedig terveket szőtt magában: amint meggyógyulok, a napból „Héliosz" márkájú gyufát, égési sebekre ,;Napsugár" nevű gyógyírt — egyszóval mindent, amit lehet — fogok gyártani. Az ügyes ember ilyenkor könnyen meggazdagodhat. örülök, hogy eddig erre senki sem jött rá. A városokban uralkodó fejetlenség elérte tetőponját. Az emberek, mint a megriasztott nyáj, egymást taszigálták. Ezért a milliomos plakátokat ragasztatott ki és vezércikkeket Íratott az újságokba. VÉGRE ITT A SÖTÉTSÉG! LEGYŐZTÜK AZ ÖSI ELLENSÉGET! AZ EMBERI ÁLDOZATKÉSZSÉG LEGNAGYSZERŰBB BIZONYÍTÉKA! Már a világ kezdetétől fogva sanyargatja az embereket a legnagyobb zsarnok, mely valaha is létezett — a Nap. Kegyetlen igáját főként a dolgozók nyögték, akiknek milliói estek el munkájuk közben GYURCSÖ ISTVÁN: Gond Békét riasztó hírek járnak: pedig a pacsirta énekel. Akácok nyílnak, mézre érik, aranyszín mézre a szerelem. De szél fúj. Fekete borulás kergeti a méhek seregét. Elhull a méz, el a virágpor: keserítik csókjaink ízét a gonosz jelenések fönt, fönt, völgyek, hegyek és felhők fölött, 2 megtörik a csend, lármás az ég: az ellenség vasbaöltözött. Cseresznye pirul. Ki hinné el, ha látja, hogy veszély fenyeget. Bekormoznák gránáttal, füsttel fejünk felett a szép, kék eget.. — Őrizd szíved, ápold erősre, Gondozd, mert jaj, kell a fegyelem. Erősítsd magad holnapra is: és bíztass engem is, kedvesem! pusztító sugarainak hatására. Orvosilag \ megállapították és statisztikailag bebizonyították, hogy az embereknek, akik a nap alatt születtek, kerek 100% -a (szóval: száz százaléka) a nap alatt halt is meg. Ennek a zsarnokságnak immár vége! Az ismert emberbarát, az Utolsó Milliomos úr (ki ne emlékezne nemes cselekedetére, mely a tragikusan elhányt X doktor feleségének és gyermekeinek anyagi ellátását biztosította) saját költségén levétette a napot az égről. A munkálatokat - hála emberfeletti áldozatkészségének - siker koronázta, s így a Nap eltűnt a világból. E nemes tettével soha el nem múló megbecsülést szerzett nevének. Kérjenek tájékoztatót. Azok, akiknek volt világosságuk, elolvasták e hirdetményt s ez módfelett megnyugtatta őket, azok pedig, akiknek nem volt — továbra is nyugtalanok maradtak. Sok (húsz esztendeje vak) vénasszony ezt sikoltozta: közeleg a világ vége. Jaj a szeretőnek, aki a sötétben elvesztette a szerelmét. Többé azt már meg nem találta. Eközben a milliomos eltávolította egész háza népét és a Naphoz sietett. Amikor belépett a hatalmas épületbe, gondosan bezárkózott; a biztonság kedvéért azonban még egyszer meggyőződött róla, hogy a pisztolyokkal és szuronyokkal felszerelt őrség lekiismeretesen sztrázsálja-e az összes bejáratot. A kulcsot a zárban hagyta, hogy senki se kukucskálhasson be. Azután vetkőzni kezdett. A Nap tűzött. Mily istenien melegít — gondolta magában a milliomos. Roppant erő sugárzik belém. Minden bennem élő kór elég s színtiszta fémmé változik. Kisistenként lépek ki e jótékony napfürdőből. A nap már annyi embernek adott szerencsét, egészséget. Tőlem függ, hogy most mindezt összegezve magamba szívjam, mivel a többieket mind eltávolítottam. Ö — milyen kimondhatatlan boldogság, ha az ember mindenki boldogságát magába szívhatja. A Nap tűzött. Egy kicsit talán túl forró. De nem árthat. Hiába, meg kell szokni a nagy jóság elviselését. Csak a hátam ne fájna belé. És a fejem. És a szám, szemem, mellem, meg a lábam. Ö, a forróság már elviselhetetlen. Belülről és kívülről egyaránt felemészt. Ügy érzem elhamvadok. Csak még egy kis kitartás! Azután elmegyek. Elmegyek és egy hideg folyóba vetem magam. És karjaimban felolvasztom őt. Én leszek a legerősebb, leggazdagabb — halhatatlan leszek. De ni csak, milyen gyenge vagyok meg sovány és minden tagom fáj, mintha haldokolnék! Nem, már nem bírom tovább. Megyek. Talán ennyi elég volt. Megyek — futok — repülök ... A meztelen nyomorék megégett fekélyeivel és bedagadt szemével az ajtóhoz rohant. Am, jaj! Az áttüzesedett kulcs úgy megdagadt a zárban, hogy azt még maga az úristen sem tudná megfordítani benne. Hiába dörömbölt, hiába kiáltozott, senki se sietett a segítségére — magára maradt. A milliomos megrettent. Teste remegett a félelemtől, akár a nyárfalevél. Ember, mindenki boldogságát nem bírod elviselni! Nincs elég erőd hozzá. A Nap tűzött. A milliomos összeesett. Csupán egy parányi rakás hamu maradt belőle, nem nagyobb egy hatosnál. Egy parányi rakás kérkedő nyomorúság. Az épület, melyet saját dicsőségére emel-MARTH GYÖRGY rajzai tetett, végül ravatala lett és a beteges becsvágyában ellopott nap hatalmas gyertya nyomorúságos teteménél. Senki se siratta. És a Nap tűzött. Ügy égetett, hogy rövidesen felperzselte a körülötte levő falakat, melyek úgy összeomlottak, akár a kártyavár. Elnyelte őket a föld, mint ahogy elnyeli az átkotszóró garabonciást. A nap tündökölve szórta sugarait minden irányban. Ügy feküdt a zöld gyepen, akár egy hatalmas arany-léggömb. Az emberek megörültek. „Már látjuk az utat" — kiabálták nevetve. Most már csak arról volt sző, hogyan juttassák vissza a napot az égre, hogy mindnyájan láthassák és ő is láthassa mindnyájukat. Az emberek elgondolkoztak és megtanácskozták a dolgot. Ki vinné fel nekünk a napot az égre? Amint így sopánkodtak, két gyerek vetődött oda. Jancsi és Juliska. Lehet, hogy Vrsovicéről, az is lehet, hogy Smíchovból, de hogy valahonnan az bizonyos. — Mi felvisszük — felelte Jancsi. —> Gyakran cipeltem az uraknak bőröndjeit az állomásról. Egyszer egy úrnak olyan óriási koffert vittem - hogy mindnyájan elcsodálkoztak rajta. Még csak az kellene, hogy el ne bírnék egy napot! Jancsi és Juliska felvitték a napot az égre. — De ebédre visszagyertek ám! —• kiáltott utánuk az édesanyjuk. — Visszajövünk, visszajövünk ... És valóban visszajöttek. Fordította: Péter László 11