A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

Ar erdei emberről is áradt a szegény szag. Még a kalapjánál illatozd szamócabokréta s az arcára kerekített hetyke mosoly se pa­lástolhatta nyomorúságát. Ruhája toldott-foldott - a folt pedig folt, ha még olyan terepszínű is. Daninak nagyobb volt a gondja, mint maga a rengeteg erdő, amelyet széltében-hosszában kerülgetett naponta. Hiszen a kis madár, a mókus meg a makkpipa csak mulandó játék — öt apró gyerekét csupán ilyesmikkel nem elégítheti ki, emellett még sok mindennel el kellett látnia őket. Élete szüntelen loholást jetentett, hogy rá­szolgáljon a sovány fizetségre. Gyalogolt tik­kasztó hőségben, rohant zuhogó esőben és lá­bolt a feneketlen sárban éjjel-nappal, hogy meg ne vonják tőle a vékonyka kenyeret. Riasztgatta a fatolvajokat, üldözte az orvva­dászokat. És időnként beszámolt kenyéradó­jának az esetleges kárról, meg arról is, hol tanyázik a szarvas és az őz. Pontosan számon tartotta a nagyobb vadat, ismerte a vaddisznó­csordák búvóhelyét, s kileste, hogy hová jár­nak vízre. Jött-ment és lapulva bujkált pihe­nők nélkül, s a hétköznapok gondját-baját tettetett jókedvvel cipelte. - Erdész úr, nem ura a hatalomnak, ha­nem a szolgája — vágták a szemébe, ha nyakoncsípett egy-egy krajcáros fatolvajt. És ilyenkor szinte jólesett a további loiio­lás, mintha bizony elmenekülhetne szolgasorsa elöl, a forma kedvéért följegyezte a bemon­dott nevet, s máris szedte a lábát. Azzal se törődött, hogy a tetten ért emberek egytől­egyig álnéven iratkoztak be a noteszébe, csak ne csináljanak az erdőn feltűnő disznóságot. Csak rend legyen! A sürejét ritkítsák, ha lopnak, s az ottmaradt facsonkot födjék be haraszttal, hogy észre ne vehesse senki a hiányt. Különben egy-két fácska nem is hiány­zik. A falucska összes jérfihalottai szerepeltek már a tolvajlistán, amikor először hallotta élők neveit. Három fatolvajt lepett meg a haj­nali ködben, azok pedig szemrebbenés nélkül bediktálták a saját nevük helyett a papét, a kántorét, meg a jegyzőét. - Nem szeretem a rossz vicceket — bosz­szankodott Dani. Az urakat még a messziről jött új erdész is köteles ismerni. Ha fel­jelentést tennék ellenük, nekem lenne bajom belőle. Ne tartsanak hát olyan ökörnek! De még nekik állt följebb, ahelyett, hogy meghunyászkodtak volna. - Hát így is jó, de ezt most már nem ússzák meg szárazon — riasztott rájuk. — Majd elveszem én a tréfás kedvüket hamaro­san, legalább megtanulnak okosabban hazudni. És ettől kezdve — s nyilván emiatt — meggyült az erdész baja a hatósággal. Hetekig özönlöttek ellene a névtelen fel­jelentések a szolgabíróhoz, hogy szekérszám­ra lopja a fát, s eladja, elissza. Hogy elpo­csékolja az uradalom vagyonát, éppen 6, aki­nek meg kellene őriznie. Sokáig nyomoztak utána, kihallgatták, les­tek, megfigyelték. Becsületéhez azonban nem tapadt semmi szenny, nem is bizonyíthattak rá tehát semmit. - Rágalom, uraim aljas rágalom - mon­dogatta védekezésül. De a karhatalom makacs népség volt. Azért csendőr a csendőr, hogy még az apjának se higgyen. Szüntelen zaklatták, hogy hol tartózkodott ekkor meg akkor. Ha tisztázni akarja magát, bizonyítson alibit. És hiába erősítgette, hogy a kötelességét teljesítette mindig, hiába bi­zonygatta, hogy „került". Nem akadt senki, aki mellette szóljon. Megviselte öt az oktalan hajsza, s bántotta Gáspár az önérzetét, hogy nem hisznek neki. És sehogy se értette meg, hogy miért törnek rá, mi okból akadékoskodnak vele. Félreértés lehet a dolog mögött — gondolta, s eszébe se jutott, hogy bosszút álljon valakin a meghurcoltatásért. Amikor azonban valame­lyik bajkeverő frissen lenyúzott szarvasbört csempészett a padlására, hogy tiltott szarvas­vadászattal is gyanúsíthassák, már nem ma­radt tovább a jámborság gazdája. Olyan düh­be gurult, hogy ha azonnal puskavégre kap­hatta volna névtelen rágalmazóit, bizonyosan beléjük sóz egy sorozat serétet. Csalódottan állapította meg, hogy a becsü­letesség drága mulatság, különösen a maga­fajta nincstelen emberek számára túlságosan borsos. És ha a tisztesség érdekében jonto­sabb az alibi, mint az igazság, akkor ezentúl majd lesz is alibi. Mire eredmény híján — beszüntették volna az ellene indított nyomozást, már 5 nem' hagyta annyiban. Garmadával küldözte saját maga ellen a névtelen feljelentéseket. Leírta a helyet, ahonnét fát lopott, s percnyi pon­tossággal meghatározta a bűntény idejét. A nyomozóknak pedig mindig tökéletes ali­bit igazolt: — Uraim, akkor éppen a kocsmában ültem. Tessék utána nézni,,. És a fölöttesei szemében hamarosan 5 lett a vármegye legtisztességesebb, legmegbízha­tóbb erdésze. Már a vármegyei alispán is név szerint ismerte, s „kegyes jóindulattal" vi­seltetett iránta. Dani pedig kihasználta ki­váltságos helyzetét, minden ügyes-bajos dol­gával e magasrangú pártfogójához folyamodott. A „Méltóságos Alispán úrnak" címezte kér­vényét, akkor is, amikor Pipacs számúra es­dekelt kegyelmet. Sz'whezszóló szavakkal ecsetelte Pipacs jó­ságát. Leírta, hogy a halálraítélt valóságos családtag, a kiskorú Dani-gyerekek második anyja. A faluban köztiszteletnek örvend, csak néhány bitangnak szálka a szemében. A valóság pedig az volt, hogy Pipacs amúgy is elpusztult volna már nemsokára, végelgyen­gülésben. Zörgöcsontú, fogatlan vénség — számára csak megváltást jelentene a kimúlás. Dani azonban nem hagyta magát, igazához makacsid ragaszkodott. Hónapok óta meg­szokta, hogy mindig 5 a győztes, s előre örült most is a várható diadalnak. Az általa már jólismert rosszakarói hasztalan próbálnak bor­sot törni az orra alá. — Jó, jó, háború van s kell a hús, de szolgáltassák be ők a saját marhájukat se ingyen-se pénzért. Hiszen még öt-öt darab van mindegyiküknek. És hiába mesterkednek, hogy az erdésznek egy tehén is elég, mert nincs gazdasága. Hiába községi képviselőtestületi tagok, majd most is csak alul maradnak. És tintaceruzájával ismét nagyot kanya­rított a hófehér miniszterpapírra: - Méltóságos Uram, Pipacs megérezte, hogy mi vár rá. Már napok óta búnak ejtette fejét. Olyan könyögően, alázatosan néz, hogy mentsük meg, mintha mi volnánk az oka az ellene készülő merényletnek. Mintha szemre­hányást tenne, hogy hiába táplált bennünket önzetlenül, hisz öregségére nem törődünk ve­le. Pedig mondhatom, bármi történjen is, mi nem tudunk tőle soha elszakadni... Érzéseiben valóságos költővé avatta már Da­nit az erdő. Éveken át hangtalanul sírt vagy dalolt benne a madárfütty — a balzamos le­vegő hangulata, s most — talán először élet­ben — megpróbálta érzéseit gátlástalanul pa­pírra vetni. Ceruzája nyomán szinte megele­venedett Pipacs, miként a megtestesült jóság és szépség mintaképe, s akár egy évezredek­kel ezelőtti szent tehén. Ég'jre jobban elérzékenyült, miközben a szívhezszóló sorokat rótta. Hiszen Pipacs a nagy kérvény végén már emberi nyelven be­szélt: vádolt és könyörgött, s az alispán ne-, mes jóindulatába ajánlotta életét. Mert valóban nem volt ő olyan közönséges állat, mint a többi marha. Azok csak istálló csúffal valamennyien, istállón kívül pedig iga­vonó barmok. Pipacsnak ugyanis csak nagyritkán sikerült jármot akasztani a szarva mögé, s akkor se volt benne köszönet. Egy ilyen haj, cihó köz­ben még a szarvát is letörte. Ügy élt az erdöszélén, mint az erdőbe té­vedt mezei pipacs. Vöröstarka szőre messzi­re lángolt, s nem volt más dolga, csak a legelészés. Előbbi gazdája örült, hogy megszabadult tő­le, s így 'jutott hozzá Dani potom áron. Leg­alább a tejért nem kell majd fizetnie! A pap­nak s a kántornak legeltetési joga volt az er­dőn, s ez a kiváltság „természetbeni jutta­tásként" megillette az erdészt is. Élhetetlen ostoba lett volna, ha nem használja ki. -Hogy akkor még az csekély összeg se ál-, lott rendelkezésére? De hát mire való az er­dő, s az erdőben a ja? — Nem az uraság hátából nőtt, s a tulajdonos egyetlen verej­tékcsepet se hullajtott érte. így lett az erdészé a vén Pipacs, s ugyan­így párja is került nemsokára. Fiatal, szép állású, jó fejős De akkor már hiába jelentgették a „fatolvaj­já aljasult hűtlen szolgát", a vádló levelek a hatóság rendíthetetlen bizalma folytán egye­nesen szemeteskosárba kerültek, minden továb­bi intézkedés híján. Daninak egy pillanat alatt eszébe jutott minden baja, egész nyomorúságos élete. Pi­pacsot szinte úgy kezelte, mint egy jelképet, mint a kenyéradójának a szükölködésért visz­szaadott pofont. Sírhatnékos mosollyal írta alá s adta postára kérvényét, s utána türelmesen várta a hatást. És biztosra vette a sikert. Ha azonban erdökerülés közben rosszaka­róira gondolt, zabolátlanul neki-neki dühödött kellemetlen emlékeinek. Ilyenkor a csapdába került nyúl sírását utánozva előcsalt a rej­tekéből egy-egy éhes rókát, megserétezte, majd ismét megnyugodott. — A bolondító mérget még az erdő föld­je is kiadja magából a mérges gombák hú-, sán át, s utána megnyugszik, csendes nyu­godttá, jóságossá válik — csillapította magát. Az alispán pedig ezalatt monoklis vize-, nyös szemmel olvasgatta a kérvényt, s nagy-, lelküen ráírta, sajátkezűleg: Pipacsnak kegyelem! És Danitól nemsokára elvették, elvezették a másikat, a jobbik tehenet, a Szegfűt. 12 Pipacsnak kegyelem Kovács Gásoár

Next

/
Thumbnails
Contents