A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

Ar erdei emberről is áradt a szegény szag. Még a kalapjánál illatozd szamócabokréta s az arcára kerekített hetyke mosoly se palástolhatta nyomorúságát. Ruhája toldott-foldott - a folt pedig folt, ha még olyan terepszínű is. Daninak nagyobb volt a gondja, mint maga a rengeteg erdő, amelyet széltében-hosszában kerülgetett naponta. Hiszen a kis madár, a mókus meg a makkpipa csak mulandó játék — öt apró gyerekét csupán ilyesmikkel nem elégítheti ki, emellett még sok mindennel el kellett látnia őket. Élete szüntelen loholást jetentett, hogy rászolgáljon a sovány fizetségre. Gyalogolt tikkasztó hőségben, rohant zuhogó esőben és lábolt a feneketlen sárban éjjel-nappal, hogy meg ne vonják tőle a vékonyka kenyeret. Riasztgatta a fatolvajokat, üldözte az orvvadászokat. És időnként beszámolt kenyéradójának az esetleges kárról, meg arról is, hol tanyázik a szarvas és az őz. Pontosan számon tartotta a nagyobb vadat, ismerte a vaddisznócsordák búvóhelyét, s kileste, hogy hová járnak vízre. Jött-ment és lapulva bujkált pihenők nélkül, s a hétköznapok gondját-baját tettetett jókedvvel cipelte. - Erdész úr, nem ura a hatalomnak, hanem a szolgája — vágták a szemébe, ha nyakoncsípett egy-egy krajcáros fatolvajt. És ilyenkor szinte jólesett a további loiiolás, mintha bizony elmenekülhetne szolgasorsa elöl, a forma kedvéért följegyezte a bemondott nevet, s máris szedte a lábát. Azzal se törődött, hogy a tetten ért emberek egytőlegyig álnéven iratkoztak be a noteszébe, csak ne csináljanak az erdőn feltűnő disznóságot. Csak rend legyen! A sürejét ritkítsák, ha lopnak, s az ottmaradt facsonkot födjék be haraszttal, hogy észre ne vehesse senki a hiányt. Különben egy-két fácska nem is hiányzik. A falucska összes jérfihalottai szerepeltek már a tolvajlistán, amikor először hallotta élők neveit. Három fatolvajt lepett meg a hajnali ködben, azok pedig szemrebbenés nélkül bediktálták a saját nevük helyett a papét, a kántorét, meg a jegyzőét. - Nem szeretem a rossz vicceket — boszszankodott Dani. Az urakat még a messziről jött új erdész is köteles ismerni. Ha feljelentést tennék ellenük, nekem lenne bajom belőle. Ne tartsanak hát olyan ökörnek! De még nekik állt följebb, ahelyett, hogy meghunyászkodtak volna. - Hát így is jó, de ezt most már nem ússzák meg szárazon — riasztott rájuk. — Majd elveszem én a tréfás kedvüket hamarosan, legalább megtanulnak okosabban hazudni. És ettől kezdve — s nyilván emiatt — meggyült az erdész baja a hatósággal. Hetekig özönlöttek ellene a névtelen feljelentések a szolgabíróhoz, hogy szekérszámra lopja a fát, s eladja, elissza. Hogy elpocsékolja az uradalom vagyonát, éppen 6, akinek meg kellene őriznie. Sokáig nyomoztak utána, kihallgatták, lestek, megfigyelték. Becsületéhez azonban nem tapadt semmi szenny, nem is bizonyíthattak rá tehát semmit. - Rágalom, uraim aljas rágalom - mondogatta védekezésül. De a karhatalom makacs népség volt. Azért csendőr a csendőr, hogy még az apjának se higgyen. Szüntelen zaklatták, hogy hol tartózkodott ekkor meg akkor. Ha tisztázni akarja magát, bizonyítson alibit. És hiába erősítgette, hogy a kötelességét teljesítette mindig, hiába bizonygatta, hogy „került". Nem akadt senki, aki mellette szóljon. Megviselte öt az oktalan hajsza, s bántotta Gáspár az önérzetét, hogy nem hisznek neki. És sehogy se értette meg, hogy miért törnek rá, mi okból akadékoskodnak vele. Félreértés lehet a dolog mögött — gondolta, s eszébe se jutott, hogy bosszút álljon valakin a meghurcoltatásért. Amikor azonban valamelyik bajkeverő frissen lenyúzott szarvasbört csempészett a padlására, hogy tiltott szarvasvadászattal is gyanúsíthassák, már nem maradt tovább a jámborság gazdája. Olyan dühbe gurult, hogy ha azonnal puskavégre kaphatta volna névtelen rágalmazóit, bizonyosan beléjük sóz egy sorozat serétet. Csalódottan állapította meg, hogy a becsületesség drága mulatság, különösen a magafajta nincstelen emberek számára túlságosan borsos. És ha a tisztesség érdekében jontosabb az alibi, mint az igazság, akkor ezentúl majd lesz is alibi. Mire eredmény híján — beszüntették volna az ellene indított nyomozást, már 5 nem' hagyta annyiban. Garmadával küldözte saját maga ellen a névtelen feljelentéseket. Leírta a helyet, ahonnét fát lopott, s percnyi pontossággal meghatározta a bűntény idejét. A nyomozóknak pedig mindig tökéletes alibit igazolt: — Uraim, akkor éppen a kocsmában ültem. Tessék utána nézni,,. És a fölöttesei szemében hamarosan 5 lett a vármegye legtisztességesebb, legmegbízhatóbb erdésze. Már a vármegyei alispán is név szerint ismerte, s „kegyes jóindulattal" viseltetett iránta. Dani pedig kihasználta kiváltságos helyzetét, minden ügyes-bajos dolgával e magasrangú pártfogójához folyamodott. A „Méltóságos Alispán úrnak" címezte kérvényét, akkor is, amikor Pipacs számúra esdekelt kegyelmet. Sz'whezszóló szavakkal ecsetelte Pipacs jóságát. Leírta, hogy a halálraítélt valóságos családtag, a kiskorú Dani-gyerekek második anyja. A faluban köztiszteletnek örvend, csak néhány bitangnak szálka a szemében. A valóság pedig az volt, hogy Pipacs amúgy is elpusztult volna már nemsokára, végelgyengülésben. Zörgöcsontú, fogatlan vénség — számára csak megváltást jelentene a kimúlás. Dani azonban nem hagyta magát, igazához makacsid ragaszkodott. Hónapok óta megszokta, hogy mindig 5 a győztes, s előre örült most is a várható diadalnak. Az általa már jólismert rosszakarói hasztalan próbálnak borsot törni az orra alá. — Jó, jó, háború van s kell a hús, de szolgáltassák be ők a saját marhájukat se ingyen-se pénzért. Hiszen még öt-öt darab van mindegyiküknek. És hiába mesterkednek, hogy az erdésznek egy tehén is elég, mert nincs gazdasága. Hiába községi képviselőtestületi tagok, majd most is csak alul maradnak. És tintaceruzájával ismét nagyot kanyarított a hófehér miniszterpapírra: - Méltóságos Uram, Pipacs megérezte, hogy mi vár rá. Már napok óta búnak ejtette fejét. Olyan könyögően, alázatosan néz, hogy mentsük meg, mintha mi volnánk az oka az ellene készülő merényletnek. Mintha szemrehányást tenne, hogy hiába táplált bennünket önzetlenül, hisz öregségére nem törődünk vele. Pedig mondhatom, bármi történjen is, mi nem tudunk tőle soha elszakadni... Érzéseiben valóságos költővé avatta már Danit az erdő. Éveken át hangtalanul sírt vagy dalolt benne a madárfütty — a balzamos levegő hangulata, s most — talán először életben — megpróbálta érzéseit gátlástalanul papírra vetni. Ceruzája nyomán szinte megelevenedett Pipacs, miként a megtestesült jóság és szépség mintaképe, s akár egy évezredekkel ezelőtti szent tehén. Ég'jre jobban elérzékenyült, miközben a szívhezszóló sorokat rótta. Hiszen Pipacs a nagy kérvény végén már emberi nyelven beszélt: vádolt és könyörgött, s az alispán ne-, mes jóindulatába ajánlotta életét. Mert valóban nem volt ő olyan közönséges állat, mint a többi marha. Azok csak istálló csúffal valamennyien, istállón kívül pedig igavonó barmok. Pipacsnak ugyanis csak nagyritkán sikerült jármot akasztani a szarva mögé, s akkor se volt benne köszönet. Egy ilyen haj, cihó közben még a szarvát is letörte. Ügy élt az erdöszélén, mint az erdőbe tévedt mezei pipacs. Vöröstarka szőre messzire lángolt, s nem volt más dolga, csak a legelészés. Előbbi gazdája örült, hogy megszabadult tőle, s így 'jutott hozzá Dani potom áron. Legalább a tejért nem kell majd fizetnie! A papnak s a kántornak legeltetési joga volt az erdőn, s ez a kiváltság „természetbeni juttatásként" megillette az erdészt is. Élhetetlen ostoba lett volna, ha nem használja ki. -Hogy akkor még az csekély összeg se ál-, lott rendelkezésére? De hát mire való az erdő, s az erdőben a ja? — Nem az uraság hátából nőtt, s a tulajdonos egyetlen verejtékcsepet se hullajtott érte. így lett az erdészé a vén Pipacs, s ugyanígy párja is került nemsokára. Fiatal, szép állású, jó fejős De akkor már hiába jelentgették a „fatolvajjá aljasult hűtlen szolgát", a vádló levelek a hatóság rendíthetetlen bizalma folytán egyenesen szemeteskosárba kerültek, minden további intézkedés híján. Daninak egy pillanat alatt eszébe jutott minden baja, egész nyomorúságos élete. Pipacsot szinte úgy kezelte, mint egy jelképet, mint a kenyéradójának a szükölködésért viszszaadott pofont. Sírhatnékos mosollyal írta alá s adta postára kérvényét, s utána türelmesen várta a hatást. És biztosra vette a sikert. Ha azonban erdökerülés közben rosszakaróira gondolt, zabolátlanul neki-neki dühödött kellemetlen emlékeinek. Ilyenkor a csapdába került nyúl sírását utánozva előcsalt a rejtekéből egy-egy éhes rókát, megserétezte, majd ismét megnyugodott. — A bolondító mérget még az erdő földje is kiadja magából a mérges gombák hú-, sán át, s utána megnyugszik, csendes nyugodttá, jóságossá válik — csillapította magát. Az alispán pedig ezalatt monoklis vize-, nyös szemmel olvasgatta a kérvényt, s nagy-, lelküen ráírta, sajátkezűleg: Pipacsnak kegyelem! És Danitól nemsokára elvették, elvezették a másikat, a jobbik tehenet, a Szegfűt. 12 Pipacsnak kegyelem Kovács Gásoár