A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

^ sí ót/<z/ssi/'srie//e//e/e 3

7 IQQIQQM Alexander Matúska: A jó és a rossz irodalomról Igen tág az irodalom fogalma, hacsak a szó eredeti értelmében vett irodalomra, vagyis a szépirodalomra: a költészetre, a prózai művekre és a drámaírásra gondolunk. Ugyancsak tág a jó és a rossz irodalom fogalma. Talán nem szükséges Ádámnál és Évánál kezdenem, már csak azért sem, mert a legrosszabb beszélni és írni a világos dolgokról, olyanokról, amelyek — állítólag — mindenki előtt ismeretesek; az irodalom is valami ilyen dolog. Ami a jó és a rossz irodalomra való felosztását illeti, itt talán dogmatikusan és könnyen ki lehetne jelenteni, hogy jó az, ami..., és rossz az, ami..., csakhogy ezek nem kizárólagos és nem szilárd meghatározások és megfogalmazások, amelyekre bárki — szubjektív módon — azt mondhatná, hogy mindez hiábavaló és hogy a jó irodalom (számára) az, amit szívesen olvas, a rossz pedig az, aminek olvasásával nem óhajtja elfecsérelni (drága) idejét. Ne kezdjük ezért a dolgot kinyilatkoztatással, hanem elsősorban is inkább gondolkozással. Ezen a vonalon talán több igazságot fedezünk fel, több objektív ismérvét leljük fel annak, mi jó és mi rossz az irodalomban. Az ilyesfajta gondolkodásból folyik, hogy nem lesz szó valamiféle szigorúan körülhatárolt értekezésről, hanem inkább néhány megfigyelésről és megállapításról. Az irodalmár — s ez gyakran olyan ember, aki. sok mindent nem tud és sok mindent nem is akar megérteni — haragudhat, hogy az emberek nem olvasnak, vagyis nem tartják jónak azt az irodalmat, amit jónak tart ő; csakhogy haragvással itt semmire sem megy. Ámde a harag — természetesen az intelligens, nem pedig az elvakult harag — szemével nézve a dolgokat, az első pillantásra észre lehet venni, hogy nemcsak az ízlés változékony és sokféle, de — és ez némiképp fontosabb — hogy bizonyos idő óta nagyjából kétféle irodalom van itt, nagyjából kétféle közönség számára; ez az ún. magas fokú és az alacsony fokú irodalom. A „magasfokú" a kisebbség, az elit, a raffináltak, a gourmandok — az „alacsony fokú" a többség, a nép, a tömegek számára. Igy van ez Európa legműveltebb népénél, a franciáknál is, ahol a múlt század második felétől csaknem napjainkig a legnépszerűbb, tehát a legolvasottabb író nem Stendhal, nem Balzac, nem Flaubert, nem a Goncourt-fivérek, nem Zola — hanem Georges Ohnet, ez a legjobb esetben is középszerű író volt. A költészet és a prózairodalom köréből vett ilyen és hasonló tények az egyik francia kritikust végül is arra a meggondolásra vezették, hogy az irodalomtörténetet nem az illető alkotások művészi értéke, hanem aszerint kellene írni, hogy milyen sikerük és hatásuk volt. És nem csak Franciaországban van ez így. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Németországban az értéktelen Courts-Mahler könyvek példányszáma jóval felülmúlja a német irodalom klasszikusainak példányszámát és hogy ott ma is több, sokkal több olvasója van a mai Courts-Mahlereknek, mint például Thomas vagy Heinrich Mann-nak. Aligha más a helyzet a többi nyugati országban. Igy volt ez vajon az irodalom keletkezésétől fogva, valami „örök" ez, vagy pedig fokozatosan fejlődtek a dolgok idáig? Az író, ugyanúgy mint a festő vagy a zeneszerző látni akarja müvének hatását. Semmiféle festő sem fest vakoknak, semmiféle zenész sem komponál süketeknek, egyetlen költő sem énekel és egyetlen író sem ír önön magának. A képzőművészeti alkotást kell hogy lássák, a zeneit kell hogy hallják, az irodalmit kell hogy olvassák. Minden művészi alkotás alapjában véve individuális dolog (az egyén alkotta), de hatását tekintve társadalmi tényező (az emberekhez fordul). A lehető legnagyobb tömegű emberre akar hatást gyakorolni. Legalábbis így volt ez a művészet „őskorában". Igaz ugyan — és ez az „ugyan" itt nagyon fontos! —, hogy a távolabbi múltban is voltak müvek, amelyek nem törtek utat maguknak a széles néptömegek közé, jóllehet nem valami különös „modern" és érthetetlen müvekről van szó (kivétel két nagy drámaíró: Shakespeare és Moliére — ezek azonban a színpadon és nem kiadott műveiken keresztül törtek utat); de az is igaz, hogy az alapvető radikális elidegenedéshez —• nem egy, kettő, néhány, hanem száz és száz esetben — a „magas fokú" irodalom és az emberek többsége között a legújabb időkben, közelebbről meghatározva, a XIX. században került sor. Sor került erre egyrészt azért, ahogy a jó öreg Tolsztoj mondotta, mert „az emberek nagy többsége számára idegen lett az irodalom márcsak tartalma miatt is, minthogy a dolgos hétköznapoktól távolálló emberek érzéseit tolmácsolta", másrészt nyelvi, kompozíciós keresettségénél fogva, mivel intellektuális rébuszt jelentett, vagyis azért, ahogy ismét Tolsztoj mondja, mert az emberek „érthetetlennek találták, mintha szanszkritul íródott volna". Amit „az egész nagy emberiség", (Folytatás a 15. oldalon) Vojtéch Némecek fametszeté DÉNES GYÖRGY: Légy az igazság hirdetője Légy az igazság hirdetője, a kérges markú nép regöse, ki minden örömében érzi, hogy verejték szagú az élet, és kenyérnek és hegyievének a nép a termő húmusza. A murikát, hogyha zengi nyelved, az ö szavával kell jelelned, mert ö a törzs s te vagy az ága, és ha gyökerén rág a féreg, el kell pusztulnod, te is érzed, hiába csókol fent a nap. Ezerszer alázd meg magad hát, s ne szegyeid soha sem a fajtád, mert nem lehetsz te más, hiába, A te érdemed mindig ő lesz, a tenyerére is csak ö vesz, a nép, az áldott óriás. 9