A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

Orvos vagyok és tudom, hogy az apró heget hagyó mély szúrás van olyan fájdalmas és veszedelmes, mint a szélesen hasadt vérző seb. És tudom, hogy két zavaros csillogású leányszem fényénél éppoly teljességgel érzékelhetjük a háború arcunkba. vigyorgó iszonyatát, mint a harcterek lángszóróinak, bombarobbanásainak pokoli világánál. Sok haldokló szemébe néztem, de csak Bronya tekintete kísért még most, közel húsz év után is. Mert Bronyának hívták. Ritka szabad órámat élveztem éppen egy ismerős házaspárnál. Túldolgozott voltam és idegeim nem bírták el az egyedüllétet, amit azelőtt úgy szerettem. Nemrégen még egy jó könyvvel kettesben töltött őra új erőt adott a következő napok megfeszített munkairamához. Aztán csak a társaság, helyesebben, említett barátaim társasága üdített fel. Kedves, közvetlen lényük megteremtette az együttlétnek azt a formáját, amelyben paradox módon a magány érzését is élvezhettem, ha éppen úgy tetszett. A kertből, ahol ültünk, a repedések, közök táján fűvel benőtt kőlépcsők vezettek le az előttünk futó országútra. Az út másik oldalán a folyó vize csillámlott tűzvörösen a lebukó nap fényében. Az asztalon sütemény kínálta magát, s szőlő. Barátom a feleségével és az anyósával a Pali gyerek valamilyen viselt dolgát tárgyalta az ő szelíden humorizáló modorában. Nem nagyon figyeltem oda. A szőlőből csipegettem s a víztükör vakító csillogásától összehúzott szemmel egy magánosan sikló csónak útját követtem. Mellettem, de valamivel hátrább a háziasszony huga ült szintén hallgatásba merülve. Kendőjét fázósan összehúzta vállán, s olyan homályos sejtelem futott át rajtam, hogy nem csak az alkony hűvöse borzongatja. Vágyik valamire, egy-két simogató, puha szó melegére. Szinte a hátamban éreztem szelíd barna szemének néma követelését. S miért is ne? Miért ne adjuk és fogadjuk el a kínálkozó apró örömöket? Erzsi csinos lány, nem titkolja, hogy rokonszenves vagyok neki és engem sem fűztek akkoriban érzelmi szálak senkihez, A kendő rojtjaival játszó, ideges szép ujjakra esett pillantásom. Mennyi erotika van a kezében ... Vajon tud-e róla? Mintha csak megérezte volna titkos gondolatom, keze egyszerre hideg mozdulatlanságba dermedt. Szememmel újra megkerestem a csónakot és úgy, a távolba nézve szólni készültem éppen. Mondani valamit, ami kezdet lehetett volna, elindítója egy játéknak, aminek a folytatását a bizonytalan holnapra, a véletlenre hagyom. De akkor a figyelmemet lekötötte valami. A tovasikló csónak és tekintetem közé emberi alak ékelődött. Az országúton közeledett lassan, a vizet nézte, ami úgy lángolt mögötte, hogy szinte félni lehetett, elkapja, belehullik, megemészti » tűz. Aztán felénk fordította fejét és megtorpant. Pár pillanatig állt így mozdulatforma chance-ot akar adni az életnek és a halálnak? Lopva, mintha röstellné már a feltűnő bámészkodást, megint visszapillant ránk. A figyelmet akarja magára irányítani ? Hát ez sikerült asszonyom, vagy kislány, mit tudom én beszéltem hozzá magamban. Azért ébredő nyugtalansággal figyeltem a parton álló alakot s arról is csak félig-meddig szereztem tudomást, hogy Erzsi borzongva még öszszébb húzta magán a kendőt s egy megjegyzéssel, hogy hűvös van idekint, felállt és bement a házba. Kellene szólni a barátomnak, gondoltam. Meg kellene akadályozni ezt a... ezt a, butaságot! De hogyan? Odamenni és... ? Hátha csak várakozik valakire és majd pimasz, tolakodó fráternek tart? Vagy kinevet és megszégyenülök képzelődésemért. Különös viselkedése mindenesetre okot szolgáltat az ilyen feltevésekre. Nem. Szerencsére mégsem akarja vízbe vetni magát. Folytatja a sétát s közben diszkréten ide-idenéz. Különböző regényesebbnél regényesebb magyarázatokat agyalok ki, mikor váratlanul mindent elsöprő határozottsággal a kapu felé igyekszik s heves mozdulattal löki be. Sietve jön fel a lépcsőkön, mint aki nem akar magának időt hagyni rá, hogy elhatározásán változtasson. Már itt áll szőkén, kicsit lihegve, szeme egyikünkről a másikunkra ugrik, de különösképp mintha mégsem látna minket. Feleszméltek végre a háziak is, abbahagyták a Paliról folyt vitát és álmélkodva néztek az égből pottyant nőre. Az pedig a bátortalanság elszántságával állt a kérdő pillantások kereszttüzében. Szája körül úgy ült egy ijedt kis mosoly, akár a pillangó, ami remegő szárnyakkal minden pillanatban kész elrepülni. E mögött a mosoly mögött megsejtettem egy ismeretlen tragédia lélekszédítő szakadékát. Egészen más szemmel láttam őt, mint előbb, mikor még a kerítés túlsó oldalán állt. A nyugtalan, zavaros fényű kék szemek kicsit megpihentek a háziasszony arcán, és a váratlan látogató végre megszólalt. A háziak egymásra néztek, aztán rám. Milyen kínos. Egy szavát sem értik. Feszülten figyeltem, és... igen! Hála szlovák tudásomnak, értem, mit mond. — Lengyelül beszél — kiáltottam csaknem örömömben. A háziak arca egyszerre csupa részvét Ordódy Katalin lanul, majd néhány lépést tett a kerítés irányában. A kaput keresi talán? Csak nem hozzánk tart valami vendég ? A feltevés elkedvetlenített. De úgylátszik mégsem. Tovább megy, csak arcát fordítja kitartóan felénk. Furcsa ez a nyílt bámészkodás. Ismerősei lennének mégis a háziak? Vagy talán Erzsi? Alakja, mozgása után ítélve fiatal lehet, vele egykorú. Kissé hátrafordulok s látom, hogy Erzsi tekintete idegenül, közönyösen siklik el a nő felett. De ahogy megérzi pillantásomat, nyomban viszonozza. Szeme tágan, reménykedéstől kifényesedve, várakozón néz az* enyémbe. Mi is volt, amit mondani akartam neki? Most kellene... Buta módon már nem jut az eszembe. Futólag rászorítom tenyeremet a kezére s a folyó felé intek. — Csodálatos naplemente ... Maga sem tud elszakadni a látványtői? Erzsi szemében kialszik a fény, csak bólogatása hazudja, hogy úgy van. Üjra elmerülünk hát a látványban, nézzük az eget, a folyót* Az evezős eltűnt már szemünk elől, de ni! A nő megfordul a kerítés végénél, jön visszafelé. És benéz. Megáll és mintegy igézetben néz. Esküdnék rá, ez akar valamit! Bizonytalan mozdulatot tesz, tovább indul. A kerítés végénél lassít, homlokához emeli kezét, mintha erősen gondolkodna valamin, aztán a part szélére lép és lenéz a folyóba. Mi ez? Csak nem forgat a fejében valami ostoba szándékot? S éppen itt? Vagy talán az életösztön kényszeríti rá ravaszul, hogy ezien a részen, emberek közelében ... mert így ki is menthetik. Egy-12