A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

és segíteni akarás lett. Tudtunk róla, hogy lengyel menekültek egy csoportja átmenetileg a városba érkezett. A lány hozzám fordult, mert látta, hogy csak én értek a nyelvén. Barátomék az asztal másik oldalán árnyékká halványodtak, az út, a ház is homályba veszett, csak azt a talpalatnyi földet éreztem valóságnak, amin Bronyával álltunk, s kettőnkön kívül senki sem létezett számomra, úgy figyeltem minden szavát. Ugyanaz az ösztönös magatartás lett rajtam úrrá, mint nehéz operációk alkalmával, mikor érzéklésemen kívül esett minden, ami a műtéttel nem állt a legszorosabb összefüggésben. Eltűntek a terem falai, az asszisztensek, a műtősnők, látóköröm határa csak a kezemhez nyújtott műszerekig terjedt. — Bronyának hívnak — mutatkozott be, másik nevét elhallgatva, mint aki tudja, nem fontos a családnév az ilyen szokatlan körülmények között kötött ismerkedésnél. Hangja el-elrekedt az izgatottságtól. — Két hete még az egyetemen voltam ... Aztán egy nap elérte a várost a katasztrófa. Mikor hazarohantam a házunk helyén csak üszkös falak, és az enyéim mind odavesztek... Pedig a házunk kint volt a város szélén. Egyedül állt, akár csak ez. .. Az anyám... de nem erről akarok beszélni, hiszen a többiek sorsa is hasonló... nincs sok időm, még nia tovább indulunk. Ahogy ott állt szőkén, sötét kabátjában és beszélt elég összefüggéstelenül, úgy hatott a mi még aránylag békés világunkban, mint szenvedő országának szívbemarkoló sikolya. — Azóta nincs maradásom egy helyben. Erre jöttem és ez a ház... így állt a miénk is, kicsit a dombon. Előtte futott az út és a folyó. Estefelé a kertben szoktunk üldögélni. Akkor reggel, mikor elmentem, vissza se néztem. Nem búcsúztam el, nem éreztem meg, hogy soha többé nem látom a házat... őket. Nem tudtam tovább menni míg ... Mégegyszer szeretnék ott ülni... velük. Csak néhány percre, mint otthon ... Elhallgatott. Tudatában volt, hogy ezek az idegen emberek kérését legalábbis nagyon különösnek találhatják, de betegre sebzett lelkében olyan erős vágyat szított a hasonlóság elpusztult otthona és az itt váratlanul eléje táruló kép között, amelyet nem tudott leküzdeni. Amilyen röviden csak tudtam, tolmácsoltam a háziaknak Bronya kívánságát. Meglepett és kissé értetlen tekintetükből kiolvastam, minden más kérésre inkább számítottak mint arra, hogy ez a kislány itt akar üldögélni kicsit. Ügy tettek azonban, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. Hirtelen meleg hálát éreztem ezért irántuk. Bronya Erzsi elhagyott székére ült, kezében a süteménnyel, amivel megkínálták. Szemébe visszaköltözött megint az az aggasztó, semmit sem látó, zavaros tekintet. Kezét ölébe ejtette, otthonosan, békésen, szinte elégedetten ült, visszahullva az időben. Mennyire éreztem, mi játszódik le benne! A háziak finom tapintattal halkan folytatták a beszélgetést, tudomást sem véve a lányról. Moccanás nélkül ültem és kegyetlenül fájni kezdett a csönd. A házból egy kiáltással Pali szaladt ki, de látva az idegént lefékezett, majd továbbállt az orgonabokrok irányában. — Vitek... Inkább csak láttam, mint hallottam a Bronya ajkáról elröppenő nevet. Öccse lehetett Vitek? Palihoz hasonlókorú? Hosszúak vohak a másodpercek s múlásuk közben a lány szép arca ijesztően lárvaszerű lett. Féltem, hogy ott bolyong most azon a mezsgyén, ami elválaszt bennünket azoktól a szerencsétlenektől, akiket élő halottaknak neveznek. A házban felgyújtották a villanyt. A "fény kiszóródó gyenge sugara figyelmeztette Bronyát. Arca fájdalmasan megvonaglott. Egy pillantást vetve fény felé fordított órájára, felállt. — Köszönöm szépen ... Hangjában kimondhatatlan szavak sűrűsödtek, amiket mégis megértettünk. Volt ebben valami szívfájdítóan szép. — Innét merre tartanak? .— csúszott ki számon a kérdés. — Nem tudom — s erőtlen vállrándítása éreztette azt a tökéletes közönyt, amivel a következő napok elébe ment. Azzal a röpülésre-kész pillangó-mosollyal búcsúzott s megindult a kapu felé. A szemközti dombok fekete körvonala kirajzolódott a lila égre. Vissza kellene tartani, gondoltam. A folyó sötéten hömpölygött egybeolvadva a lány kabátjának színével. Csak szőke feje látszott még egy ideig. Merőn néztem arra a világos foltra, és bent valahol heves, sürgető lökést éreztem: „Tartsd vissza! Fuss! Még nincs későn!" Lábam már mozdult a parancsra, de leintettem. „Esztelenség! Mihez kezdenél vele? Vissza se fordulna." A belső hang csak nem nyugodott. „Ne gondolkozz! Nem érzed, hogy tenned kell érte valamit! Nézd, már eltűnik a szemed elöl!" Megfeszült inakkal ültem s igyekeztem süket maradni azzal az őrülettel szemben, aki csökönyösen a józan ész ellen lázított, de még mindig abba az irányba néztem, ahol a Szőke fej világos foltját elnyelte a sötétség. Barátom felesége náthás hangon szólalt meg. — Szegényke ... Szomorúan végződött a délutánunk. — Valamit mégis adni kellett volna neki — vélekedett a nagymama. A háziasszony a fejét rázta. — A legtöbb amit tehettünk érte, hogy semmit sem tettünk. Ez így most szépnek hangzott és igaznak, mégsem tudtam megszabadulni a komoly mulasztás nehéz érzésétől. „De hát mit akarsz, már ezrekre rúg a háború áldozatainak a száma" — vitáztam magammal. „De ez az egy itt volt a közeledben!" „Így nem lehet problémákat megoldani" — feleltem ingerülten. „Csak egyetemesen. Bizonyára van valami felsőbb intézkedés, gondoskodás és... végtére is! Én nem vagyok felelős!" Gúnyos, hideg csönd támadt bennem. A hang nem replikázott vissza. „Nem vagyok felelős" — ismételtem kevesebb meggyőződéssel, aztán barátom felszólítására felkerekedtünk és bementünk a házba, ahol Erzsi már vacsorához terített. Várakozó Ottó rajzai FECSÖ PÁL: A? ember jót remél A nyarak gyorsan jutnak és hosszú a tél, az ember, amíg él mindig jót remél. Foroghatsz hivatalban, építhetsz hidat, mélybe fúrsz vagy légbe szállsz, tetted jót kutat. Gyógyíthatsz embert, vájhatsz jó szenet, rájuk szorulsz és rád szorulnak a többi emberek, Taníthatsz szépült iskolában, ha lelked nem igaz, fintort vágnak a fellegek és meddő lesz a harc. Egy szíved van és millióit bírsz s jaj, ha megcsalod, átkoznak, óidnak: ahogy éltei az őszi alkonyok. 13