A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

Neglepetten áll meg a diőfa irányaban: — Az elnökünk is kikerült már a kutyaszorítóból ? — szólítja meg Jánost viccelődve, majd barátságosan kezetráznak. Leül ő is, cigarettával kínálja Jánost, de az nem fogadja el, túl sokat szívatott el vele a keserűsége. — Kutyaszorítóból? —. ismétli a szót nagyot sóhajtva Gaál János. — Most kerültem csak bele isteniagzából, tanító úr! — No!... Tán csak nem valami baj maradt vissza!? — Baj, baj ... Attól sokkal rosszabb! A tanító értetlenül fürkészi a férfi arcát. János nem bírja soká a fürkésző tekintetet, elfordítja a fejét... Valahol a távolban traktorok zümmögnek, másutt cséplőgép mormog a kvéeeledelen ... A jú_' liusvégi levegő teli van a permetleves szőlölevél kesernyés, fanyar illatával... Lenn, a falu dereka táján rettenetesen ugatnak a kutyák: talán idegen tévedt a faluba ... A Szincén túli legelő fölött egy gólya köröz mozdulatlan szárnnyal. A víz hűs habjai közül, meg a legelő szikkadt füvéről nagyhangon rákiabálnak a ludak. A gólya mit sem törődik a ludak pörölésével, méltóságteljes nyugalommal írja tovább a köröket... — Megszökött a feleségem ... — nyögi ki János nagysokára. >— Megszökött?... Kivel?... [— lepődik meg a tanító. i— Az öcsémmel... I— Mikor? — Az éjjel... A tanító gyanús szemmel körülnéz, még a terebélyes diófára is felles: kötél után kutat a szeme. János megsejti a tanító gyanúját, keserűen, halványan elmosolyodik: — Nem csinálhatok bolondságot, tanító úr ... Fiam van, mérnök szeretne lenni... Szüksége van még rám, élnem kell, pedig... Hosszú és mély a csend. Utána nagyon komoly és emberséges a tanító szava: — Mással is megtörtént már, mégsem dúlt össze a világ! Emberelje meg magát, Jánosi... Higyje el, nem érdemli meg a bánkódást, ha képes volt elhagyni a gyerekét... — Igaza van, tanító úr nem érdemli, nekem mégis fáj. Nem tehetek róla, de ... — Értem... — bólogat a tanító. — Én megértem magát, János, dehát a bánkédással most úgysem segíthet a sorsán. Márpedig itt sürgősen kiutat kell keresni és találni! — Kell, de hogyan, mit!? — kérdi János szinte feljajdulva, miközben egy sárgahangyát morzsol szét a kezefején, s tovább bámulja a sűrű lombon át itt-ott átszökő napsugár vibráló játékát a földön. A tanító hoszan elgondolkodik: — A Kulcsár Mari néne megfelelne ... — mormolja maga elé, mintha csak hangosan gondolkodna. János felkapja a fejét: — Mire? — Ha a főjegyző húsz éven át meg tudta enni a főztjét!?... - fűzi a tanító tovább a gondolatát. Most pedig János gondolkozik el: — Igaza van, tanító úr, csak az a kérdés, hogy mit szólna hozzá a Mari néne? — Majd én beszélek vele — mondja a tanító. Elvégre a szomszédja vagyok, azt hiszem, hallgatni fog a szavamra... Nézze, János, egyelőre ez volna a legokosabb megoldás, később majd meglátja, hogyan alakul a helyzet. Hiszen fiatal ember, maga előtt az élet. Később aztán kereshet egy becsületes, magához való aszszonyt... — De, tanító uram, ha már egyszer megégette az ember száját a kása!... — Idővel minden seb beheged. Gaál János nem az a fajta ember, aki szeret másokat terhelni a maga bajával. A tanítóval folytatott eszmecserét is túl hosszúnak tartja már és másra igyekszik terelni a szót: — A szőlejét jött megnézni, tanító úr? — Pár töke Csabagyöngye van benne. Megnéztem nem érik-e még. A gyerekek már nagyon kívánják... — Rövid gondolkozás után még hozzáteszi: — Jó, hogy találkoztunk: uqvkxek m 'tifiítt t«Ä. iöffltf II. rész (2) a végzésre már készül, jobban mondva már elkészült a kultúrműsor. Remélem úgy csináljuk, mint tavaly? — Közös vacsorával, mulatsággal?... Igaz is! Ha a gyenge termés megérdemelte, a jó duplán megérdemli... Édesapám jó termést emlegetett, ahányszor csak meglátogatott — mondja János a kórházi beszélgetésekre gondolva. — Ügy mondják a faluban, hogy a szövetkezet fennállása öta még egyszer sem volt olyan jó termés, mint az idén. Gaál János szeme egy pillanatra felizzik. — Ez jó hir, tanító úr! — mondja ki végül a gondolatát. Kis idő múlva még hozzáteszi. — A kultúrház tervrajza elkészült már? — Igen, elkészült. Csodálatosan szép lesz, ha felépíthetjük. — Mi minden lesz benne? — Sok minden, János. Négyszáz férőhelyes nézőtér... Beépített színpad. A színpad alatt öltözőszobák, fölötte csigasoros gépezet a színfalak mozgatására, nem beszélve a korszerű megvilágító berendezésről... Az előcsarnokban ruhatár és büffé, neonfényes világítás... Az előcsarnok fölé, az emeletre egy kisebb tanácstermet terveztünk, ott helyezzük el a televíziót ... Azonkívül lesz még könyvtárszoba, játékszoba és fogászati rendelő ... Gaál János szeme a messzeségbe révül. Fájdalom és vágyakozás viaskodik a szivében: mennyivel másképpen nézne ezekre a tervekre, ha odahaza minden rendben volna! Mégis valahol bent, mélyen a tudata alatt egy halvány érzés, gondolat kezd fészkelődni: „Gyáva ember az olyan, aki örökké csak a saját sorsa felett tud siránkozni!" ... Lassanként ökölbe szorul a keze, kemény vonás feszül a szája szegletére: — Felépítjük, tanító úr! — Igen, felépítjük, János! Ez lesz a mi új templomunk! A faluban delet kongat a torony nagyharangja. A diófa alatt megmozdul, a két ember és feláll. Dolgozhat a parasztember bármily távoleső zugában is a határnak, ha meghallja a harang szavát, ebédhez ül, vagy indul hazafelé. Gaál János is ezt érzi ösztönében, de nyomban elkeseredik. Hívhatja, csalogathatja a harangszó, minden hiába: a konyhában hidegen szunnyad a tűzhely vasa, nincs a konyhában szorgoskezú asszony, aki mosollyal, kedves szóval s terített asztallal várja ... Szótlanul elindulnak hazafelé ... Szürkésfehér, púposhátú felhő úszik a nap elé. Púpos hátát túznyilaival lövöldözi a napsugár. Alatta pacsirta remeg a kékséget szitáié levegőben és úgy tűnik, mintha az apró égimadár fájdalmasan siratná a megsebzett felhőóriást... * * * Pista és Jolán egy északcsehországi városka mellett telepedett meg. A városkában többek között egy nagy samottgyár is van, s egy-két kilométernyire tőle, kint a pusztaságban működik egy üzemrész. Itt készttik elö az alapanyag nagyrészét a további feldolgozásra. Ebben az üzemrészben százhúsz, százharminc munkás dolgozik. A munkát az üzemvezető és öt mester irányítja. Az üzemrészt keskenyvágányú vasút köti össze a gyárral. Dimbes-dombos vidék hullámozza körül a tájat, még messzibbre liláskékbe mosódó hegyek csipkézik a láthatárt. A Karlovy Vary felé futó tükörsima műút mentén cilinderderekú, gondozott gyümölcsfák merengnek. Közvetlenül az üzem körül burgonya és cukorrépa táblák nyújtóznak. A városka alatt seszínú vizű, bozótospartú folyócska kanyarog. A solyók kövein habzik és mormog a víz. (Folytatjuk) 11