A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

r sőt. - Oly soká vártunk magukra... bajtársak. És hosszan a szemembe néztél. Ügy éreztem, mintha a szívemhez nyúltál volna. Füstöltünk, bóbiskoltunk, le-lekókadt a fejünk: hatvan hosszú órán át le se hunytuk a szemünket. — Aludjatok — mondtad —, majd én őrködöm. Nevettünk és feltápászkodtunk a pamlagról. — Hova? néztél ránk könyörgő szemmel. — Lejárt az időnk, Teréza. Anyád sápadt volt és szomorú, és maga élé suttogott, mint az apácák. Valami ilyet: .— Imádkozunk magukért... '— Ne búsulj, anyácska - mondta Ilja 1—, visszajövünk még! Jövünk a nagy puskákkal. És hozunk neked egy új rádiót, amivel az egész világot foghatod majd. — Isten velük — mormolta. — Teréza, kísérd le a vendégeket. Kiléptünk a vakító szélbe, magunk mögött hagyva fényt, meleget, emberi barátságot. Messze lent, mélyen a lábunk alatt szakadatlanul bőgött az arcvonal. A köd megtört a Medri sziklán. A térképen így volt: Medri-szikla, de az orosz csapatok Mudrij-nak hívták, ami annyit jelent: ravasz szikla, mivelhogy oly soká nem bírtuk elfoglalni. Jobbra-balra roppant csúcsok, megannyi erődítmény. Te előttünk mentél, kendőbe bugyolálva, könnyedén szökelltél egyik kőről a másikra. Magasan az út fölött álltunk meg, amely most is mély fehér szakadéknak látszott. Lent német teherkocsik rémlettek feketén, hajtóik tűz körül ugráltak és a karjukkal hadonásztak. Megmutattad, melyik a legrövidebb út a mieinkhez, lehúztad kesztyűdet és búcsúzásra nyújtottad a kezedet: — Mi a neve? Egy karcsú, érzékeny kéz reszketett az enyémben és átadta melegét. A hegyekre pillantottam, a szélmarta ormokra, és egyre kevésbé éreztem idegennek a tájat. — Találkozunk még, Teréza. Kell, hogy találkozzunk ... Elgondolkodva álltál. — Idegen, azt hiszem, a sors hozott össze bennünket... — Visszajövök. Vársz rám? i— Isten segítségével, várok .,. * * * Bevettük a Medri-sziklát, az autóutat, a hegyeket. Visszatértem. Messziről láttam már, hogy a meghitt hely, ahol a ház állott, üres. Tűzvész fekete üszkös nyomai fölött csupasz kémény meredezett. Amint közelebb mentem, egyszercsak anyádat vettem észre. Görnyedten turkált a hamuban, épen maradt szilánkokat, törmeléket kotort ki belőle. Közel vitte a szeméhez, vizsgálta, aztán leszórta és odébb kezdett ásni; nyilván nem keresett semmit, csak el akarta magát foglalni valamivel. — Jónapot — felelt a köszönésemre és megint a hamu fölé hajolt: nem ismert meg. Amikor megmondtam, ki vagyok, felnézett, és vékony, vértelen szája remegni kezdett. Kezében egy törött tűzhelycseréppel, az egyetlen darabbal, ami otthonából megmaradt, felém botorkált, és sírva fakadt: — Másnap, hogy maguk elmentek, jöttek az uramért. Megszökött a munkából, üvöltötték, az éjszakát itthon töltötte! Nem volt itthon — mondta Teréza. — Hazudsz! — ordították. — Láttuk a nyomokat a hóban. Ketten kísérték. Te, meg még valaki. Láttuk a te kis lábad nyomát, i— És elkezdtek mindent fölforgatni a szobában, meg kínt is, még az edényeimet is összetörték. És megtalálták a maga véres kötését. — Kinek a vére ez? — kérdezték. — Az enyém, uram — mondta Teréza, megvágtam az ujjam. — Minket akarsz lóvá tenni? Ez friss vér! Partizánok jártak itt! És az egyik rögtön kimondta: visszük! És elvitték Terézát. Mentem utánuk, de elmaradtam mögöttük. Teréza elől ment; .nem jajgatott, nem sírt, csak nézett körül. — Amikor elértük a gerincet, egyre sűrűbben tekintgetett széjjel. — Mit bámészkodsz? Mit keresel, hé? — rivalltak rá. Szeretem nézni a Medri-sziklát — mondta Teréza. — Tán ott lakik a szeretőd? — Ott. — Végigmentünk a gerincen, ki az útra, ahol eltér Mikulov felé, és egy kicsit odébb már el is tűnik a szem elől. Teréza megtorpant, sápadt volt, jaj, olyan sápadt, visszameredt a házunk felé ... De azok csak hajtották: gyerünk, gyerünk! — Urak, engedjék meg, hogy egy percre körülnézzek — kérte —, szeretném a Medri-szikla képét örök emlékül Teréza ... Olyan, mintha ma ls élnél. A messzi Rudni-hegy elkísér midenüvé. Látom hóborítottan, fagyba dermedve, látom zöldelőn, tavaszi sugárzásban; látom az első virágokkal teliszórt erdei tisztásokat kék tavakként szikrázni, amit ti, szlovákok, úgy hívtok, hogy „égi árvíz" ... ... Behunyom a szemem és látom, amint kilépsz a faragott kapufélfa mellett, lenge fehér ruhában, fekete karszalaggal és lenézel a mélybe, a Medri-sziklán túl egy pontra, ahol egykor az arcvonalunk húzódott. Mindent benőtt a fű. Az egykori senkiföldjén, az aszfaltos úton szlovákok hajtják könnyű szekerüket. Amerre elhaladnak, megbámulják a szőlőtőkéket, melyek kiserkenve a talajból, ragyogva nyújtóznak a vidám napfényben. Ezek, ezek az órák, amikor úgy érzem, újra találkozom veled. Ülünk a napsütötte köveken és halkan, egészen halkan beszélgetünk. Hol voltál ilyen sokáig ? — magammal vinni... — Nem is a sziklát nézed! — ordították. — Mást keressz te. Hol bujkál a szeretőd?... — Én is láttam, hogy Teréza másfelé néz, nem a Medri-szikla felé... — Híjj! — övöltött az egyik — ez a disznó Oroszországot keresi!... — Ütötték. Korbácscsal. Megrándult az ütlegek alatt, de csak nézett, nézett arrafelé ... És messze, lent, alattunk már látszott, hogyan villannak fel az orosz tüzek a látóhatáron ... Megragadták a karját, vonszolták tovább. Lökdösték, hajtották, fenyegették: Meg ne próbálj bámészkodni!... Ő szótlanul törölte le arcáról a vért. De még akkor is körülnézett... — Üssed! — ordították és gyorsabban hajtották. Ahogy futottam, megbotlottam egy kőben, és ott feküdtem egész éjszaka... Minden ködbe merül az ember emlékezetében, elsüllyed, szétfoszlik. Még az is, amit első szerelemnek hívnak. Hogy van hát, hogy ez a véletlen találkozás, ez az egyetlen villanásnyi fény sohasem fakul el bennem? kérdezed. — Nem mindegy? Most már vége. Senkisem választhat el bennünket... Soha? — Soha. Milyen csodálatos! — suttogod —, mindig együtt leszünk. Oly soká vártam rád. Azóta a téli éjszaka óta. Ezer éve vártalak, úqy érzem. — Igen, mondom, — én is ügy érzem: ezer évig tartott, amíg elértem hozzád... Add a kezed — nyújtod oda a tiédet —, az ezer év még előttünk van, nem mögöttünk... Addig fogunk élni, amíg csak zöldek a hegyek é,s süt a nap ... Addig, Teréza. És sohasem fogunk többé semmit sem elmulasztani, mint ahogy elmulasztottuk azon a téli éjszakán, amikor úgy megzavart bennünket a hegyekben tomboló szél. Most valamit mesélek neked, amire akkor nem volt időnk. Idefigyelsz?... A hegyek kinyújtóztatják zöld hátukat, sütkéreznek a napon. És az égbolt, a magas tavaszi égbolt felettünk úgy csengettyűz a szélben, mint valami óriási kék harang. Hallgasd csak ... Kardoss Tilda fordítása 10