A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

ss. _ i R Alekszandr Goncsár: A Medri szikla Látlak, ahogy kilépsz hegyi kunyhótokból és lefelé nézel, a mélybe. — Teréza, — szólít az anyád, de te nem felelsz. — Teréza!... Szél fúj a Rudni-csúcs felöl. A vidám, szomjas tavaszban lágyan zizegnek a lejtők zöld tölgyfái, az esőmosdatta kövek fölnevetnek a napra. — Teréza! Mit nézel? És te rtieglengeted a karodat, mint aki repülni készül. — Ó, mama, csak az isten tudja, hogy én mit nézek... Ss az égbolt, a magas tavaszi égbolt úgy csengettyüz fölötted a szélben, mint valami óriási kék harang ... * * * Dermedt és néma volt minden, mikor bekopogtam. Hallottam, hogy odabent ébren vannak, de senki sem válaszolt. Nyilván tanakodtak, mitévők legyenek. Az ereszről hő pottyant a szemembe. A szakadékban panaszosan nyögdécselt a fehér szél. Ojra kopogtattam. Óvatosan, mintha attól félnék, hogy odalent a völgyben meghallhatják „amazok". — Ki az? Mit mondjak, kik vagyunk? — Barátok — felelem, de alig hallom a hangomat. — Barátok — ismétlem minden erőmet összeszedve. Ekkor egy tiszta hang hallatszik bentről, mint amikor napsugár törik meg az ablaküvegen: — Ö, mama, ezek oroszok! Résnyire megnyílt az ajtó. Ügy léptem be a házba, hogy készenlétben tartottam géppisztolyomat. Megnyomtam zseblámpám gombját, s a szobán átvillanó fényben megláttam az anyádat, amint ijedten és mozdulatlanul markolta az asztal szélét, és megláttalak téged, a magasra vetett ágy előtt, ugyanolyan mozdulatlanul. Hosszú, szétnyílt hajfonatod a melledre omlott. Leoltottam a világosságot és szóltam, hogy függönyözd el az ablakot. Anyád lámpát gyújtott; a gyufa reszketett kezében. Te, ahogy voltál, mezítláb fölálltéi egy székre és leeresztetted a függönyt. Szégyelltem, hogy látom karcsú, fehér lábszáradat, de hiába fordítottam el tekintetemet, akkor is láttam. Leugrottéi a székről és elámultál. Felém nyújtottad a kezedet. Az én kezem vörös volt és dermedt, és piszkos kötésbe bugyolált. A kötés a kesztyűt pótolta, melyet azon az átkozott hegyen vesztettem el, bukdácsglásunk közben. — Jöhet ide valaki? — Senkisem, vitéz úr, ma már senki... '— válaszolt sietve az anyád. Ott állt most a cserépkályhánál, és pillantása olyan szomorú volt. — Kit gyászoltok? — Fantisenkünket — felelt az anyád. De te azt mondtad: — A Csehszlovák Köztársaságot... Kimentem, végig a karám mellett, ahol a birkák ütemesen kapálták a földet. Halkan füttyentettem. Ilja, kísérteties terepruhájában, megjelent egy szalmakazal árnyékában. Meg volt gémberedve, káromkodott és türelmetlenül kérdezte: — No, mi van? — Bemehetünk. — Vigyem a muzsikát is? — Hozhatod. Beléptünk a szobába. Ilja, ahogy megpillantotta a tüzet, elmosolyodott. Ä „muzsikát" letette az ajtó elé, lerázta magáról a havat, és elámultan hallgatta a szláv beszédet: — Akárcsak otthon volnánk! Megértek minden szót! — kiáltotta boldogan. — Mi is értjük magukat. Szlovákok vagyunk. — No. csakhogy valahára vége annak a sok értelmetlen zagyvaságnak, amivel eddig traktáltak bennünket mindenféle országokban — mondta Ilja. Anyád a ládára mutatott: — Abban mit hoztak? — Rádiót? - találgattad te. Anyád összecsapta a kezét: — Rádió? Jaj, kérem, nagyon szépen kérem, vigyék innét tüstént! Nem maradhat a házban! A rádió hozta a bajt. Miatta vitték el Frantiseket... Frantisek egyre csak a rádiónál ült, Moszkvát meg Londont hallgatta késő éjszakáig... Múlt csütörtökön agyonlőtték a kőbányában. Jaj, ne hagyják itt a rádiót! Csak még több bajt hozna ránk. — Anyuka — próbálta vigasztalni Ilja '— ez nem is működik. — Mégsem szeretném, vitéz úr.., Uja fölkapta a rádiókészüléket és kivitte valahova. A tűz forró hullámokat küldött felénk, melegített, mint a pálinka. Éreztem, ahogy a hegyek dermesztő hidege végigborzong idegeimen: három nap, három éjjel nem mertünk tüzet gyújtani. Csak tekeregtünk a kövek közt, mint valami fehér kígyók, magasan az autóút fölött. Ha nem ilyen mély a hő, alighanem nyakunkat szegjük. Kezünk kisebesedett, ruhánk elrongyolódott, felhasítottuk a térdünket, de a legszörnyűbb mégis az volt, hogy összetört a rádiónk. — Még csak ez hiányzott! — morgott Ilja nagybúsan, amikor rájött, hogy lehetetlen hangot kicsalogatni belőle. A megbízatásunknak azért eleget tettünk; de ezen az éjszakán elhatároztuk, hogy visszatérünk az arcvonalunkhoz. Meleg vizet öntöttéi egy mosdótálba, és én megpróbáltam lebontani kezemről a Gy. Szabó Béla: Kendermosó CSONTOS VILMOS: Vasárnap Egy héten keresztül várlak. Nyugalmas ünnep — vasárnap. Hat nap a mezőn kapálva. Szemembe nevet a mályva, S mig tüdőm illatát issza, Csókolja harmattól tiszta Kukorica két lámabat, — Szemem hűséggel rátapad, S örömmel, fénnyel megtelik, Szinte csordultig — esteiig. Jók vagytok hozzám köznapok, Adtok éltető földszagot, S mire ide érsz vasárnap, Már azt sem tudom, hogy várlak. S ha fogok egy szabad percet. Ilyenkor írom a verset. Ilyenkor a lelkem dalol, S mint pitypalatty a fü alól Felkiáltom, hogy szép a nyár! Lombbal köszönt, s fény-csókkal vár, — Hogy ezt elmondjam vasárnap, Ezért várlak, ezért várlak! kötést, de ujjaim tompák voltak és nem engedelmeskedtek. — Engedje, majd én ... A te ujjaid fürgék voltak és gyöngéd melegség áradt belőlük. Egy csöppet sem fájt, ahogy lebontottad a vérrel átivódott kötést; a sarokba hajítottad. Amikor a gőzben felengedett a kezem, és szokatlanul könnyű lett, újra bekötötted száraz, puha gyolccsal. — Tessék az asztalunkhoz, Oroszország urai — mondta anyád. — Itt a forró kávé. Kitöltötted. — Tessék még egy csészével — kínáltál, amikor mohón felhörpintettem az el-