A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-08-28 / 35. szám
Gelléri Andor Endre Hiába! Nem emlékszem egyetlen télre sem, se a hóra, se a szélre, semmire! Ha azt mondom: ifjúságom... a Nap ragyog. Erős sugarak oldják, bontják a levegőt; a zöld fűvel borított lankák, emelkedők nevetve futnak a láthatárig, ahol ezüstös felhők bámulnak reám. Meztelen karom, nyakam pedig úgy sül a forró napon, hogy anyám azt mondja. olyan ez az Ottó, mint egy sült malac... s öreg Mámikánk, a cseléd, ki liszttel púderozza az arcát vasárnaponként, a képembe csíp: - Ejha — mondja —, finom falat. Erre nekem meg kell feszítenem az izmomat, és centimétert kérni és feljegyezni egy naplóba, amelynek az élén Johnson néger bokszoló muszklimérete van feltüntetve, hogy mennyi centi és hány kiló szükséges ahhoz, hogy világbajnoki izmaim legyenek. Mondom, sehol sincs árnyék, sötétség. Mintha éjszaka sem lett volna számomra abban a korban. A folyó visszatükrözi a hőséget, és a sugarak fénye nem huny ki emlékezetemből soha. Én pedig megyek a Bécsi úton, keményen, gyorsan, mintha valami célom lenne. Pedig nincs semmi, csak versenyzők önmagammal. Aztán megállok a Kenyeres utca sarkán egy szemetesládánál, mert egy kerítés mögött három leány hajlong, kukucskál kifelé. Nevetnek, s én gondolom, mit nevetnek ezek — megyek arrébb, mikor egyszerre az egész lelkivilágom elmosolyodik, s tudja a csoda, hogyan, de nekem is nevetnem kell. Ők erre még jobban nevetgélnek, és én jobb híján megvakarom a fejem. és én is még jobban nevetgélek. Ekkor az egyik kékruhás leány kinyitja a kerti kaput és bátran megnéz. Majd kihajlik a két barátnő is, és ők is megnéznek. Állok, mosolygok, gondolom, bolondok, mit bámultok rajtam. — Erre, mintha eltalálnák a gondolataimat, becsukják a kaput, ráfordítják a zárat, s mennek egyik a másik után, fel a kertoldalba bújó veranda felé. Haladnak kék, piros és fehér ruhában, bebújnak a veranda homályába, a zöld vadszőlőlevelek mögé, s mintha éri már semmi sem lennék, az egyik hímez, a másik valamit ír, a harmadik kibontja a haját és fésülködni kezd. A kékruhás fésüli a szőke haját, s a foga közé veszi a hajtűit. Megcsavarja kis kontyba a haját, mintha fiatalasszony lenne, s amint ezt csinálja, hirtelen azt mondja a benső hangom: — Szeretem. — S erre közelebb utazik hozzám a képe, mintha rám lehelne, rám nézn? melegen. Aztán a káprázat elhágy, és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellépek a városi szemetesládára, a kezem a hátam mögé vetem, s ringatom testemet, mint valami brigadéros. A szememmel beszélek, pedig ilyen távolságból nem lehet látni a tekintetet, és azt se tudom, hogyan szólítsam meg őt, akit oly nagyon szeretek. Hintázom magam, közben alattam elgördülnek a téglásszekerek, kétkerekű úri kocsik, sőt rám köszön az apám borbélya is, akinek minden hajaszála ősz már, de a bajűszát koromfeketére festi. Én pedig nem tudom, mit csináljak. Hintázzam-e tovább magam, mint egy brigadéros, tartsam-e hátul összefonva egybezsibbadt ujjaimat? S egyáltalában, szálljak-e le a városi szemetesládáról, s próbáljak meg választottam felé közeledni? Majd ha ilyen módon elérem a kerítést és amint ezüstös hajjal, furkósbottal a szamara mellett ballagott. Ez a szamár nagy kedvencem volt, mert olykor megmeg'állt egy kocsma előtt, s utána a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, reszkettette a borét a súlyos furkósbotcsapások alatt, de nem mozdult, bár a gazdája magyar, német, lengyel nyelven nógatta. De egyszer csak a szamár fülére szállt egy picike légy s az elkezdte egymásba törölgetni az ujjacskáit vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü... s erre a szamár mintha megőrült volna, futni kezdett s az ezüsthajú gazdája utána furkóssal, s a szódásüvegek négyszögű ketreceikbe zárva, a rázástól összekoccanva, hasas üveghangon röhögtek. Sőt olyik-másik szódásüveg még pisszentett is becsöngettem, mivel kezdjem, mit akarok, kit keresek? Nagy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Egy rossz szó, egy sértő válasz, vagy ügyefogyott kopogtatás, s vége mindennek! Hirtelen egy sovány kutya tűnt elém, amint ügetve futott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott, s aztán ismét tovább ügetett, és e pillanaban rájöttem, hogy ez a szegény, hetekkel ezelőtt látott kutya a szerelem bolond vándora volt, és ilyenné válhatok én is, ha most butára nyitom a szájamat. Leszálltam hát a városi szemetesládáról, s kettőt-hármat köhögtem, hogy a torkom nyitva legyen. Megnyomtam a kilincset is. noha biztos voltam abban, hogy a hölgyecskék lezárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha valakit várnék onnan, pedig amonnan nem látszott más a fényövezte úton. mint a lengyel szódagyártó kordélya s ő maga, egyet, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt. Erre a szamaras-fogatra nézdeltem, s valahogy a lengyel szódás, valamint a szamara látása felbátorított. Csöngettem a hölgyecskéknek azon a kis harangon, amely ott íügött, a verenda árnyékában. S a kékruhás hölgy elindult felém, a hoszszú margaréták, mint a kopasz agglegények, meg-megfogdosták a szoknyáját, a zöld füvek is utána-utánahajoltak, csókolgatva szép, barna lábszárait. Megállt a kertajtóban, s oly vékony volt a szemöldöke. Pillái. mint a hajlékony tündérlándzsák. rám szegeződtek, s mögülük mint két külön élőlény, a szeme nézett rám. — Tetszik? — kérdezte, s e szó szisszenésétől rögtön tudtam, hogy hegyes lehet a nyelve vége, nem olyan gömbölyű. mint általában, hanem kígyóercdetu. S a fogai, bizony, mintha egymás kezét fogó, táncoló porcelánbabák lennének. Nagy baj nem érhet — gondolta a szívem — elmondok neki mindent, kérdezem, akare a feleségem lenni ? Mást nem is kérdek elsőre, a többit majd aztán. — Hát — mondtam, és sohase hittem volna, hogy ilyen kőgombóc lehet egy szó. Nagyot sóhajtott, s ebből rögtön láttam, hogy igen okos, finomelméjű lehet s jóságosan gunyoros. Ő, éppen nekem való. — Melyik iskolába jár? — kérdém. — Most... a semelyikbe — és kinevetett. Hű, de mérges lettem. — Ne tessék nevetni — mondtam pipacsosan. — Nem nevetek — felelte oly visszahúzódó, engedelmes hanggal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rémlésem szerint inkább az örök szerelmet. — Ugyanis láttam itt magát — kezdtem. el. — Csakugyan? — kérdezte, s már ismét olyan gűnycsiklandós volt a hangja. — És hogy én miért jöttem ide? — folytattam titkosan — azt találja ki! Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a női nemhez, arra való hivatkozással is csak helyeselhetem, hogy ilyen fondorlatosan, a női rejtélykedvelést kielégítően tettem fel a kérdésemet. Hogy ő találja ki, mert akkor legalább nem kell nékem megmondanom. Olyan fülledt, lázas, sőt süket állapotba kerültem, annyira csak a kékruhás lányka válaszára hegyeztem a füleimet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordékerék recseg, s megreszketnek ama, előbb látott szódavizes üvegek is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét, s cibálni akarja arrébb. Csak arra eszméltem fel, hogy a kékruhás leányka szája felnyílik, kiömlik rajta a féktelen röhej, „hühü", s megint csak azt neveti, hogy „hühühü", és erre kirepülnek a társnői a verandáról, s azzal ök is elkezdik „hihihi, hühühü", s mikor kérdezni óhajtám: min kacagnak úgy a tisztelt hölgyek, egyszerre csak keservesen, hogy majd megreped a fülem, beleszól a női kacajba a szamár azzal, hogy „i-i-i-ááá!" Megfordulok, s a szamár merevgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nékem mutatja s mind a négy lábát megfeszítve, űjból azt nyögi: „i-i-iááál". Nekem ordítja, kizárólag az én tiszteletemre. A lengyel pedig a furkóst forgatja, és morog rám, feke-12 E: ^llúj^dai ílzamdt