A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

Henri Barbusse (1873—1935) te fogakkal, és a lányok kacagnak, a szamár pedig egyre rám ordít, emberek gyűlnek, ismerősök, látják, miképpen állok itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító szamárral. Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputól, hol egy angyalt véltem látni, aki kék ruhában sétált felém a fű között. Megyek, ő, csak ordíts nyomorult szamár, csak nevess utcai nép, csak kacagj női nem, ó, csak ne szeretném őt annyira, kinek még a nevét sem tudom. A homlokomról dűl a veríték, bemegyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízvezeték alá tartom a számot, s úgy iszok, úgy hútöm magam, hogy majdnem a csap is lecsúszik a torkomon. Majd a magányos pincelépcsőre ülök, öklömre támasztva csalódott fejem, nézem a méla homályt. Nézem, és fáj, rettentően fáj először a szívem. Nézem a pincelépcső-homályt, és látom a dárdás pillákat, a két élölényú szemet, egymásba fogódzott, táncoló, csillogó fogsorát. Ah, az egész sorsom a sír fenekén! Pénteken születtem, ah, balsorsnak leszek mindúltig a fia! Megszerettem, megvallottam volna, együtt éltünk volna, fníg csak hófehér hajunk nem lett volna, s míg csak együtt nem haltunk volna. S ekkor jön a lengyel szürke szőrű szamara, és belekiált, és jön még két kisasszonyka is és kikacag. És jövelnek emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gúnyolnak, kacagnak, s tolongnak majd este anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udvarol ? Sokáig hevertem éberen. A Hold Napot játszott akkor éjei, csak gyöngyszínúbben, hidegebben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy vederke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott haza anyám. Ha e pillanatokban nagyon undorodtam az élettől, világtól, akkor kiköptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri a Mámika cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra fordulhat minden, akkor óvatosan, gyengéden egy fatányérra raktam a szilvamagot. Aztán felmondtam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mú az enyém, s felkeltem hajnalban, hogy egyik költőnk művét papírra vessem mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett, megpróbáltam lerajzolni a két csillogó szemet, kicsit később az orrocskáját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból meg is csókoltam a néma papíron. De később, mikor megkívántam az álmot, s ezzel a szenvedélyem is lohadóban volt, hirtelen meghallottam a szamár jerikói trombitáját, s ettől szerelmem márványfala leomlott, s búsan áthúzta tündérem szemét, száját s az orrocskáját is. Majd eszembe jutva egy leírás, hol a csalódást enyhíti a pipázás, elhoztam a konyhából lábhegyen nagyapám pipáját, s számba vettem, majd meggyújtottam. Nemsokára, mintha a pipa kék füstje felemelt volna, míg az ágyam nem tudott követni, nyilván, mert vasból voltak a lábai. Aztán a pipafüst, mint egy kékszínű mackó, elkezdett a hasamban gurigázni, majd elrohant a fejemmel toronyiránt, s egyáltalában e büdös pipafüst szárnyán tagjaim szerteszálltak, de én csak szívtam rendületlenül, míg egy hányinger kiveté számból a pipámat s amit egyébként is benne talált. Reggel, mint egy savanyúkáposztából egyberakott boldogtalan lény, ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott, jó álma volt neki, s én e mosolyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jókedvű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi érthetné, érezhetné a másik férfiú baját. Sündisznóként elmentem. A Azt mondom, Henri Berbusse — s úgy értem, hogy a Tíiz. Már nevének hangzásával is a magyar tüzet asszociálja. BUrbusse nem volt egymuvü író. Mikor 1935. augusztus 30-án, 25 évvel ezelőtt utolsó útjára kisérték, vörös párnákon húsz könyvet vittek a halottas kocsi előtt: a Barbusse-életmüvet. A Könyörgoket, a Pokoli, a Tüzet, a Világosságot, a Láncokat és még sok mást. Igaz viszont, hogy az 1915-ben megjelent Tűzben — sorrendben öiödik könyvében — már annyira benne van a teljes Barbusse: a szenvedélyes és harcos pacifista, a francia regény történetében új szakaszt kezdő irő-zseni, a proletariátust felfedező s aktív mozgalmi életet élő harcos, hogy az utána következő mü-ek szinte csak a Barbusse-portrét itt is, ott is kiegészítő tanulmányoknak tűnnek. Nem egy szinte témában is rokon emezzel. Az 1918-ban megjelent Világosságban például még mindig a háború zúg. Mondaniv'éja szinte a Tüz végső konzekvenciáját a háború borzalmaiból, embertelenségeiből új világ kél, a háború, a társadalmi abszurdum új embert, öntudatos forradalmárt termel. Az Egy harcos sazavi című könyve az 1917 és 1920 között született, többnyire békeharcos jellegű beszédeit s cikkeit tartalmazza s a Hóhérokban (1925) megint csak a háború következményei, főleg a Balkánon dühöngő fehér terror ellen tiltakozik. A Reménysugár a szakadékban, a Késsel a fogak között s különösen a Láncok című hatalmas, világot és világtörténelmet átfogó mű a szociális kérdések iránt szenvedélyesen érdeklődő, a nagy társadalmi igazságtalanságokra orvoslást kereső szocialista, míg a felsoroltak együtt: a francia regényt szinte megújító író-zseni müvei. Zola ugyan a Jaccuse-szal már Barbusse előtt megmutatja, hogy az író mennyire közélett személy, de a francia irodalom első valódi íróharcos típusa Barbusse. S éppen a Tűztől kezdve lesz elválaszthatatlan benne az író és a forradalmár. A francia irodalomban benne kristályosodik ki először a Lenin által tudatosított és követelt pártos-harcos író típusa (habár Barbusse a pártba csak jóval később lépett be.) Egész életét, igy tollát is az eszme szolgálatába állította. A Tüz például felfogható politikai pamfletként is. de a hit, a szenvedély olyan fokán megírva, amely Balzac kemény realizmusa, Stendhal elemző szenvtelenséoe és Zola sötét komorsága után méltán hatott újszerűnek. „Hiteles, átélt tanúságtétel, könyörtelen vádbeszéd ez a könyv, irodalmi remekmű és cselekedet egyszerre. A háború, amelyet olyan erővel érzékeltet, mint addig soha senki, nem úgy jelenik meg benne, mint valami elemi csapás, . ami előtt fejet kell hajtani, hanem mint bűn, Barbusse ostorozza a benne vétkeseket" — írja róla Jean Eréviile. Elemez és vádol. Megmutatja a háború indítékait, leleplezi az imperialista érdekek egész mechanizmusát. S közben az alakok egész panoptikumát látjuk felvonulni. S ez a panoptikum a nép, a proletariátus. Barbusse ebben is újat hozott. Elölte' ugyan Zola Germinaljával a proletariátus már bekerült az irodalomba, de úgy, ahogy ez a tömeg valójában érzett és beszélt, először Barbusse jelenítette meg. Vele vonul be a proletariátus nyelve, a beszélt nyelv a francia irodalomba. Szerinte ,.a stílus na már inkább bőr, mint ruha". Az ő mondanivalója nem csillogás, hanem mozgósítás, nem szö-díszmenet, hanem közvetlenség. Ennyiben jelentett hát újat Barbusse kora irodalmában. S mit ad a Tüz, illetve Barbusse a mai olvasónak? A Tüz első magyar kiadásának címlapján egy megrázó látomás van: mezítelen, halálfélelemben vonagló emberek egymás hegyén-hátán kapaszkodnak kifelé a lövészárokból. A modern háború embert megcsúfoló borzalmára s az ember békeszeretetére fanít ma Barbusse. A pusztulás apokaliptikus látomásai, a háború borzalmainak részletes, szinte tudományos leírása elrettentő s óvó kiáltás az újabb háború lehetőségének szélén álló emberiség felé, a szerző töretlen hite az emberiség jövőjében, lángoló antifasizmusa és szervezett háborúellensége pedig példa korunk közönyösei vagy nihilistái számára.Tőzsér Árpád A NAPOKBAN JELENT MEG Arany János válogatott költeményeinek orosz nyelvű fordítása a moszkvai Goszlityizdat kiadónál. A kötet hatvanhat kisebb költemény és ballada fordításán kívül a Toldit, Toldi estéjét, a Rózsa és Ibolyát és o Keveházát is tartalmazza. ANSANBAN, Kína legnagyobb vases acélipari központjában a munkások tízezrei vesznek részt az irodalmi és a művészeti munkában. A múlt évben az ansani munkások 380.000 elbeszélést, költeményt, színdarabot és egyéb iradolmi művet írtak. A BOLGÁR ÍRÓSZÖVETSÉG elnöksége kiosztotta az 1959-ben megjelent irodaimi müvekre kiírt díjakat. Első díizt nyert Kamen Kalcsev A takácsok családja című regényéért, Hriszto Radevszky Ök még élnek című szatirikus verséért. szemetesládához mentem, mogorván, rémes gondolatokkal. Vártam, a lábaim elzsibbadtak a várakozásban, a sok nyugtalan gondolat, mint a tű, ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszer csak vállon érintettek engem, s az egyik kislány volt az, a három közül. A fehérruhás. — A Nánikát várja? — kérdezte, mint a róka. A szívem magasat ugrott. Ö! — Mert már elutazott. Hazavitte a papája — fejezte be csipkedve a lány. Lebiggyedt a szám — de nem sírtam. — Hát aztán? — mondtam és könnyedén zsebre dugtam a kezem. — Na és aztán? a kisasszony talán azt hiszi, hogy ez a hír érdekel? Ugyan! Fütyülni kezdtem... S fütyülve mentem el az első szerelem elől .. . furcsa szerelem volt. Egy ozamár ordított mögöttem. Várakozó Ottó rajza> 13