A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

MONOSZLÖY M. DEZSŐ Esik... Esik, -lesik az esőt a lányok. Szemükben apró szivárványok csokra csillan, s az ablakon át utcára villan a tekintetük. Ily szép az eső? Sose hittem! Az esöcsepp, míg földre libben, igelit-palástos tündérnek látszik, akinek könny az arca. Köröttem is mily tarka minden. Csupa tükör az aszfalt, mint színes morzsák az asztalt, úgy borítják képek, emberek. S arrébb, az utca végén gyár, mögötte kémény, úgy piroslik akár egy óriás kinyújtott nyelve, ki harmatot nyelve iszik az ég vízéből. CSELÉNYI LÁSZLÖ: Kert Jaj ez a kert jaj ez a kert jaj ezt a kertet hányszor megcsodáltuk jaj ez az út jaj ez az út jaj ezt az utat hányszor lépte lábunk jaj ez a fü jaj ez a fű jaj ezt a füvet hányszor megfeküdtük jaj ez az ég jaj ez az ég jaj erre az égre hányszor megesküdtünk Magas az ég hol az az ég az eget régen elfeledték szikkadt a fü hol az a fű azt a füvet régen lelegelték serceg az út hol az az út azt az utat napról napra lessük s találgatjuk milyen a kert mert azt a kertet soha nem ismertük. K. Pausztovszkij: Villám (Folytatás a 9. oldalról) volna életre benne a mű alapgondolatát. Tolsztoj belsőleg felkészült erre a témára, ezért adhatta meg a bogáncs a szükséges asszociációt. Ha az ötlet villám, akkor a zápor az ötlet megvalósulásának folyamata. Képek, szavak szabályos áradata. A mű. A vakító villámmal ellentétben azonban a mű eredeti alapgondolata gyakran homályos. „Ha szárnyalt is már a regény, a mágikus kristályon át szemem nem látta távlatát." Az ötlet fokozatosan érik, hatalmába keríti az író szívét, elméjét, kiteljesedik, bonyolultabbá válik. De az ötletnek ez az úgynevezett „kihordása" korántsem úgy történik, ahogyan ezt a naiv emberek elképzelik. Nem abban nyilvánul meg, hogy az író az asztalnál ül s fejét kezébe temeti, sem abban, hogy magánosan és félőrülten bolyong, hangosan mormolva maga elé gondolatait. Nem! Az ötlet kikristályosodása, gazdagodása szüntelenül folyik, minden órában, mindennap. mindig és mindenütt, sebesen rohanó életünk minden munkája és fáradalma, öröme és bánata közepette. Az írónak ötlete megérlelésére semmiképp sem szabad elszakadnia az élettől és mindenestől „magába mélyednie". Ellenkezőleg: a valósággal való állandó érintkezés hatására az ötlet kivirágzik, erőt öntenek belé a föld dús nedvei. Az írói munkáról sok előítélet és téves hiedelem van forgalomban. Némelyik olyan elcsépelt, banális, hogy valósággai kétségbeejti az embert. A legelcsépeltebb az ihlet. A tudatlanok csaknem mindig úgy képzelik el s úgy ábrázolják, hogy a költő érthetetlen révületben kiforgatja s égnek emeli szemét, továbbá lúdtolla végét rágcsálja. Bizonyára sokan emlékeznek a Költő és cár című filmre. Abban is látható volt Puskin, amint ott ül, álmodozva égnek emeli pillantását, majd görcsösen tollat ragad, írni kezd, megáll, ismét égnek emeli szemét, rágja a lúdtollat, s megint sebesen ír tovább. Hányszor nem ábrázolták Puskint, mint valami félőrült mániákust! Egy képzőművészeti kiállításon figyelemre méltó párbeszédet hallgattam végig egy kurta „dauerolt"-hajú és ihletett tekintetű Puskin-szobor előtt. Egy kislány állt előtte, sokáig nézte nagykomolyan ezt a Puskin-ábrázolást, aztán megkérdezte anyjától: — Mondd, mama, most éppen álmot álmodik? Vagy mit? — Igen, kislányom, Puskin bácsi álmot álmodik — váiaszolta a mama elérzékenyülve. Puskin bácsi „révületet révedezik!" Az a Puskin, aki azt mondotta magáról: S a nép szeretni fog sokáig engem, Ki ébresztgettem jóérzéseit, E gaz korban a szabadságot zengtem S bukottaknak irgalmat kértem itt! (Jékely Zoltán fordítása) Ha meg a zeneszerzőt „szállja meg" az „isteni" ihlet (mert az ihlet föltétlenül „isteni" és föltétlenül „megszállja" az illetőt), akkor a derék muzsikus égnek emeli tekintetét és folyamatosan vezényli önmagának ama bűvös dallamokat, amelyek kétségkívül lelkében hangzanak abban a pillanatban — pontosan úgy, mint Csajkovszkij émelyítően édeskés szobrán Moszkvában. Nem! Az ihlet a kemény, megfeszített munka állapota. A lelki emelkedettség nem színpadias pózokban, nem őrjöngésben fejeződik ki. Sem az „alkotás" hírhedt „gyötrelmei"! Puskin pontosan, egyszerűen határozta meg az ihletet: „Az ihlet az a lelkiállapot, melyben élénken érzékeljük a benyomásokat, ennek következtében gyorsan, pontosan hatolunk be a fogalmak értelmébe és ezáltal könnyebben tudjuk azokat megvilágítani". „A kritikusok — mondotta továbbá — gyakran összetévesztik az ihletet a révülettel". Éppúgy, mint ahogy az olvasók néha összetévesztik az igazságot a valószerűséggel. Ez még csak hagyján. De amikor némely festő vagy szobrász összekeveri az ihletet a báva lelkesedéssel — ez már tudatlanság és tiszteletlenség az író nehéz munkájával szemben. Csajkovszkij nemegyszer mondotta, hogy az ihlet az az állapot, amikor az ember inaszakadtából dolgozik, mint a bivaly, s olyankor bizony nem hadonászik magakelletőn. Bocsássanak meg nekem ezért a kitérésért, de amiről itt szóltam, korántsem mellékes. Annak a jele mindez, hogy még mindig nem halt ki a közhelyekben gondolkozó nyárspolgár. Mindenki tapasztalta már életében — ha nem is gyakran — az ihlet állapotát, a ielki-szellemi frisseség és emelkedettség állapotát, amikor az ember élénken érzékeli a valóságot, gondolatai dúsabban áradnak, tudatára ébred alkotó erejének. Igen, az ihlet a kemény, megfeszített munka állapota, de megvan a maga költői színezete, szinte úgy mondhatnám: költői kísérőszövege. Az ihlet úgy ér bennünket, mint a harmatgyöngyös ragyogó nyári reggel, mely épphogy levetette a néma éjszaka ködös páráit, dús, nedves lombját nyújtogatja s óvatosan arcunkba leheli gyógyító hűvösségét. Olyan az ihlet, mint az első szerelem, mikor a szív hangosan dobog rendkívüli találkozások, szépséges szemek, mosolyok, félig kimondott szavak boldog előérzetében. Lelkünk akkor olyan finoman, pontosan van hangolva, mint valami tündéri varázshangszer, rezonál az életnek minden hangjára, még a -leghalkabbra, legtitkosabbra is. írók, költők sok találó sort írtak az ihletről. „De csak ha isteni a szó, érzékeny fülbe akkor juthat." (Puskin) „Akkor megbékél lelkem szörnyű láza." (Lermontov) „Közelebb már a hang, és a hangra szorongva-kinyilva, megifjodik már szívünk." (Blok) Nagyon pontosan írja le az ihletet Fet: Sima homokról élő csolnakunkat Egy csapásra vízre taszítani. Az árral más létbe vetni magunkat, Virág-partok szagát szimmantani. Egyetlen hanggal megszakítni álmot, Ismerttől — nemismerttől részegen Lelket lehelni létbe, kínba mámort, S érezni: testvér minden idegen ... (Jékely Zoltán fordítása) Turgenyev „Isten közeledtének" nevezi az ihletet, az ember lelki-szellemi megvilágosodásának. Rettegéssel szól az író kimondhatatlan gyötrelmeiről, amikor ezt a megvilágosodást szavakba próbálja önteni. A legegyszerűbben talán Tolsztoj határozza meg az ihletet: „Az ihlet abban áll, hogy egyszerre feltárul előttünk, hogy mit kell tenni. Minél világosabb az ihlet, annál több aprólékos, gondos munka kell a megvalósításhoz." De akárhogyan határozzuk is meg az ihletet, sose felejtsük el, hogy hatása termékenyítő és nem szabad gyümölcstelenül eltűnnie, anélkül, hogy megajándékozta volna az emberiséget. (Fejezet „Az Aranyrózsa" című kötetből, melynek a szerző „Vallomások az írói munkáról'" alcimet adta.)