A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

Konsztantyin Pausztovszkij; villám Hogyan születik az ötlet? Azt hiszem, nincsen két öllet, két olyan alapgondolat, amely egyformán merülne föl és egyformán fejlődnék. A „Hogyan születik az ötlet?'' kérdésre a választ, úgy látszik, nem általánosságban kell keresnünk, hanem külön-külön minden egyes regény, novella vagy elbeszélés esetében. Könnyebb válaszolni arra a kérdésre, mi kell hozzá, hogv az ötlet felbukkanjon, vagy szárazabban kifejezve: mik az ötlet keletkezésének előfeltételei. Valamely mü ötletének, alapgondolatának megjelenését mindig az író belső állapota készíti elő. Az ötlet felbukkanását talán a legkönnyebben hasonlatrai fejezhetjük ki. A hasonlat néha bámulatosan megvilágítja a legbonyolultabb problémákat. Jeanstöl, a kiváló csillagásztól egyszer megkérdezték, milyen idős a mi Földünk. Jeans ezt válaszolta: — Képzeljünk el egy óriási nagy hegyet, teszem a Kaukázus csúcsát, az Elbruszt. És képzeljünk el egy magános kicsike verebet, amely gondtalanul ugrál és csőrével vagdossa a hegyóriást. Nos, annak a verébnek körülbelül annyi időre lenne szüksége, hogy a csőrével az alapjáig széjjelszedje az Elbruszt, mint amennyi ideje a Föld létezik. A hasonlat, amely az ötlet születését érzékelteti, sokkal egyszerűbb. Az ötlet: villám, A föld légkörében napokig gyűlik az elektromosság. Amikor már végsőkig telítve van vele a levegő, a fehér gomolyfelhők fenyegető viharfelhőkké változnak és a tömény villamosságból kipattan az első szikra — a villám. Nyomban a villámlás után pedig zápor szakad a földre. Az ötlet úgy bukkan fel a gondolatokkal, érzésekkel, emlékekkel telített egyén öntudatában, mint a villám. Mindez lassan, öntudatlanul gyülemlik fel, míg el nem érkezik a feszültségnek arra a fokára, amely már kisülést, feloldódást követel. És akkor ez a feszülő, gomolygó, kissé még kaotikus világ villámot szül — az ötletet. Az ötlet kiváltásához, akárcsak a villáméhoz, az adott pillanatban egészen csekély lökés is elegendő. Ki tudja, mi lesz az: véletlen találkozás, lelkünkbe hulló szó, álom, távoli hang, napsugár egy csepp vízben, vagy gőzhajó kürtje. Lehet bármi a világon, ami rajtunk kívül vagy bennünk van. Lev Tolsztoj meglátott egy törtszárú bogáncsot, és felcikkázott a villám: megszületett a Hadzsi Muratról szóló csodálatos elbeszélés ötlete. De ha Tolsztoj nem élt volna a Kaukázusban, nem hallott volna Hadzsi Muratról, akkor a bogáncs persze nem hívta (Folytatás a 10. oldalon) A. Trizuljak: Partizánjárór VOJTEC.H MIHÁLIK: Évek múltán Évek múltún a földnek beforrnak sebei s a hősi hegyek erdőpáncéljukat a felhők ellen emelik. A közös sírok sebhelyébe magját hinti az árpa és a felégetett falvakból az új tetők a büszkeség vir jávai piroslanak. Hegyek, évek.1 Fájdalmat enyhít az idő és tanít felejteni, a szemek élő arcok szemeibe tekintenek. Évek múltán a partizán-erdők zúgása, éneke az éjszakai tüzeknek, lövések dobpergése sosem hervadó virággá lobbantak a szivekben. Élö harcosok, a ti kezetek földet porhanyt ismét és városokat épít. És azok, kik megiivesedett szemüket harmatos fű közé rejtették, e fűből legendákba léptek át dicsőn. Fájdalmat enyhít az idő és tanít felejteni. De az ősz anyák, fiatal özvegyek még ma is éjjelente ismert hangokat hallanak (kedvesük kérdi, hogy mi újság otthon), kiugranak ágyukból, az ablakhoz futnak — s hosszan kutatja szemük a holdfényes utat. Vajon ki merne bánatukhoz nyúlni, ki merné megzavarni szomorú merengésük? Ha a szabadság, kezében vörös zászlóval, az egész világon megveti lábát, fényes napjával majd belévilágít az ő éji ráncaikba is s meghajlik a boldogság nevében előttük. Igen, a földnek már beforrnak sebei s a hősi hegyek rrdöpáncéljukat a felhők ellen emelik ...