A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

táljanak. Azok, akik nálunk maradtak — nagyobbrészt újpesti, kispesti, újvidéki magyar munkás- és parasztfiúk, már megelégelték a háborút, az éhséget és a nácikkal való szövetséget. Becsületesen tovább harcoltak velünk a német fasiszták ellen. 1945. május elsején, másutt már ünnepelték a dolgozók nagy ünnepét, a mi partizánosztagunk azonban még harcban állott a visszavonuló fasisztákkal. Az SS alakulatok bosszút akartak állani a védtelen lakosságon. Amikor keresztülvonultak Papradno községen, a házakba kézigránátokat dobtak. Az asszonyokat, gyerekeket, öregeket szénapajtába terelték azzal a szándékkal, hogy rájuk gyújtják. A 14 éves Jóska gyerek-összekötőnk lihegve jött, hogy riadóztassa a partizánokat, akik azonnal segítségére rohantak és az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni a véregzést, elkergetni a gyilkosokat. A Javorntky hegység alatti erdór enget eg félreeső helyén a szovjet partizánok még télen kiástak egy „zemljankát" — egy mélyen földbe vájt és fenyőfákkal ügyesen álcázott kunyhót. Bejárata a patak magas medrének oldalából vezetett szük folyosó alakjában. Kis kórháznak rendeztük be, ahol a sebesülteket ápolták. Ott volt a harcsabajuszú Vaszil Pavlavics, kaukázusi orosz mechanikus, egy kisebb egység súlyosan sebesült parancsnoka, valamint egy Polgár nevü civil sebesült és mások. Egyszer Vaszil ugyanis a faluban állomásozó vlaszovista helyőrség alparancsnokával került összeköttetésbe, aki azt üzente neki, hogy hajlandó csatlakozni hozzánk. Vaszil néhány partizán kíséretében elment a megbeszélt helyre. Egy kis parasztkunyhóban találkoztak. A látszólagos tárgyalás azonban a vlaszovisták részéről aljas kelepce volt, melybe Vaszilt belecsalták. VrSatec — a be Ez alkalommal sebesült meg súlyosan és azóta tartózkodott a kis kórházban. Bizonyos idő múlva egy félreeső erdei házban éjjeleztem. Hónapok óta, először aludtam ágyban. Éjjel nagy kutyaugatásra ébredtem, a konyha ajtaján erősen dörömböltek. Jozsó, a házigazda, aki az első világháborúban orosz hadifogságban jól megtanult oroszul, nem nyitott ajtót, de megértette az orosz beszédet, ismerős vlaszovista hangokat vélt felismerni, azokét, akik a fürésztelepre jártak fáért, ahol ő dolgozott. Suttogva kérdezte, hogy mit tegyen. — Tartsd még vissza őket és takarítsd el a nyomokat — szóltam, j gyorsan kinyitottam az ablakot. Ogy ugrottam ki ingben a körülbelül egy emeleti magasságból a térdig érő hóba. Két napig az istállóban tehenek és kecskék között húzódtam meg. Agnes mesélte, hogy ugyanazok a vlaszovisták, akik Vaszilt megsebesítették, náluk partizánokat kerestek. Május elején Vaszil egyszer csak felfigyelt. A földre szorítva fülét valami távoli morajlást hallott. — „Ezek a Sztálin-orgonák, a mi katyusáink", mondotta nagy örömmel. Igy is volt. Másnap megérkezett az 1. csehszlovák hadtest előőrse. Három egyenruhás ember érkezett az első házakhoz. Láttuk, amint a lakosokkal összeölelkeztek. Tudtuk, ezek csak a felszabadítók lehetnek, mert a gazdát ismertük, a mi emberünk volt. Mi is elébük mentünk és barátságosan üdvözöltük egymást. Rövid tanácskozás után ketten visszamentek csapattestüJchöz, az egyik nálunk maradt. Mi pedig visszatértünk, hogy megszánjuk a völgyet és mozgósítsuk a lakosságot a fogadtatásra. Meg kellett szervezni a szállítást és közlekedést a hegygerinceken át Morvaországba. fuvarosokra és lovas -fogatokra volt szükség, mert a ehetetlen sasfészek Feqyert s vitézt Vihar előtti mély csend volt, amikor negyvennégyben, egy augusztusi napon feldübörgött a Jelkelés fergetege. Mindnyájan éreztük, most eljött az idő a várva-várt elszámolásra, a végső harcra. A Szlovák Nemzeti Felkelés a Fehér Kárpátokban ért bennünket. Csapattestünk a 11. Sztálin parti -zán-dandár hónapokig folytatta harcát a megszállók ellen. Az ösz végén már nehézségeink voltak az élelmezéssel, a fasiszták állandóan nyomunkban voltak, nagy erőkkel támadtak. TOr.zskwunk ezért úgy határozott, hogy kisebb csoportokra átszervezve menjünk kelet felé. A Vlára hegyszorosnál jártunk, s nehezen keltünk át a folyón átvezető hídon, vasútvonalon, gépfegyvereklcel biztosítva az idat. Parancsnokunk hangja éles volt: .Futólépésben, gyorsan fel a hegyoldalra, az erdőbe!" Alig szállítottuk át az utolsó embereket, sebesülteket és lovakat, amikor egy fasiszta páncélvonat száguldott végig. Fellélegzettünk, mert végzetes lehetett volna részünkre ez a találkozás, ám a fenyves Tájkép „partlzínországból" már eltakart bennünket. Folytattuk utunkat a kitűzött irányba. » * * Az újonnan alakult osztagunk, — amely a „Za rodinu" (A hazáért) nevet kapta, Javorniky erdeiben negyvenöt tavaszán már a szlovák-morva határvidéken leselkedett a visszavonuló ellenségre. A járhatatlan Utak, sűrű erdők védtek bennünket, tankok és autók nem tudták megközelíteni rejtelchelyünket, csupán egyes náci hegyi alakulatoknak sikerült öszvéreken és lóháton átcsúszniok a halálos átkarolásból Morvaországba. Április elején foglyul ejtettük egy magyar távírász zászlóalj maradványait. A legénység fele hozzánk csatlakozott, a többit lefegyvereztük és hazaküldtük, hogy a háború befejezése mellett agi-4 tankok ezen a vidéken hasznavehetetleneknek bizonyultak. A faluba már közben megérkeztek a Zilina felöl jövő, virággal feldíszített csehszlovák és szovjet csapatok. A jókedvű, éneklő fiúk közül egyszerre csak kivált egy hórihorgas főhadnagy. Karcsi volt — régi barátom — akit már 7 éve nem láttam. Öszszecsókolóztunk, de beszélni kevés időnk volt. Tovább kellett üldöznünk az ellenséget, s Szlovákia utolsó négyzetkilométereit leiszabadítani. A tábori kórházat — a zemljankát megsemmisítettük és a sebesülteket kivittük az Iskolában Partizán gépfegyverállas berendezett kárházba. Az orvos és az ápolónők fejcsóválva szedték le a piszkos kötést Vaszüról. Amikor sebeiben kotortak, meg sem sziszszent. Búcsúzáskor egy kis iskolai füzetet nyújtott át nekünk néhány emléksorral és címmel. Meleg szavakkal emlékezett vissza az együtt eltöltött nehéz hónapokra. Mi siettünk leszerelni, hogy hazatérhessünk építeni a romokat, leszámolni a fasizmus utolsó maradványaival. Vaszüról — sokáig nem hallotunk semmit. Tíz év múlva jelentkezett a messze Kirgizisztánbőt és azóta is ir, sőt unokája is levelezik iskolás leányommal. Ott a hegyekben sok veszély közepette pecsételődött meg örök barátságunk az önzetlen, segítő szovjet emberekkel és így találkoztunk szabadságunkkal. GREK IMRE Partizán gépfegyverállás Tájkép „partlzínorszégból