A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-21 / 34. szám

Ezt látni a Tatérrétró) thonokba, megérdemelt pihenőjükre, gy szükség esetén ismét elöjőjjik ...". Az élet hömpölyög mint magy vizek ja és zajlik. Ekkor a legszebb! Mert índig van 'történés, nincs unalom tespedés, Hazánk területi átszerzése közvetlenül érintette Banská avnieát. A város emberemlékezet a járási székhely volt, de az (dqn az elsőbbség oda lett. A járási smzeti Bizottság székhelyét Ziar Hronomra tették át, Selmecen pedig régi hivatalos épületek kapui felett eltávolított hivatalos táblák csusz helyei vaksin merednek a kivániskodő nézőkre. Egy óvatlan pillanatban a turistát győzi bennem az újságíró. Kérdezek árusitónőt és munkást, kíváncsi va'ok az ősgyökerek, a nyugdijasok ileményére is ... A bogárszemű elusítónö és a cserzettarcú erdőmunis mosolyogva feleltek. Lényegében jyanazt mondták: „Igen, eleinte szeélyes sértésnek vettük a változásolt. Azőta már megértettük, hogy flunk a „felsőbb" érdek az a mindájunk érdeke." — A „trónfosztást" legkább az úgynevezett selmecl szép ipok emlékét őrzó nyugdijasok jlalják. A mindennapi élet tevékeny irmálóit más dolgok bántják. Fenn a város felett, a Paradajz úcsa alatt apró halastó gyepszónye>s partján Idősebb férfivel talál>ztam. Barátságos mosollyal üdvözli mnem a turistát, az Idegent Be:édbe elegyedünk, s kitűnik: öreg ínyásszal akadtam össze. Elmondja, gy a „Francsachtán" dolgozik. Ami>r megemlítem, hogy a selmecieknek azán nem válik dicséretére a város elhanyagolt külseje, s megkérdem, miért nincsenek renoválva a főutca stüusos házai, az öreg elkomorodik, legyin egyet kezével s rákezdi: „Pénz és alkalom volt. A volt HNB azonban nem vette Igénybe a restaurálásra felajánlott összeget és Igy aztán Zvolen és Banská Bystrica jártak jól... OÜb értelmesebbek voltak! a városatyák ... Nálunk meg düledeznek a házak a főutcán. Igaz, épültek új lakónegyedek, de a múlt élő emiékelt sem szabad elhanyagolni, no de talán az új HNB több gondot fordít majd erre is," Igazat adok az öregnek, hisz ebben az alig hatezer lakosú városkában három gyár van, egy fürésztelep, érckohó, és tárnák, szeptemberben pedig Ismét megnyílnak a város négy középiskolájának kapui! — Lesz itt zaj, vidámság — mondja az öreg bányász, aztán gyors pillantást vet karórájára és kezet nyújt. — Bocsássa meg, mennem kell, másfél óra múlva kezdődik a műszak, s nagy büszkélkedve újságolja: Tegnap három méternyi széles rézérc érre buükanyunk ... Az öreg bányász elindult az ösvényén lefelé. Mégegyszer visszaintett, azután eltűnt a kanyarban. A hegyek hóna alatt megbúvó városka felett felzúgott az egyik gyár szirénája — ebédszünetet jelzett. Hiába, lehetnek hibák és tévedések, gyakran nem megfelelő emberek a poszton — mindez csupán átmeneti jelenség. Az élet, győzedelmes életünk megy tovább, tovább és tovább! Előre! Az ódon kis város ütött-kopott utcáin is! (A szerző felvételei) Az óvár MOYZES ILONA li n. rése Most a mamakocák világába látogatunk. Persze elsőnek Vila mutatják be, az épület egyik fejedelmét, az angolfiút. A másik a Ján, ő hazai. Sajnos a két gyönyörű dög egyetlen brummogásra sem méltat, minek következtében kénytelen vagyok minden érdeklődésem a mamák és a picinyek iránt fordítani. Legtöbb kocamama 10—12 malacot hoz a világra. Egymást bökdösve, visítva, némelyik tűéit an az evés gyönyöreitől szopik, szívják az életet magukba. Az egyiket felemelem, hiába szorítanám magamhoz, úgy visit, majdhogy meg nem bánja a dobhártyám. Nyolcvan anyadisznó, számtalan malac. 250 hízott disznóval is dicsekedhetünk. Tavaly sertésnyavalya dühöngött a környéken. Sajnos két hónapig harcoltunk mi is a kór ellen, beszéli Petrovsky Rudolf, ez az egyébként kevés szavú csöndes ember, akit nagyon szeretnek a munkatársai. Hajnaltól éjszakáig szakadatlan a szövetkezet nyűge nyomja. Ha valaki kiesik a munkából, ö ott van mindenki helyében. Nyolcadik éve állja a sarat. Bizony nem Igy kezdték. — Ma szövetkezeti község vagyunk. Először csak a kisgazdák álltak be és volt összesen 120 hektár földterületünk, négy lovunk, tizennégy tehenünk. Szóval szegények voltunk. Egy évvel később 100 hektárral gyarapodtunk. Ötvenháromban több gazda belépett, s 700 hektáron gazdálkodtunk. Év végén viszont kiléptek és nem maradt csak a fele földünk. Sokszor kezdtük, sokszor abbahagytuk, most azonban már 1002 hektár közösnek örvendünk. Elmondhatom, hogy kivétel nélkül mindegyik föl végzi a dolgát és az eredményekkel meg is vagyunk elégedve. Ma nem tizennégy, de négyszáz tehenünk van, hatvan lovunk. Jőkarban lévő és új gépeink, traktoraink, cseh és magyar gyártmányú kombájnjaink. Az IstáUŐ előtt nevető lányok kertészkednek. A melegágyakban különböző zöldség- és virág félét termelnek. Most éppen virágot gyomlálnak. Késő délután Spkora Károly mézeskdácskunyhőja felé tartunk. Az új villák között visz az útuhk. Különböző pasztellszínükkel kacérkodnak felém. Minden oldalról megbámulom őket, mint ahogy a lányokat szokták a legények. A szemem nem tud betelni. A legszebb városrésznek ls beülene. Nem, nem hasonlítanak a régi falukhoz. Japán hidacskán megyünk keresztül, alatta piciny ér folydogál. Az úton egy fekete szőrpamacs csóválja a farkát. Azután egy halványzöld szinti szép házhoz érünk. A folyosóról a szolónba visz utunk, ahonnan nyitott ajtóval kínálja magát az ebédlő és a hálószoba. A teraszról a kert fáit látom, az ablakok előtt virágok kelletik magukat. — Valamikor fácánjaim, vadkacsáim, különböző madaraim voltak. Papagájom ls volt. Már csak fényképeim vannak. Tanítói oklevelem van, de sohasem tanítottam. Nem szerettem a hivatásom. Mindenféle mesterség jobban érdekelt annál. Egyszer fogadásbői bementem egy vándorcirkusz oroszlánjai közé. A szobákban ostravai művészek rézkarcalt és festményeit látom. Az ebédlőben terülj asztalkámon. csemege-félék. Szardínia, sajt, szalámi, bor, fekete. — Hát Igy él a magamfajta szegény nyugdíjas, szólal meg Sfjkora elvtárs nem éppen panaszos hangon. — Rám fér ez a kis nyugdom. Háború idején, amikor az ostravai maglstráton dolgoztam, nem voltak ilyen nyugodt éjszakáim. Igaz, olyan „marhaságokat" csináltam, hogy feketén élelmlszerjegyeket nyomtattam, mert honfitársaim éheztek. Mutyiban osztogattam szét 02 ostravai kommunistáknak, az üldözötteknek, a partizánoknak ls futott. Majdnem ráfizettem, sokáig ültem. A véletlen szerencse húzott M a kátyúbői. No de mindez régen volt, kár erről beszélgetni. Az egyik szobában berámázott oklevél függ. Erről persze nem ö, hanem Petrovsky elvtárs árulkodik. Ostrava felszabadító parancsnoka adta. Jeremenko orosz generális. Olvasom az orosz betűket, Sykora Károly nevét és Jeremenko generális aláírását. Ez a név szorosan hozzátartozik Ostrava krónikájához. Petrovskjj Rúttól/ süteményt falatoz, hallgat. Nagyon szereti az édességet. Sykoráné eléje teszi, alig marad a tálon. Ránk telepedett az este. Szépen elbeszélgettünk. A templom és a kastély tornyairól piros csillag incselkedik a kíváncsiságommd. — Most iskola, mutat Petrovsky eft>társ a hajdani urak székházára. Ifjú pionírok, apró kisleányok otthona. Valamikor az egész termés az apát magtárába ömlött. A halak is neki nőttek. Még a leányvirágok is neki illatoztdc, mert két gróf agglegény volt a tulajdonos. Már régen feljött a narancsszíná hold, amikor a kastély előtt ballagunk az autóbuszhoz. Kissé távolabb a szomszéd fdu halastavai csillognák ezüsten, mintha a tenger maga lépett volna el morva földre. Petrovsky BudoU, az EFSZ elnöke Kertéazlányok