A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-21 / 34. szám

Amikor belépett az előszobába és levetette a munkaköpenyét, beszélgetést hallott a konyhából és ételszag csapta meg az orrát-Tehát minden rendben van, az asszony idejében megjött a gyűlésről s a gyerek is otthon van. Bement a lakószobába s itt meghökkent. Mégis, nincs minden rendben, egyáltalán nincs, rázta meg gondterhelten a fejét. Odalépett a könyvszekrényhez. Kis szobor állt rajta, amit eddig ha nem is tartott valami remekműnek, de mégis olyannak, amely joggal díszíti a könyvszekrényt. Egy lányt ábrázolt a szobor, aki szarvason lovagol. Egyik melle csupasz volt s szoknyája magason repült, vagyis nem volt valami különösen illedelmes leányzó, de hát ha valaki szarvason lovagol, igazán nem adhat ilyen apróságokra. Szóval a szobor itt áll jó néhány esztendeje, és egyszerre ... Felsóhajtott... Mellette egy porcelán elefánt állott. Ez mindig is sokkal kevésbé tetszett neki, de végeredményben mégiscsak elefánt volt, nem lehetett semmi tévedés, mégha meglehetősen szomorúan, mondhatni elgyötörten bámult is a világba. De az elefánt is ... A falon egy törekény, nagyszemű szőkeség domborművű képe fügött. Nemrég még úgy gondolta, hogy egészen szép dolog, ha a falon valami ilyen apróság függ, ha látott is már szebb nőket, mert ez bizony kissé lenyalt hajú volt, de alighanem agyagból nem is lehet másként modellezni. Az agyaghoz éppen nem ért, mert hát elvégre is betonozó, na nem? No és nézzék csak, ez az arc sem valami sikerült. Nyílt az ajtó és az asszony lépett be a szobába. Jiri Marek: A szarvason lovagló leány — Papa, mért nem jössz enni? Mit nézel annyira? Inkább megszokásból, mintha szükség lett volna rá, megigazította az asztalon a kézimunka terítőt, amelyen kristály gyümölcsöstál állt. A tálon még sohasem volt gyümölcs, s ő mindig félt. hogy egyszer a férje, vagy még inkább a fiuk valahogy ügyetlenül nekimegy az asztalnak, lerántja a terítőt a tállal együtt, s kész a kár. Könyörtelen következetességgel üldözte ez a gondolat. Ha nincs ez a tál, talán sokkal nyugodtabb lehetett volna az élete, de hát a kristálytál bizonyosfokú jómód kifejezője volt, s ezért sohasem tudta elhatározni magát, hogy betegye a szekrénybe. A férfi rajt felejtette tekintetét az asszonyon, elmosolyodott, mert a konyhából jövet még olyan rózsás, kipirult volt az arca; tetszett neki. De aztán a könyvszekrényen álló szobor felé fordult és nagy komolyan megszólalt. — Egy előadáson voltam... — Én is. Már tűkön ültem, még el kellett rohannom az óvodába a gyerekért, de a végén rendben ment minden ... — Nálunk nem egészen — sóhajtott a férfi. — Arról tartottak előadást, hogy az emb'erek sok ízléstelen dolgot tartanak a lakásukban. Egy professzor beszélt, csuda értelmesen ... — Jó, jó, majd elmeséled azután, de most gyere vacsorázni — ajánlotta az asszony. — Várj, ez komoly dolog. Azt mondta, mármint az a professzor, hogyha új emberek vagyunk, nem élhetünk úgy, mint valamikor régen. — Na és mi van abban? Mindig ezt fújják, — fgy az asszony. — Gyere enni ... — Gyere enni. gyere enni ... — jött indulatba a férfi: — Várj már egy kicsit azzal a vacsorával. Nem akarod megérteni, hogy kom»ly dologról van sző?! Azt mondta a professzor. szégyen, ha az emberek, mármint hogy mi. akik egészen rendesen élnek, mindenféle ócskaságot tartanak a lakásukban ... És tudd meg. hogy éppen erre a szoborra hivatkozott, erre a lányra a szarvason. Az asszonynak kissé elborult a homloka; odatesszük szem elől — jegyezte meg csendesen. Aztán felkelt, vette a konyharuhát, hogy segít törölgetni. Nem csinálta ezt valami gyakran, s az asszony, nyilván felismerhette benne a békülékenység gesztusát. — De csak nem dobjuk ki! — ijedt meg. — Azt éppen nem. Odaadjuk a gyereknek, hogy játsszék vele. Majd ő... nem fejezte be. — És megváaja magát a cserepekkel, nem? Neked aztán vannak ötleteid ... Még aztán kár volna érte. Lehet, hogy nem valami gyönyörűséges látvány, de hát kinek van az útjában? Könnyen beszél az ilyen professzor! Az asszony mérges volt, de érezni lehetett a hangján, hogy már maga is megingott hitében. — Ajándékba kaptuk ezt a szobrot, és kár volna kihajítani. Ha egyszer összetörik, rendben van, többé ilyet nem veszünk. — De amig összetörik... Értsd meg, ha már egyszer megvan a brigádunk, másként akarunk élni. S ez is hozzá, mint mondják, hozzá tartozik. Én mondom neked, hogy például nekünk már régen lehetne valami tisztességes festményünk. — Az bizony lehetne. Ennek én is örülnék. De ez még nem jelenti azt, hogy kidobom, amim már megvan. A férfi nagyot sóhajtott: — A legrosszabb az, fiacskám, hogy ez a szarvasos szépség még nem minden. Áz elefánt is meglehetősen ízléstelen. Azt mondják, a kispolgári lakások, tele voltak vele, és szégyen, hogy mi átvettük tőlük ... Nem is lenne szabad ilyesmit árulni, a munkásosztálynak másféle művészetre van szüksége ... Na jó, de mit csináljunk mi az elefántunkkal, ugye? Odaadhatnánk a gyereknek játszani, kiviszi a homokba, s minden rendben. Neki tetszik ez az elefánt... , . vány, állapította meg a profeszor — bökte ki sóhajtva a férfi, hogy végre ezen is túl legyen. Befejezte a törölgetést, lea <ta a konyharuhát a szék támlájára és indult a fürdőszobába. Az asszonynak végeredményben igaza van. morfondírozott. De hát nincs igaza a professzornak is? Igaza van. persze, hogy igaza van. Valamit tenni kell. De mit? jyiár az ágyban voltak, amikor odafordult hozzá az asszony: — Kérlek szépen, te úgy csinálsz, mintha egyéb gondod sem volna. Ha nem akarod, nem muszáj itthon tartani ezeket a dolgokat. Odaadjuk őket valakinek. Mi lenne, ha becsomagolnánk és odaadnánk mondjuk Vencel bácsinak? ő biztosan megörül neki. Nem kell a születésnapjára bort vennünk, megkapja a szobrot. Ez nyilván többet ér. A férfinak kezdetben tetszett az ötlet. Maga is elrágódott kicsit rajta: — Az elefántot odaadom Pékárnak, tudod, ő a pallérunk. Biztosan szereti az ilyen dolgokat. meg aztán nincs a brigádunkban, nyugodtan kirakhatja otthon És aztán azt a lenyalthajú szőkeséget szintén elpasszolhatjuk valakinek ... Elaludt. Mélyén aludt, nem is álmodot azokról a szerencsétlen szobrokról. Csakhogy a reggel mindig okosabb az esténél, és nemcsak okosabb. Rendszerrint kellemetlenebb is, mivel minden, ami este egészen 14 ment a könyvszekrényhez és végigsimított a szoboron, mintha a láthatatlan port akarta volna letörölni róla. — Ki tudja, ért-e hozzá egyáltalán... — No már engedd meg! Egy professzor? Az aztán ért hozzá, asszony, s igaza volt! — Hát akkor ne tartson ilyet otthon — intézte el röviden a kérdést az asszony. — Most pedig gyere enni. A férfi elindult, de továbbra is elűzhetetlenül ott motoszkált fejében a dolog. Kicsit eljátszott a gyerekkel, aztán újságot olvasott, s mikor az asszony hozzákezdett a mosogatáshoz, félretette az újságot és megszólalt: — Hát tudd meg: a gyűlés után elhatároztuk, mármint a brigádunk, hogy harcolni fogunk az olyan dolgok ellen, amire azt szokás mondani, hogy giccs ... — És hogyan? Talán az épületen? — Nem, itthon. Az asszony most már jobban odafigyelt: — Talán csak nem akarnád. .. Hisz még nemrég tetszett neked ez a szobor! — Akkor még nem tudtam, hogy az... na, hogy is mondják, ízléstelenség. — És mit akarsz vele csinálni? Aférfi felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Nem, nem akar veszekedést, ha érezte is, hogy kitörőben a vihar. De hát meg kell — Nekem is — jegyezte meg csendesen az asszony. — Az a professzor bolond. Erre már felfortyant a férje: — Ne beszélj, ha egyszer nem hallottad őt. Már másodszor mondom, hogy az asszonyoknak is el kellene járni az ilyen előadásokra. Mért csak nekem kell az ilyet meghallgatnom? Hát tudd meg, hogy nagyon szépen beszélt, és én igazat adok neki. Elefánt nem való szocialista munkabrigád tagjainak lakásába, az tény. Elefánt... Micsoda állat ez, hogy nekem okvetlenül tartanom kell a lakásomon belőle egyet? Ez gyarmati állat, tudd meg. Az asszony leült egy székre és sokáig hallgatott. Aztán csendesen megszólalt: — És te bevallottad, hogy neked is van otthon ? Ez rád vall ... Miért, talán Kovács megmondta, hogy neki is van egy, még egyszer akkora, mint a miénk? Nem mondta meg, mi? Lehet, hogy te nem vetted észre náluk, de éit igen, amikor Kovácsné megmutatta az új csipke ágyterítőjüket. — Meg aztán annak a szőkeségnek a képesfele ott a falon, hát az se valami üdítő lát-