A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-26 / 26. szám

Vi 12 Még tegnap este is megcsókolta a szemhéját, amikor jóéjszakát kívánt neki, mint tizenkilenc éve, minden este. És most egyedül maradt ... Ami azóta történt, megszakadó álomnak tűnik csupán. A reggel. Az iroda... s hogy ül az írógép mellett. Rég elmúlt dél. Magára maradt, de ezt csak akkor vette észre, amikor a többiek kezdtek visszaszállingózni és figyelmeztették, hogy siessen ebédelni, mert a konyha bezár. Az étterem a földszinten volt. Az asztalokat már leszedték, mire leért. Csak egy volt felterítve, a későn érkezőknek. Oda ült le, háttal a bejáratnak. Nem volt éhes. Belekóstolt a langyosra hűlt levesbe, de attól sem szűnt meg bensejében az égő, száraz érzés. Rámeredt a tányérjára. Mégis bekövetkezett, amitől titokban mindig rettegett... Sándornak igaza lehet? — tépelődött. Eddig nem is gondolt arra, hogy a férfiaknál is bekövetkezhet az a pillanat, amikor rádöbbenek a gyermektelen öregedés sivárságára. Ma reggel Sándor megfogta a kezét, maga mellé ültette a bordó rekamiéra, s gyöngéd kíméletes szavakkal magyarázott; ne akadályozza meg, hogy elmenjen, hogy új életet kezdjen. Talán még nem késő... — Visszatartani már nem lehetett. Valaki szólt hozzá: — Bocsánat — és helyet foglalt az asztalnál. ... Sándor kérte, hogy lássa be. Ű lássa be!? Azt mondja becsületesen akar eljárni, hiszen szereti. Csinálhatná másképpen is, ha nem szeretné. Nem is arról van szó, hogy lenne valaki. De hát a jövő... Szívta-szívta a szomjúság, ajkán megcserepesedett a rúzs. A kancsóért nvúlt, de mielőtt elérhette volna, a levegőbe emelkedett, megbillent és pohara színültig szaladt vízzel. — Parancsoljon — mondta valaki udvariasan. Mohón ivott. A pohár széle fölött egy férfiba akadt a pillantása. Széles kos-homloka volt s vastag szemöldöke. De nyomban elfelejtette az arcát. — Langyos ez a leves — jegyezte meg az idegen. — Én forrón szeretem. Az asszony nem szólt semmit. Ojra magába süppedt. — így van. ha későn jön az ember — magvarázta a férfi és nagy étváagval nekilátott a második fonásnak Eddig még nem látta ezt az asszonyt itt az ebédlőben, és sehol az épületben. Ebben a hatemeletes irodaházban nvo'^-tiz vállalat is székelt. Az alkalmazottakat sűrűn cserélték. A régieket, az állandókat, látásból már ismerte. Nézte az asszonyt. Érdekes arca volt, szinte lányosan üde, pedig a haja néhol fel-felfehéredett, s tűnődve forgatta ujja körül a karikagyűrűjét. Elmerültnek látszott. Tovább folytatta az egyoldalú beszélgetést. — Sok volt a munka. Csak úgy özönlenek hozzánk a felek, és senkinek se tudtam -zt mondani, hogy várjon, előbb meg ebédelek. Szeretek azonnal intézkedni. Nem kell fölöslegesen várakoztatni az embereket. Nincs igazam? Végre megszólalt az asszony: — Igen. — De csak gépiesen mondta. Igen, ismételte, meg magának, befelé. Egyszer . . Most húsz éve. Akkor is nyár volt.. . Furcsa, hogy ez most eszébe jutott. Gyűrűt forgató keze hirtelen elakadt. Igazán furcsa. A férfi még mindig beszélt: — Hogy nem láttam eddig! Még sohasem találkoztunk itt a közös ebédlőben. Pedig feltétlenül észrevettem volna. Az assrony nem figyelt. — Én tíz éve a göngyölegellátónál dolgozom — erőlködött az ismeretlen —, fönt, a negyediken. Tíz éve egy helyen, s itt is akarom befejezni. Mindennel így vagyok, ha egyszer megállapodom valahol. Inkább sokáig keresgélek, válogatok, de ha egyszer már választottam, kitartok . .. Azért mondom, lehetetlen, hogy magát ne vettem volna észre. Lehetetlen ... Szemét tágra nyitotta a meglepetéstől. Az asszony helye üres volt. A lengőajtó csapkodva himbálózott a terem végén. ... Némán ült le írógépe mellé. Lekopogtatta a leveleket, de gondolatai messze jártak. Odaképzelte magát a fehér kórházi ágyra, szülés után, boldog kimerültségben, virágok között — mintha Sándor meghatottan fogná a kezét: — Hogy köszönjem meg neked? Ö meg csak mosolyog, boldogan s büszkén. — Ugye, gyönyörű gyerek? •— És dicsekvőn hozzáteszi: — Három kiló nyolcvan! — Örülsz, hoqy fiú lett? — Örülök, szívem. — Iqazán nem bánod, hogy fiú lett? — Nem. nem! Egy fiúból minden lehet. — A fiúból embert lehet nevelni ... — MÍ legyen b'előle? — Arait te kedver szeretnél? — Mégis, mi? '- Hát. .. hát ha rámbízod ... ha mindenáron azt akarod. hogy dönfcek — Te, te! Mondd csak. — Biztosan okos lesz. — Mondd csak. — Komoly mint te. — Igen, igen ... mondd lár! Lélegzetet vett: — Orvos lesz. Orvos, de sak akkor, ha te is akarod ... Már odakint volt, az utcán, kapu előtt. Melegen sütött nap, arcába belefénylett a sgiggondolt anyaság öröme. — Csakhogy mosolyog már! - toppant elébe az idegen férfi s meglóbálta aktatáskáját, zéles kos-homloka ismerősnek űnt, de nem emlékezett, hol alálkoztak. Rácsodálkozott: — Tessék? — Hát nem emlékszik? — appant meg a férfi. — Ma délen ... az ebédlőben. Igaz, kkor nem mutatkozhattam be, e most pótolom. S kissé meghajolt, ahogy legmondta a nevét. Az asszony habozott. Rém?tt, hogy valaki vizet öntött a oharába. De hát most mit csináljon? Nem szokott ismerkedni, Sándor teljesen betöltötte. Sándor ... Arra gondolt, hogy most haza kell mennie. És egyszerre elg^öngyült. Elindult a férfival. Körülöttük kavargott a tömeg. Lökdösték, taszigálták, iodorták őket. Az asszony megtántorodott. A férfi karjánál fogva beterelte az egyik mellékutcába, ahol kevesebben jártak. Az asszony bódultan engedelmeskedett. Nem is tudta, mi történik vele. Nem érdekelte. Semmi sem érdekelte maga körül. Minden olyan képszerűnek tűnt... S pergett tovább az álom a fiúról, ahogy larni tanul, növekszik es ískotóba megy. Az érettségi, az sgyetem. Pillanatok alatt tagy fiú lett... Hirtelen megkérdezte: — Maga nős? — Igen. Azaz... — felelte i férfi kissé megzavarodva. — Gyerek van ? — Hogyne, kettő. — Ö, az nagy boldogság — szaladt ki az aszzony száján. Viiéki lány volt, folyton ezt halottá odahaza. S hogy a házastársak között legfőb kapocs i gyerek. Akkoriban nem vette