A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-26 / 26. szám

tudomásul még alig töltötte be a tizenkilenc évet. — Bizony — helyeselt a férfi, — Bizony, nagy boldogság. — Ugye? Nekem is nagy fiam van. Egyetemista ... szaladt ki akaratlanul a száján. — Hihetetlen! — mondta meggyőződéssel a férfi, de az asszony kétkedésnek értette. — Nem hiszi? — kérdezte megszeppenve. — Ó, dehogynem! — helyesbített tüstént a férfi. Megérezte, hogy az asszony hiúbb arra a nagy fiára, mint saját külsejére. Ritka egy asszony, csak becsülni lehet érte. S gavallérosan hozzáfűzte: — Olyan fiatal, senki se hinné. — Tudja, korán mentem férjhez — nyugodott meg az asszony. — De nem bántam meg. Csak így lehet felelősségggel gyereket nevelni. Csak így lehet teljesen mellette maradni, amíg egész emberré válik, amíg a maga lábán is meg tud állni. — Ügy van. Hallgattak. — Mit gondol, mi lesz a fiam? — szólalt meg újra az asszony. A férfi udvariasan gondolkozott. Az asszony eléje vágott: — Orvos. — Orvos? — Az bizony! — Szép foglalkozás. Sőt mondhatni: hivatás. — Ugye? — mondta örömmel az asszony, s hogy ő is érdeklődést mutasson, megkérdezte: — Hát a maga gyerekei? — Ők még nem döntöttek. Még csak gimnazisták. Mert én későn nősültem. Sokáig gondolkoztam. Nekem ilyen a természetem, de még sose bántam meg... Mi sajnos magunkra maradtunk. — Hogy-hogy? Szívgörcsöt kapott. Három és fél éve. Azóta árvák vagyunk. — Borzasztó. — Nehéz anya nélkül . .. Az asszonyt nézte. A válláig ért. Nemrég kezdhetett megtelni, kigömbölyödni, a rövidujjú pettyes vászonruha szorosan a derekára feszült. — Milyen jó lehet a maga fiának — mondta melegen. Az asszony kapott a szón: — Ugye, maga is helyesli hogy orvos lesz? — Persze. — A férfi monogrammos cigarettatárcát vett elő, s megkínálta a asszonyt. — Köszönöm — hárította el. i— Utcán sosem gyújtok rá. — Ez is tetszett neki, ez a finom tartózkodás. Emma. a felesége sem gyújtott rá az utcán. Komoly többnyire vidéki nőknél figyelt meg hasonló viselkedést — Meséljen még — kérlelte az asszonyt. — Izmos, karcsú és eszes — dicsekedett. Kitűnő orvos lesz és sok pénzt fog keresni. De nem azért mondom, az én fiam nem anyagias. Arra vigyáztunk a nevelésben. Az anyagias emberek üreslelkűek. A hivätäs a fő. A hivatásérzet. — Így igaz — bólintott a férfi. — Tudja, talán csak az nem tetszik benne, hogy olyan rettentően komoly. Többet kellene táncolnia, szórakoznia udvarolgatnia. De hát ez talán nem olyan nagy baj. — Szerintem sem — mondta a férfi. — Inkább túl komoly legyen, mint léha. Az apjától örökölte ezt a nagy komolyságot. Meg az ívelt okos homlokot. Majdnem minden az apjáé. Talán csak a szeme az enyém. — Szép szeme lehet! — vágta rá a férfi. \ — Nem úgy értettem — pirult el kissé az asszony. — Azért örülök ennek, mert az apjának gyenge a szeme. Már diákkorában szemüveget használt. S egy orvosnak fontos, hogy jó szeme legyen. — Na igen, persze — gyújtott újabb cigarettára a férfi, pedig az előzőt csak az imént dobta el. Egyre izgatottabb lett. Már többször gondolt arra, hogy élettársat kellene választania, élettársat, aki Emmát mindenben pótolni tudja: feleség is, anya is. De nem találkozott még nővel, akire feltétel nélkül rábízta volna magát. Egyikben sem lehett teljesen megbízni. Ez megbízható, erre az asszonyra — pedig alig egy órája ismeri — rábízná az életét. Talán mert annyira hasonlít Emmához. Hinni lehet neki. Az asszony megtorpant. — Ne kísérjen tovább — mondta hirtelen letörve, s kezét fáradtan búcsúra nyújtotta. A férfi kezet csókolt: — Remélem — mondta zavartan — máskor is jöhetünk együtt. — Mi bánthatja? — gondolta tehetetlen segítőkészséggel, miközben szemmel kísérte, míg be nem fordult a sarkon. A asszony izgatottan, szinte futva ért haza. Egy pillanatig maga is elhitte, amit mondott. A szobában feleszmélt. A bordó rekamié fölött berámázott esküvői kép. Rajta az évszám. 1940. Egy évvel később megszülethetett volna... Sándor titokban vitte az orvoshoz. Akkor még csak a vőlegénye volt. S később meg már hiába várták. Soha ... soha többet. Valami nagy súly ereszkedett a vállára, ahogy ott állt és az esküvői képet nézte. Miért engedett Sándornak?... Miért nem ragaszkodott a gyermekéhez? Akkor sohasem lenne egyedül. Sándor sem hagyta volna most magára ... Sose hitte, hogy ilyen nehéz kereszt is van a világon. Hogy valami ami nincs, de egyszer lehetett volna, ilyen teherré sűrűsödjön. Nem bírt állni tovább. Leült a székre, tehetetlenül. TÖTH ELEMÉR: Utak Fél négy, szép március. Harmatos még a fü, a nap is most bújik a kékeres hegy mögül, s az úton szekerek kavarják jel a port, a gazda még álmos, lova csipás szemű, De menni kell, a föld nem várhat, vetni kell, az utak rázósak, utak, kemény utak. Reggeltől vak-estig járja a földeket, hogy hazaér megfej, — az asszony az beteg. — S a kormozó lámpát, hogy a falra teszi eszébe jut a ház — a lába is remeg — javítani kéne maholnap összedől, az utak rázósak, utak, kemény utak. Venni kéne ruhát, az asszonnyal jyi lesz, orvos kéne, sok pénz, bolyong a képzelet, ha elfogy a vetés nem lesz még kenyér se . vajon milyen lehet az a szövetkezet. Meg kéne próbálni mert már megszakadok, az utak rázósak, utak, kemény utak. * * * Villany ég, mint a tej szétfolyik az este, óriásra nyúlik az oszlopok teste, táncot járnak vidám lányok és legények, szívük mélyén égnek pirostüzü fények, Örömvirág lobog a fakadó nyárban, traktorcsikók búgnak a kövér határban, s száll a nóta, táncra mozdulnak a lábak, - kedvem olyan mint a fiirge fecskeszárnyak. Lobogó lányszívek csapkodják a mellem, nagy fényes akarás ragyog a szemekben, egyre gazdagabb lesz körülöttünk az élet, s az utakra hullva táncolnak a fények. Néznek, rám nevetnek a piruló házak, új utak: a szívben dalok kacarásznak, lágy asszonyi kézzel simogat a szél is, s mint egy tépett virág meghajlik az ég is. És mosolyog minden, a hömpölygő búza is nevet, s a felhő, ami koszorúzza az eget is, nevet. Nevetnek a lányok, este sikongatlak: hófogú sárkányok. Villany ég, mint a tej szétfolyik az este, óriásra nyúlik az oszlopok teste, táncot járnak vidám lányok és legények, s az utakra hullva táncolnak a fények. BÄBI TIBOR Óda az öreg házhoz Ház, ó, ház, roggyant, öreg ház! Bármerre is járjak, e vén fedél alatt gondolnak rám, haza várnak. Tavasszal, ha száz mérföldről kinyújtom jobbkarom, orgonafürtöt szakít a jószagú udvaron, s ragadjon bármerre a roppant, lüktető világ, félfüllel is hallom, csipognak már a kislibák. Ház, ó. ház, roggyant, öreg ház! Nem lakták királyok, mállik a vakolat, fala omló, szürke vályog. Rakta négy nemzedék — ragasztott kis fecskefészek; ablakai setét kertre, éjszakába néznek, a fényük pásztortűz — jó karácsonyi angyalok — melenget, hívogat, éjen és ködön átragyog, s míg fagyos böjti szél harsogja felette dalát, a fehér fény alatt asztalhoz ült a hív család .. Ház, ó, ház! Otthonom. Füstje száll a komor égen: minden háborúságok közt végső menedékem, Billen a tető már, mint zsírfoltos, nyűtt kalap; inkább leroskadnak egyszer e málló, vén falak, bár mint riadt egér, élet cincog még idebent — de be nem fogadnak soha hódító idegent!