A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-17 / 3. szám

A hó fölé emberek lebben-ZJ tek, akik még mindig -*- hordták a színes sely­meket. Kelmefestő-műhely — jelzi a havas cégtábla, és a szűk mű­helyben gözzáport ontva, szí­nesen reszkettek az üstök. Éjfél közelgett, a jeges fel­hők megfagyasztották a hol­dat ... sok volt a festenivaló az ünnepek miatt. A zord. árnyat vető kelme­festő-segédektől lebbenő lány­kák repültek a görnyedt va­salónők felé, hogy lemintázzák a selymeket. De ha idejük volt, topogva trécselni siettek a féltékeny­kedő, lisztszínű inashoz, aki a kazánház előtt leselkedett, Körülfogták, és fecsegve a kazánház felé pislogtak félén­ken, .... ahonnan előbújt a szurtos fütő, az x-lábú, és tö­rött fogai közül szitkokat szórt: - Pi-pogya — suhogta az inas felé, aztán hirtelen eltűnt. Most az inas szerelmese, az álmodozó Anna ment el vízért. Kijeié tartott, a sötétbe. S alig haladt el a kazánház előtt, már hallatszott a szén reszkető csörgése a vaslapáton, kinyúlt a rőt tüzfény, a fűtő ismét „mutogatta magát". Igen, sorról sorra fölcsapta a duzzadt tüzelöajtókat, csak­hogy pirosra fessék a lobbanó lángok félig meztelen testét. Aztán sunyin fölpillantott a feszmérőkre, és jelentősen hümmögött. Ha látta, hogy bámulják: si­koltott az egyik gözcsappal, vagy dudált, mint a gyárak. S az inas szeme megtelt könnyel, mikor látta, hogy An­na az ajtófélfának dül és áll... a fütő csapkodja a tüzelőajtó­kat ... a szén csörög ... a lán­gok vérvörösre festik mezíte­len mellkasát... Anna bámul. Hirtelen lekapta az ingét, beugrott a kazánok közé, föl­tépte az egyik tüzelöajtót, de a fütő nem engedte kicsavarni a szeneslapátját. GELLÉRT ANDOR ENDRE Az inas is vérvörös akart lenni, lángoló, magasabb és félmeztelen. Anna előtt. De a lány gyorsan odébb­osont, s a fűtő ebben a pil­lanatban leköpte az inast. A hosszú fiú belemarkolt a szénbe, s a fűtő arcába vágta: De kintről a mester száguldó hangja kurjantott fel: - Naplopóó! S a Ndplopó rohant ki, tűrve a fütő hatalmas rúgását. Anna pedig lopódzva vissza­tért, ismét nekidűlt az ajtófél­fának, és nézte, amint a fütő testére borul a bíborpiros le­pel, és kékszínű lángok táncol­ják be. Káprázott a szeme, mikor kigyúltak a fűtő izmai, izzani kezdtek, és láng jutotta be karját. Anna megreszketett. — Ha átölelne, megégetné a derekam. Csodálatos volt előtte, amint a fütő szétvetödö lépésekkel baktatott le s föl, hümmögött és igazított, sivított és lángba borult. Egyre meleg tódult az arcá­ba, a feje árnyéknyit lehanyat­lott, és kábult, könnyű suhogá­sok törtek ki a kebléből, hogy selymes szárnyakká váljanak ... Éjfélt kongattak odakünt. A harangszó szellője meg­lebbentette Anna varázsszár­nyait, s azok leheletnyit föl­emelték a földről, hogy elindul­hasson. Mert odabent vérvörös lám­pás volt a fűtő mezítelen mell­kasa, a feje sercegve, füstöl­ve lobogott Anna, a lepkelány előtt, aki sóhajtva bólogatta: Kicsi bogár száll, száll a lám­pás felé... A fűtő körülölte, behúzta az ajtót, és sötét tett min­den. Ám az inas reszketve kúszott erre, s megtor­pant a csukott ajtó előtt: — Anna, itt vagy? Itt vagy mögötte ? Föltárta. S rő­ten szivárgott a tüzfény az ö:,ze­fonédott Annára s a fűtőre. ' Az inas bámult, riadt, majd kézbe kapta a szenesla­pátot, s mélyen belenyúlt a kazán méhébe. S az izzó para­zsat háborodva az ölelkező párra szórta. A piros záporeső csillogva, szikrázva zuhant a meztele­nekre, és koppan­va ütött sebet. Az­tán elgurult, kihunyt. Az ölelkezők parányi lángok­tól ragyogtak, fényességbe borítva és ordítva fölemelked­tek. Jajgatásukra idetódultak a kelmefestők, a lánykák és ä mester. Kiáltoztak, megtorpantak. Az ajtóban a mester kiabált: - Szodoma és Gomorrha!, Tüzesö! S mindannyian kiabáltak szül kölve: - Héj, dobd el a la­pátot! ... Kint a fütő jajgatása hal* lott. Anna sírt. Az inas állt és ő is sírni kez­dett. A kelmefestők dühösen top­pantva előbbre léptek: — Nap­lopó, add meg magad! De az inas a parázzsal teli lapáttal hátrább húzódott. A parazsak meg sziporkáz­tak a lapáton, s a kelmefes­tők meredten figyelték a rózsás gyöngyszemeket. Kint csend volt. A hófehér hó nesztelenül megsercent a csillagok láng nélküli melegé­től. Távolodón havas csúcsok látszottak, róluk hajtotta a szellő alig pattogó ostorral a holdfényt. — Veszekednek az apjukon, ez se volt! Az idő pedig gyorsan repül, temetésre hív a harang. Zsebében cukor, megta­pogatja. Szívében kétség. Talán Seres Imre cimborájához kellene lefeküdnie. — Dé élni szép! — s ez a gondolat az egykori grófi kastély üszkös sarkánál jut eszébe. Olyan idő jár most a vég­telen ég alatt, hogy soha ne legyen rosz­szabb a vénemberek nyara. Mert mi az ő élete? Veszi az uno­káknak s küldi az ajándékokat Csehor­szágba az unokáknak. A korcsmától jó tízpercnyi az út hazáig. Girbe-görbe mellékutcákon köze­líti meg kis szalmatetős házát, amely ott szégyenkezik a bokrokkal, füzesekkel szegélyezett fiáé mögött. Homorú a háta, mint a nyerges lónak, s az ablak olyan picurkányi rajta, hogy a fényt csak vé­konyan ereszti be. Nagy tölgyfa ajtaján tolós zár van, azt rántja el a vénember s bent kalapot, kabátot cserél. Sietve indul négy házzal tovább. Elnémult a harang, kezdődik a temetés. A koporsó valóban ott feketéllik már az udvaron, koszorúk virulnak a tetejé­ben s körülötte a gyásznép egy néma fájdalom. Nagyon sokan állják körbe a Seres Imre ravatalát: feketekendős leány­kák, menyecskék, öregasszonyok az egyik oldalon, a másikon meg szürke hétköz­napiasan a férfiak. Legszélen alacsony, zömök, vállas ember, a Baráth István másik fia. Rögtön észreveszi az öreg, de nem to­lakodik melléje, középre húzódik egé­szen s igyekszik felejteni a kocsmai je­lenetet és a gyerekeit. A koporsóra néz s nem veszi le róla a szemét a temető­ben sem. Csak nézi megátalkodottan ba­rátja szúk házikóját és melegség üti meg a szívét. S hogy-hogy nem, a gyászo­ló menet élén nem a pap halad, hanem ő: Baráth István. Fedetlen fővel lépeget a temető csupasz fái között és a sír szájánál, zuhogó hantok zajában ő bú­csúzik hozzátartozók és mindenki nevé­ben cimborájától. — Együtt gyerekeskedtünk... együtt robotoltunk a gróf birtokán... s akkor haltál meg, amikor igazán élhettél volna. S itt elakad a szava. Könny hull a szeméből, vele sírnak az emberek is. És mikor felocsúdik szép merengésé­ből, kisebbik fia szavai rántják vissza a szomorú valóságba. — No meggondolta, már édesapám? A vénember hangja rekedtesen cseng: — Ti egyezkedjetek — mondja az öreg s apa és fia külön utakon távoznak a temetőből. —bi—

Next

/
Thumbnails
Contents