A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-12 / 24. szám

Theodor Storm: Almaéréskor Mélységes éjszaka volt. A kert palánkja mentén álló hársak mögött éppen teljött a hold. Átvilágított a gyümölcsfák koronáin a ház hátsó falára, egészen a keskeny kövezett udvarig, melyet a kerttől kerítés választott el. Fénye egészen elárasztotta az alacsony kis ablakok fehér függönyeit. Néha mintha egy kis kéz nyúlt volna közéjük és titkon széjjelhúzná őket, sőt egyszer egy leányalak is odatámaszkodott az ablakdeszkához. Fehér kendőcske volt csomóba kötve az álla alatt és kis női órát tartott ki a holdfényre: Ügy látszott, figyelmesen vizsgálja rajta a mutató mozgását. Kinn a templomtoronyban éppen háromnegyedet harangoztak. Lenn a kert bokrai közt, ösvényeken, pázsiton, csendes volt minden csak a szilvafán ülő nyest lakmározott csámcsogva és kapargálta karmaival a fa kérgét. Egyszerre csak fölemelte az orrát. A nyest egy ugrással a földön termett és eltűnt a házak között; átellenböl pedig zömök sideher mászott le lassan a kertbe. A szilvaíával átellenben, a kerítés közelében nagyasszonyalmafa állt; az almák most értek be, roskadtak alattuk az ágak. Ügy látszott, a fiú ismerte a fát, mert elvigyorodott és fölintegetett feléje, miközben lábujjhegyen körüljárta, aztán pár pillanatra megállt és fülelt, jókora zsákot oldozott le testéről, és óvatosan mászni kezdett fölfelé. Hamarosan meg-megroppantak az ágak és egyre-másra almák potytyantak a zsákba, rövid szabályos időközökben. Eközben úgy esett, hogy egy alma a zsák mellé a földre hullott és pár lépésnyire a sűrűbe gurult. Ott pedig egész elrejtetten kis pad állt, előtte kis kőasztalka. Az asztalra meg — és erre a gyerek nem számított — egy fiatalember könyökölt, mozdulatlanul, Amint a guruló alma a lábához ért riadtan ugrott föl és szempillantás múlva óvatosan kilépett az ösvényre. Ekkor meglátta, hogy fönn, a holdfényben egy piros almákkal megrakott ág először alig észrevehetően, majd mind hevesebben himbálózik ide-oda, egy kéz nyúl ki a holdfénybe és mindjárt el is tűnik az almával együtt a levelek mély árnyékában. A lenn álló férfi lassan a fa alá osont és most végre megpillantotta a gyereket: úgy lógott a fán, mint egy nagy fekete hernyó. Hogy a lesben álló vadász volt-e — bár kis bajuszkája és kikanyarított eiejú vadászzubbonya emellett szólt — nem volt könnyű megállapítani. De ebben a pillanatban bizonyos, hogy valami vadász-láz szállta meg, mert nagy hírtelen mintha féléjszaka csak erre várt volna, benyúlt az ágak közé és csöndesen, de erősen átfogta a fa torzséról védtelenül lelógó csizmaszárat. A csizma megrándult, az almaszedés odafönn megállt, de egy szó sem hallatszott. A kamasz húzta fölfelé a lábát, a vadász lefelé, így ment ez jó darabig. Végre a gyerek könyörgésre fogta a dolgot. — Kedves uram! — Csirkefogó! — Egész nyáron úgy kacsingattak rám a kerítés mögül! — Várj csak, kapsz most valamit! Megemlegeted! — és ezzel fölnyúlt és megmarkolta hátulról a gyerek nadrágját. — Micsoda erős anyag! — Kord bársony, uracskám! A vadász bicskát húzott eld a zsebéből és igyekezett szabad kezével kinyitni a pengéjét. Mikor a gyerek a rugó pattanását meghallotta, kés/ült lemászni De a másik nem hagyta. — Maradj csak — mondta. — Éppen a kezemre esel! A fiúnak a szava is elállt — jó-Isten! — fohászkodott. — A mesteré! — Nincs pálcája, uracskám? Jobb volna, ha csak velem magammal intézné el a dolgot. Több örömöm volna belőle, jó testmozgás: a »ester azt mondja: akár a sétalovaglás. De a vadász metszett. A gyerek amint érezte, hogy siklik a hideg kés a teste közelében, a földre ejtette a teli zsákot. De a másik a kimetszett foltot gondosan a zsebébe rejtette. — Most aztán akár le is jöhetsz! Nem kapott választ. Egy pillanat múlt a másik után, de a gyerek csak nem jött elő. Onnan a magasból hirtelen, mialatt alulról az a csúfság történt vele — meglátta, hogy odaát a házban kinyilik a keskeny kis ablak. Egy pici láb lép ki rajta — fehér harisnyája megvillan a holdfényben a gyerek szeme előtt, és egyszerre egy egész lány áll ott a kövezett udvaron. Egy darabig még ott van a keze a nyitott ablakszárnyon, aztán lassan a palánk ajtajához tart és féltesttel kihajol a sötét kertbe. A siheder majd kitörte a nyakát, hogy ezt mind jól szemügyre vehesse. Ügy látszott, mindenféle gondolat fordul meg a fejében, mert fülig húzta a száját és nagy szelesen két szembenálló ágon helyezkedett el, mialatt kárvallott ruhadarbját egy kézzel összefogta. — Na, r.,i lesz —? kérdezte a másik. — Majd csak lesz — mondta a fiú. — Hát gyere már le! — Hát csak egy a baj — felelte a gyerek és beleharapott egy almába, hogy a vadász lenn is hallotta a harsogását, az a baj, hogy én mesterségre nézve varga vagyok. — No, és ha nem varga volnál? — Ha szabó volnék, magam is befoltozhatnám a lyukat. És eszegette tovább az almát. A fiatalember aprópénzt keresgélt a zsebében, de csak egy kemény dupla-tallért talált. Már épp vissza akarta vonni a kezét, mikor lentről egész tisztán idehallatszott, hogy lenyomódik a kertajtó kilincse. Odaát a templomtorony órája éppen elverte a tizenkettőt. Én hülye — dörmögte és a homlokára csapott. Aztán megint a zsebébe nyúlt és szelíden kérdezte: — Ugye. szegény ember gyereke vagy? — Tetszik azt tudni — mondta a kölyök —, keservesen keresi a kenyerét az ember. — Hát kapd el és foltoztasd ki magad. — Ezzel fölhajította a pénzt. A gyerek vizsgálgatta, forgatta erre-arra a holdvilágnál és kuncogva zsebredugta. Künn, a hosszú ösvényen, amely mellett virágágyak között az almafa állott, apró lépések zaja meg ruhasuhogás hallatszott. A vadász ajkába harapott; erőszakkal le akarta rántani a gyereket; de az gondosan fölhúzta a két lábát, egyiket a másik után, minden fáradság hiábavaló volt. — Nem hallod? — lihegte a férfi —, most elmehetsz. — El ám! — mondta a gyerek, csak megvolna a zsákom! — A zsákod! — Az előbb leejtettem. — Mi közöm hozzá? — Hát, édes uracskám, éppen ott tetszik állni! Az lehajolt a zsákért, felemelte a földről és megint visszaejtette. — Dobja csak föl bátran — mondta a kamasz —, elkapom én! A vadász kétségbaesetten tekintett föl a fára. Ott állt a sötét, zömök alak, szétvetett lábbal, mozdulatlanul. De amint az apró lépések kis szünetekkel mindjobban közeledtek, hirtelen kilépett az ösyényre. Mielőtt észrevehette volna, már a nyakába ugrott egy leány. — Henrik! — Az istenért! — A férfi befogta a lány száját és fölmutatott a fára. A leány meghökkenve nézett rá, de a vadász nem vetett rá ügyet, hanem két kezével betólta a sűrűbe. — Átkozott kölyök! — De nehogy aztán még egyszer betedd ide a lábadat. Fölkapta a súlyos zsákot a földről és nyögve emelte fölfelé. — Jó, jó — mondta a kamasz és közben óvatosan átvette a nehéz terhet a másiknak a kezei közül. Ez piros fajta: Jó súlya van! — Ezzel madzagot húzott elő a zsebéből és egy arasszal az almák fölött körülhurkolta a zsákot: a csücskét közben a fogával húzta össze, aztán vállára vetette gondosan és szabályszerűen, hogy a teher egyenletesen oszoljék meg mellen, háton. Miután ezt a müveletet teljes megelégedésére végrehajtotta, megkapott egy feje fölé kinyúló ágat és megrázta mind a két öklével. — Lopják az almát! — rikkantotta el magát. Hullott az érett gyümölcs szanaszét az ágak között. Álatta suhogás hallatszott a lombok közt, egy lányhang fölvisított és amint a gyerek mégegyszer kinyújtotta a nyakát, látta, hogy épp most csapódik be a kis ablak és tűnik el benne a fehér harisnya. Egy szempillantás múlva már a kert palánkján ült lovasmódra és kikandikált az útra. Ázon ugyancsak szedte lábait új ismerőse a holdfényben. Közben a kamasz a zsebébe nyúlt megtapogatta ezüstpénzét és olyan kajánul nevetett magában, hogy az almák is táncoltak a hátán. Végre, mire már az egész háznép bottal, lámpással rohangált ide-oda a kertben, hangtalanul leereszkedett a kerítés túlsó oldalára és átballagott az úton a szomszéd kertbe. Fordította: HONT1 IRMA 10