A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

I S.K. NEUMANN(1875-1947) | 5 S s 8 OaaoSzi nap. A meghívó Sűrű, langyos a levegő; habzik, g mint sajtárban a friss tehéntej, ^ s szánom a kékszárnyú kis legyet is, mert véletlenül rátapostam. £ Ma bizony nincs szivem madarat lőni, g dalait durván elnémítani: ó súlyos sziklaként esne alá az ágról, g s tompa zuhanással jajdulna a föld. d Szégyenemben hová is rejteznék? % § A nap mindenütt rámtalálna, ß £ szót se szólna^ csak nézne — tavasz-szemével ß f, egyre nézné gyáva meztelenségem. V Madarak dalával hangos a tér; G V így állnak össze olykor a csillagok, G % s jobboldalt, baloldalt, egymás felett, alant is 8 V karcsú, sugaras ujjuk összefonódik. G P Madarak dalával hangos a tér. ß Valami belső nyomás feszít mindeneket. Js % ma senkit és semmit meg nem bántanék, § s ügyelek arra is, hogy felleg gyanánt § be ne árnyékoljam a tenyérnyi eget. f. Fordította: Bábi Tibor ß Kilencéves a fiam. Nyurgonc kis legényke. Kerekre nyílt két fekete szemmel, orra táján a nélkülözhetetlen barna szeplőkkel és hát, igen... a „lapát" fogakkal, melyek miatt minden reggel egy kis vita támad közöttünk. Nem szívleli a fogmosást a kedves. Vita különböző okok miatt többször van köztünk. Így például már reggel a felkelésnél kezdődnek a nézeteltérések, mert sajnos nem tudom megérteni, mily nehéz kibújni a finom, meleg ágyacskából. A mosdóvíz mindig hideg. A reggelire készített kávé hol forró, hol keserű és sose ízlik. Aztán az iskolába menés előtt a táska tartalmát kell ellenőrizni, minden benne van-e, mert este erre valahogy soha siniis idő. Végre becsukódik az ajtó iskolába menő fiam után. Fellélegzem. Reggel nyolctól déli tizenkettőig az négy óra. Lótok, futok, végzem a mumkám. De úgy tizenegy felé mind gyakrabban és türelmetlenebbül kikitekintgetek az ablakon, míg végre felismerem a fiam barettsapkás fejét. Figyelem, ahogy jön, mozdulatairól tudom meg, milyen napja volt. Ha táskáját hintázza maga körül, egyik kezéből a másikba dobva át, tudom, hogy jól felelt és megelégedett. Ha fejét lehajtva baktat és a kavicsokat rugdossa, kettest, esetleg hármast jegyeztek a diákkönyvébe. Ha pedig fejét oldalt billenti és fütyörészve szaporáz: dicséretben, valami kitüntetésben volt része. E három változatot jól ismertem, de ma nagyon meglepődtem, amikor kinézve az ablakon megpillantottam öt. Komolykodó magatartással lépkedett. Táskáját hóna alatt hozta. Sem fütyörészés, sem körhintázás, de még a futbalozás is elmaradt. Mi ez? Mi történt? Rosszat sejtve sietek eléje. Udvariasan köszönt, mosoly nélkül „nagyosan". — Történt valami, fiacskám? — kérdem, mert most már végképp nem értem a dolgot. — Ő, nem történt semmi — mondja fölényes nyugalommal. — Készen van már az ebéd? — Az ebéd? — elámulok. Nála az evés harmadrangú kérdés. — Készen van, persze, hogy kész — sietek a felelettel. Bemegyünk a szobába. . A gyerek leveszi a kabátját, felakasztja. Táskáját a helyére teszi, megy kezet mosni és mindezt egyetlen szó nélkül. Egyik csodálkozásból a másikba esem. Leül és eszik. Még mindig nem szól semmit. Megeszi a levest, főzeléket. Illedelmesen megköszöni, az ebédet és végre megszólal: — Anyukám, nekem ma délután fontos értekezletem van. Susztov motorkerékpárja vadul fölberregett. A fiú arra gondolt, hogy semmiképpen nincs szerencséje. Megbízatást kapott ugyan, de most nincs itt vele Ivan Kirilovics. ~ Az ezredes már beült kocsijába, s abban a pillanatban telefonhoz kérték. A parancsnok visszarendelte őt az akcióból. Más megbízatást kapott. Susztov látta, hogy Vataginnak rosszul esik félbeszakítani ezt a munkát. Mégis átadta a parancsnokságot Kotjelkov őrnagynak, s ő már további feladat végrehajtását vállalta Az út mellett egy frissen hantolt sírdombot látott. A hegyi úton három szerb kislány jött lefelé Kezükben égő gyertyát tartottak, s frissen fonott koszorút hoztak. Varottas. ünneplő ruhát viseltek. Susztov fékezett — Ki van itt eltemetve ? — kérdezte. — Branko nyugszik itt; Nemrég harc dúlt errefelé. Épp ma temettük el. — S miért vagytok úgy kiöltözve? kán átkeltek a dombokon s körülfogták a repülőteret, mely itt a németek utolsó menedéke volt. Egy lámpa himbálódzott a repülőtér közepén - fényében néhány vadászgép körvonala rajzolódott ki. A kifutópályán három nehéz személyszállító gép állt. A távolban vályogból épített kunyhók sora látszott. Bizonnyal azokban laktak a repülőteret őrző katonák. Mikor egyikük másikuk kijött vagy bement szállására, sárga fény villant a bejáratban: tehát villanyt vezettek be a kunyhókba. Kotjelkov őrnagy támadásra készítette elő géppisztolyosait. Susztov alhadnagy odakúszott hozzá. — Őrnagy elvtárs, elkezdhetjük-e már? — Ugyan hová sietsz olyan nagyon. Sötét van ott, akár a zsákban. — Őrnagy elvtárs, még utóbb elrepülnek. Már észrevették, hogy bekerítettük őket. Kotjelkov őrnagy komoran szemlélte a repülőtér kifutópályályát. Ott messze valóban vagy három fénypont mozgott előre, mintha egy felszállni készülő gép indult volna neki a kifutópályának. Ez a látvány meggyőzte az őrnagyot. Hirtelen nagyot kiáltott: — Kezdjük...! Mi történt a következő pillanatokban, azt később senki sem tudta pontosan elmondani, mert mindenki másképp tudta. Kotjelkov őrnagy felemelte rakétapisztolyát és elsütötte. Aztán újra megtöltötte, s megint kilőtte A repülőtér felett két piros rakéta ívelt a magasba. A közeli s távoli dombokon sortüzek NYIKOLAJ ATAROV (35. folytatás) — Belgrád felszabadult — mondták a kislányok. Susztov egy ideig ott állt födetlen fővel a sír felett a három kislánnyal. A hegyekben gépfegyverek kelepeltek. A németek — a repülőtér őrsége már harmadik napja ki akarta erőszakolni magának az elvonulás útját. Valaki mindig elébük állt, s visszaverte őket kiindulási helyükre. — A jugoszlávok, őrnagy elvtárs! Ügy jönnek, gyülekeznek ide, mint fiatal suhancok a tánchoz, — jelentette Susztov alhadnagy parancsnokának. Semmiféle határozott arcvonal nem alakult ki itt. Jobban mondva ide-oda hullámzott. Valahol elöl a fák között megszólalt egy harmonika. Susztov előre sietett. Egy tisztáson a tűz körül vidám táncot jártak a katonák. A géppisztolyosok még azon az éjsza-12