A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

— Értekezleted? Neked? f Hol? — A könyvtárban. Meghívót kaptam — itt már lázasan cseng a hangja — postán, az iskolába címezve. Pontosan az én nevemre szól. Nézd... — és már fontoskodva húzza is elő zsebéből a „meghívót". Ma délután jelenjen meg a járási könyvtárban. Megvitatják az eddig olvasott műveket, és a jelenlevők között olvasási versenyt rendeznek. Meghatottan olvasom el a nagy jelentőséggel bíró meghívót és szó nélkül hallgatom a további szóáradatot: — Tudod, anyukám, a meghívó azért oly nagy dolog, mert én még nem vagyok pionír. Hiszen csak harmadikos vagyok és mégis meghívtak. Kócer Pali és Nagy Jani mellett engem is. Pedig ők már negyedikesek, hiszen tudod? — mondja jelentőségteljesen, minden szót külön kihangsúlyozva és izgatottan teszi még hozzá: — Anyukám én már megyek! — De fiacskám, hiszen a meghívó két órára szól és még csak egy óra van. Próbálom őt visszatartani, hogy gyönyörködjem lázas készülődésében. — Ö, nem! Megyek már. Az elsők között akarok lenni. Erre nem lehet ellenérvem. Kikísérem a kapuig. Illedelmemesen elköszön. Utána nézek. Magabiztosan, büszkén lépked. A szivemet egy eddig ismeretlen érzés szorítja össze. A boldogság érzete. Ember lesz a fiamból... K. I. t Sztyepan Scsipacsov /Q szerelem strófáiból Az első hajnali napsugárral Az állomásról a Nyefkára siettem. Hozzád. Harmadszor kopogtam s vártam. Oly kínos érzés fogott el a csendben! S egyszerre csak halk, lassú kopajjal te jöttél. Ó, mily könnyű léptek! Feledhetetlen volt e hajnal! Ajtót nyitottál s csókod égett ajkamon, ahogy átkaroltam szorosan meleg tested, vállad .., Megállt a napfény ablakodban, S megleste tán könnyű ruhádat, míg folyt a fákról a tetőkre, majd megpihent a könyvespolcnál. Te kipirultán álltál a csöndbe', és mint a napfény, olyan voltál. v I / \ i / z Szemöldököd a sötét este, fényes nappal a kék szemed. Tekintetem hogyne keresne, ha így elbűvölsz engemet ? A földi szépség benned éled, aki rád néz, mind megcsodál. De majd hogyha múlnak az évek, eltűnik arcodról a báj. Szépségedet, fiatal lányka, csak a boldogság őrzi meg, nem lepi be idők homálya, átélhet hosszú éveket. Gyermekeidben éljen újra szépséged, s viruljon tovább, s majd, hosszú, hosszú évek múlva őrizzék meg az unokák. A kommunizmust építjük. Van eszme. Van munka, mely nemesebb, szebb lehet. Nincs dicsőbb tett a világon! S mért lenne a tiszta, mély szerelem kevesebb? Ily szerelemre tán méltatlan vagyok, de él, győz a viharon, szeleken, s tündöklő, tiszta szépségével ragyog a nagy eszmék huga — a szerelem. Fordította: Kulcsár Tibor dördültek. A németek a repülőgépekből, a vályogkunyhókból s ezernyi rejtekből viszonozták a tüzet... Susztov motorkerékpárján előrerontott. Kraftot kereste. Olykor úgy vélte, hogy megpillantotta őt az ide-oda cikázó árnyékok között. Valami csukaszürkébe öltözött, önuralmát vesztett férfi futkározott az egyik autótól a másikig. Susztov rálőtt, s a férfi elvágódott, de újra felugrott, és egy közeli autóba menekült. Susztov teljes sebességgel hajtott, s hirtelen leugrott motorkerékpárjáról. Csak most érezte, mily nehezen lélegzik. Valaki lövésrekész pisztollyal rohant feléje. Susztov rádobta kézigránátját. Látta, hogy a németet a légnyomás szinte odalapítja az autó oldalához. Géppisztolya folyvást dörgött; a cső végén felvillanó torkolattűz megvakította, s alig látott már valamit. Mikor tölténytárat cserélt, körülnézett kissé. A németek — egyre többen — előre kijelölt állásaik felé igyekeztek, ki kúszva, ki pedig futólépésben. Susztov újra célzott és újra lőtt, a föllobbanó torkolattűz megint elvette látását. A közelben kigyúlt egy repülőgép. A kifutópályát most élesen megvilágították a lángok. Ott, ahol a teherautók állomáshelye volt, valami ide-oda cikázó sötét alakot pillantottak meg az SS-legények. Egy motorkerékpáros fekete árnyékát, aki villámgyorsan mozgott és kézigránátokkal pusztított minden pusztíthatót. A németek első ijedelmük után hirtelen észbekaptak, és kúszva próbálták megközelíteni a fiatal tisztet. A támadók egyre sokasodtak, és Susztovnak eszébe sem jutott, miért támadják éppen őt. Nem sejtette, hogy éppen ő vágta el őket a repülőtér lelkétől, eszétől, sebesült parancsnokuktól - Hans Krafttől, aki miatt itt kellett rekedniök. Susztov teljesen nyugodt volt. Valami belső elégedettség vett erőt rajta, s a harc hevében semmire sem gondolt. Minél inkább fogyóban voltak töltényei és kézigránátjai, annál jobban megközelítették őt az SS-legények. Minél inkább közeledett hozzá a halálos veszedelem, annál nyugodtabb volt. Érezte, ereje fogytán van, s a halál gondolata teljesen közömbösen hagyta. Fiatal testének minden jóravaló tulajdonsága cserben hagyta. Tisztatekintetü szemének látása elhomályosodott, keze, mely egykor Dását pehelyként felemelte, hogy egészen a folyópartra vigye, teljesen elerőtlenedett. — Élhetnék még — gondolta, — de nijics már töltényem. Hirtelen fellobbant minden életvágya. Élni, szeretni, örülni — be jó volna. Újra karján hordozná Dását, kézilabdázna és viharban, zuhogó esőben nyargalna motorkerékpárján, majd lobogó tábori tűz mellett szárítkozna. Együltében elolvasna bármi vaskos könyvet, s habozás nélkül felugrálna a moszkvai villamosokra, bármily sebesen haladnak is. Dehát mindez már nem tőle függött. Tompa ütés érte — nem, nem érezte se fájdalmasnak, se szörnyűnek — színes karikák örvénye lobbant a szeme előtt, mintha tarkaszoknyás szerb lányok táncoltak volna az erdő tisztásán, s aztán ez a pillanatnyi látomás is semmivé lett. A repülőtér felől egyre kevesebb lövés dördült. A németek nyilvánvalóan felhagynak a harccal. Az égő repülőgépek vörös vérvilággal festették meg a tájat. A kórházból telefonáltak a főhadiszállásra. Vatagint kérték, hogy minél előbb hívja fel az intézetet. Vatagin meg sem próbálkozott a telefonnal. Tudta, Susztovról van szó. Bizonynyal amputálni fogják a kezét. — Indulunk! - szólt az ügyeletes tisztnek. A tiszt azonnal megértette Vatagin érzelmeit. — Gyalog egykettőre ott leszünk. A kórház két épületet foglalt el. Épp lehullott az első hő. Oly vastagon borította az úttestet, hogy a szembejövő autónak meg kellett állnia. — Épp az ezredes elvtárshoz igyekeztünk' - szólt ki valaki a kocsi ablakából. Kraftot állították elő, hogy kihallgassa. — Mindjárt visszajövök. Vigyék be hozzám! A rendelőben senki nem tudott adni kellő felvilágosítást. Az ügyeletes orvos csak az előbb vette át a szolgálatot. Az ápolónők ide-oda küldözgették. Végül a sebész kiüzent: legyen szíves várakozni — a műtétet csakhamar befejezik. Vatagin kiment a kórház épülete elé, és sétált egyet a friss hóval borított utakon. — Tehát él. Él - gondolta, s melegség öntötte el szívét. (Folytatjuk) 13