A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-29 / 22. szám

ütött: alacsony, zömök volt, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme meg barna; ő volt nekem a legkedvesebb, öt szerettem a legjobban. Danyilának hívták ... A többi hét — kislány volt meg egészen apró gyerek. Megházasítottam Iván ott, a falumban, nemsokára kisgyermekük született. Danyilát is már éppen meg akartam házasítani, de akkor jöttek azok a zűrzavaros idők. Felkelés tört ki a sztany'.cánkban a szovjethatalom ellen! Másnap hozzám szalad Iván. — Gyerünk, apám — azt mondja — menjünk a vörösökhöz! Krisztus istenre kérem. Nekünk őket kell pártolnunk, mert véghetetlenül igazságos hatalom. Danyila szintén erősen unszol. Sokáig csábítgattak, de én azt mondtam nekik: — Én nem tartalak vissza benneteket erővel, mehettek, de én nem megyek sehová sem. Nálam még heten vannak a padokon &

s mindegyik száj megköveteli a betévő falatját! Akkor aztán el is tűntek a faluból, a sztanyicánk meg felfegyverkezett azzal, ami kinek-kinek épp a keze ügyébe akadt, én meg a fehérek kezébe kerültem és a frontra vittek. A gyűlésen azt mondtam: — Tisztelt Vének! Mindnyájan tudjátok, hogy nagycsaládú ember vagyok. Hét gyermekem van. Hát ki visel gondot a családomra, ha a fűbe harapok? Én — így meg úgy, de ők csak — nem! Nem voltak tekintettel semmire, nyakon fogtak és máris vittek a frontra. A hadállás épp ott volt a kertek alatt. E;. húsvétkor történt, bekísérnek a faluba kilenc foglyot, és Danyiluska, az én kedves maszatom — köztük van... A téren át a századparancsnokhoz vezették őket. A kozákok kitódultak az utcára. — Agyon kell verni a bitangokat! -ordítozták. - Ha kivezetik őket a vallatásról, elbánunk vélük istenesen! £n ott állok köztük, reszket a térdem, de nem mutattam, hogy sajnálom a fiamat, Danyiluskát. . . Oldalt sandítok, látom, súgnak-búgnak a kozákok, és felém integetnek a fejükkel... Odajön hozzám Arkaska az őrmester, és azt kérdi: — No mi az. Mikisara fogod ütni a koministákat? — Ütöm én azokat az ilyen meg amolyan gonosztévőket! — No, akkor nesze ez a szurony és állj a tornácra.- Ideád nekem egy szuronyt, kivicsorítja a fogát! - Szemmel tartunk Mikisara... Vigyázz! A lépcsőre álltam, és azt gondoltam: „Szent szűzanyám, csak nem fogom megölni a fiamat?" Hallom a századparancsnok kiáltását. Kivezették a foglyokat, legelői az én Dar.yilámat... Ránéztem és megfagyott bennem a vér. A feje akkorára dagadt mint egy veder, és mintha megnyúzták volna. .. A vér csomósán ráalvadt a szőrmés kesztyűjét a fejére szorította, hogy ne csupasz helyet üssenek... A kesztyűt vér itatta át, és rászáradt a hajára ... A falu felé jövet is ütötték őket. Támolyogva jön a pitvarban. Rám néz, felém nyújtja a kezét... Mosolyogni akar, de a szeme csupa kék folt, az egyiket elborította a vér ... Ekkor megértettem: Ha nem döfök belé, akkor agyonvernek a falubeliek, keserves árván maradnak a kisgyermekek ... Odaért hozzám. — Apám, — azt mondja — édesapám, Isten veled! A könnyei lemossák a vért az arcáról, én meg... nagy nehezen felemelem a kezemet... mintha megmerevedett volna ... A markomban szorongattam a szuronyt. Avval a végével döftem belé, amékke! a puskára tűzik. Ide erre a helyre döftem a füle fölébe. .. Mekkorát jajdult, jaj! — eltakarta az arcát a két I tenyerével és leesett a lépcsőről... A kozákok hahotáznak: — Vérbe füröszd őket Mikisara! Ügy látszik megesett a szíved a Danyilkádon! Üsd-vágd, különben mi csapoljuk meg a véredet! A századparancsnok kijön a tornácra, káromkodik a szeme nevet... Ahogy elkezdtük a szuronnyal döfködni, a lelkem megzavarodott. Elkezdtem szaladni egy kis utcába, oldalt néztem és azt láttam, hogy az én Danyiluskámat a földön hengergetik. Az őrmester a torkába szúrta a szuronyt, ő meg csak — hrrr... Lenn, a víz ostromára megreccsentek a komp deszkái, hallani lehetett, ahogy áramlik belé a víz, a fűzfa pedig megremeg és elnyújtva megnyikordul. Mikisara megérintette lábává! a felágaskodó tatot, és a pipájából sárga szikrazáport verve azt mondta: — Elsüllyed a kompunk, holnap délig a fűzfán kell rostokolnunk. Lám, milyen baleset ért bennünket! Sokáig hallgatott, majd csendesebb hangon, tompán megszólalt: — Engem ezért a dologért törzsőmesterré léptettek elő ... Sok víz lefolyt azóta a Donon, de éjszakánként még mindmáig is hallom: mintha valaki hörögne, fuldokolna... Akkor, amikor szaladtam, hallottam a Danyiluska hörgését... Hát ez: a lelkiismeret öl meg engem ... Tavaszig tartottuk a frontot a veresek eilen, aztán csatlakozott hozzánk Szekretyov tábornok, a Donon túlra kergettük a vereseket — a szaratovi kormányzóságba. Én nagycsaládú ember vagyok, de semmiféle könnyítést nem adtak a szolgálatban, mert a fiaim a bolsevikok közt voltak. Eljutottunk egészen Balasov városáig. Ivánnak — a legidősebb fiamnak — se híre, se hamva. A fene tudja, hogy tudták meg a kozákok, hogy Iván a veresektől átpártolt és a harminchatodik kozákütegnél szolgál. A falumbeliek megfenyegettek: „Ott fojtjuk bele a szuszt Vanyíkba, ahun találjuk." Elfoglaltunk egy falut, hát ott a harminchatodik üteg .... Megtalálták az én Ivánomat, megkötözték és a századhoz vezették. Ott kegyetlenül megverték a kozákok, és azt mondták nekem: — Kísérd az ezredparancsnokságra! Akkor megvilágosított az Úristen. Megsejtettem: azért rendelnek éppen engem kísérőül, mert azt gondolják, hogy szabadon eresztem a fiam, osztán majd őt elfogják, engem meg agyonvernek ... Bemegyek abba a házba, ahun Ivánt fogva tartották, azt mondom az őrnek: — Adjátok csak ide azt a foglyot, majd én bekísérem a parancsnokságra. Iván a vállára vetette köpenyét, a kucsmáját meg csak forgatta-forgatta a kezében, aztán a padra dobta. Kimentünk a kertek aiá, a dombra; hallgat, én is hallgatok. Hátranézek, azt akarom látni, nem követnek-e bennünket. Megtettük már a fele utat, elhagytuk a kis kápolnát, — de senkit se láttunk, aki követett volna. Ekkor Iván felém fordult, és panaszosan azt mondta: - Apám, a parancsnokságon úgyis agyonlőnek, a halálba kísérsz te engem! Még mindig alszik benned a lelkiismeret ? - Nem — mondom — nem, Ványa, nem alszik bennem a lelkiismeret! - Hát nem sajnálsz? - Sajnállak, kedves fiam, rettenetesen fáj a szívem ... - Ha sajnálsz, engedj el. .. Hisz alig éltem még ezen a világon! - Menjünk a szakadékokig, fiacskám, ott szökj meg, én meg a látszat kedvéért utánad lövök kétszer... És lám csak, milyen az ember... Kicsi korában egy kedves szót se lehetett kihúzni belőle, most pedig odaborult hozzám és csókolgatta a kezemet... Mentünk vagy két versztát. Ő is hallgat, én is hallgatok. Odaértünk a szakadékokhoz, ctt megállt. - No, apám, búcsúzzunk el! Ha életben maradok, halálomig hálás leszek neked, egy goromba szót se hallasz tőlem ... - Szaladj, kedves fiam! — mondom neki. Elszaladt a szakadékok felé, folyton hátranézegetett és integetett. Engedtem vagy húsz ölnyire, aztán levettem a puskámat, és letérdeltem, hogy ne reszkessen a kezem, és belelőttem a hátába ... Mikisara sokáig kereste a dohányzacskóját, sokáig csiholta a tüzet a tűzszerszámjával, rágyújtott és cuppogva szívta pipáját. - No, hát felugrott, nekiiramodva szaladt vagy nyolc ölet, mind a két kezével a hasához kapkodott, felém fordult. - Apám ... miért! - Elesett, és rugdalózni kezdett. Odaszaladtam hozzá, lehajoltam; már felakadt a szeme, és a száján habzott a vér. Azt hittem haldoklik, de hirtelen megragadja a kezemet: - De apám, hisz nekem gyermekem, feleségem van... A fejét oldalt ejtette, és megint elesett. Ujjaival beszorította a sebet, de ugyan mit használt az ... Az ujjain keresztül is csak úgy bugyogott a vér... Hörögni kezdett, hátára fordult, szigorúan nézett rám, a nyelve meg már alig forgott... Akar mondani valamit, de csak azt hajtogatja: „Ap,-ap-ap-apám ..." Megeredt a könnyem, és azt mondtam neki: - Foggad el helyettem, Vanyuska, a vértanúk koszorúját. Neked csak feleséged és egy gyermeked van, de nálam heten íeküsznek a padokon. Ha elengedtelek volna, engem megöltek volna a kozákok, a gyermekek meg mehettek volna a vakvilágba koldulni... Ott feküdt még egy ideig, aztán meghalt, a kezemet meg a magáéban tartotta ... Lehúztam róla a köpenyt meg a cipőt, betakartam az arcát egy kendővel és visszaindultam a faluba ... No hát, ítéld meg magad, jóember! Mennyi bajt kellett már elszenvednem ezekért a gyermekekért, egészen beleőszültem.Megkeresem nekik a betévő falatot, se éjjel, se nappal nem ismerek pihenést, ők meg... például Nataska, a lányom, azt mondja: „Utálok, én apám, magával egy asztalnál enni!" Hát hogy viselhetem én ezt most el? Lehorgasztotta a fejét és súlyos, merev tekintettel nézett rám Mikisara révész; a háta mögött homályos derengés bodrosodott. A jobb parton a boglyas topolyák fekete csomója közül vadruca hápogás és egy náthás, álmos kiáltás száll felénk: - Mi-ki-sa-ra-a! A fenébe is! Gyere má-ár avval a komp-pa-al! Fordította: Makai Imre 10