A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-29 / 22. szám

N § r: Mihail Solohov*: A nagycsaládú ember A kert alatt, a cserjés bágyadt zöld sörtéje között lebukóban van a nap. A sztanyicából a Don, a rév íelé tar­tok. Talpam alatt nedves homok; rot­hadt szaga van, akár a vízben meg­duzzadt, rég korhadó fának. Az út cikkcakkban kúszik a cserjésben akár a nyúlcsapás. A nap erőlködve, bíbor­vörösen lehuppant a városi temető mögött, és nyomomban máris ga­lambszürke alkonyat gomolygott a berekben. A komp a kikötőben megkötve állt; a lila víz kotyog az alja alatt; táncolva és oldalt dőlve nyikorog a villában az evezőlapát. A révész merítőedénnyel koszorál­ja a komp bemohosodott fenekét, ki­kiloccsantja a vizet. Felemeli fejét, ferde metszésű sárgás szemével rám tekint, és kelletlenül azt dörmögi: — A túlsó oldalra igyekszel? Min­gy án indulunk, oldd el a kötelet! — Csak ketten evezünk át? — Ügyis át kéne mán. Sűrűsödik az éjszaka, vagy jön ember, vagy se. Felgyűrte buggyos nadrágját, me­gint rám tekintett. — Látom, nem földi vagy, nem idevalósi... Mi szél fútt erre? — Hazamegyek, katonáéktól. A révész levette sapkáját, egy fej­rándítással hátracsapta a fekete pa­tinás csavart kaukázusi ezüsthöz hasonló fürtjeit, rám kacsintott, és kivillantotta kopott fogait. Aztán hogy? Szabadságra vagy suttyomban? — Leszereltem. Elengedtek egy esztendőt. — No, hát akkor... megnyugta­tó... Az evezőlapátokhoz ültünk. A Don játékosan sodor bennünket a parti erdő elárasztott, fiatal cserjése felé. A komp érdes aljához ridegen dör­gölődzik a víz. A révész kék erekkel keresztül-kasul szeldelt, mezítelen lábán kidagadnak az izomkötegek, megkékült talpa tapadva feszül a sí­kos keresztdeszkához. Keze hosszú, csontos, az ujjai bütykösek. Magas keskeny vállú, esetlenül evez, bele­görnyed, de az evezólapát engedel­mesen vág bele a hullám tarajos há­tába, és mélyen felkavarja a vizet. Hallom egyenletes, ütemes léleg­zését; kötött gyapjúingéből csípős izzadság, dohánybűz és a víz édes­kés szaga árad. Elereszti az evezőt, arccal felém fordul. — Ügy látszik, az erdőbe sodor bennünket! Cudar história, de nincs mit tenni, cimbora! * Az író születésének 55. évfor­dulója alkalmából közöljük a fenti elbeszélést. Közepén még sodróbb az ár. A komp megiramodott, makrancosan felfelé rúgott a tatjával, majd oldalt dőlve az erdő felé húzódott. Egy fél óra múlva elárasztott fűzfákba üt­köztünk. Az evezőlapátok eltörtek. A villában sértődötten izgett-moz­gott a szilánkokra hasadt csonk. A résen szörcsögve csurgott be a víz. Egy fára kapaszkodtunk fel: ott töltjük az éjszakát. A révész egy ágat meglovagolva mellém ült, pöfé­kelt cseréppipájából, fülelt a vad­ludak szárnyának suhogására, me­lyek a fejünk fölött szeldelték a szu­roksötétséget - de közben beszélt: — Hazamégy a családhoz ... Anyád biztosan vár: visszajön a fia, aki el­tartja, megenyhíti öregségét, pedig te bizonyára nem is veszed szívedre, hogy ő, az anyád, fényes nappal só­várog érted, éjszakáként meg majd elsorvad, annyit sír-rí... Ilyenek vagytok ti mind, fiúk... Amíg nincs ivadékotok, tompa a lelketek a szü­lei szenvedésekkel szemben. Pedig de sokat kell elszenvednie mind­egyiknek ... Némelyik asszony, amikor felha­sítja a halat, kifakasztja az epéjét: eszed-eszed a hallevest, de iszonyú keserű. Hát így vagyok én is: élek­élek, csak hát a legeslegkeserűbbet kell bekanalaznom ... Néha tűr-tür az ember, és azt mondja: „Hej, élet, élet mikor fordulsz még rosszabb­ra ..." — Te nem vagy idevalósi ember, idegen vagy — hát csak fogd fel ésszel, milyen hurokban dugjam a fejem? Van nekem egy lányom: Nataska, az idén éri meg a tizenhetedik ta­vaszát. Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával enni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyán eszembe jut, hogy evvel a kezével ölte meg a bátyáimat, és olyankor még a lelkem is majd kihá­nyom ... Hát nem érti a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz min­den őmiattuk a gyermekek miatt tör­tént! Fiatalon nősültem; nagyon szapora asszonyt adott a sors, nyolc ágról­szakadt csemetét pottyantott a vi­lágra, de a kilencedik vesztét okoz­ta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz. . . Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyermekek közül meg egyet se vett el az isten, akárhogy kértem is ... Iván volt a legidősebb ... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű gyerek volt.. . Szépszál ko­zák lett belőle, becsületesen dolgo­zott. A másik fiam négy évvel fiata­labb volt Ivánnál. Ez az anyjára VÍTÉZSLAV NEZVAL (1900-1958) Л liéke dala (Készlet) Hogy soká éljen az ember és bő tejet fejjen a pásztor, halakat víz mentsen aszálytól az én falumban s más helyen, zengem a békét. Hogy ne sápadjon gyermeked gépmadarak szárnyát betűzve és ha rosszfát tett is a tűzre ne rémíthessék fegyverek, zengem a békét. Hogy ne szolgáljon cselszövőt ejtőernyőként menny azúrja s rémképet ne takarjon újra csukaszín fellegek mögött, zengem a békét. Hogy Bikini gyilkos szele ne dúlja Párizst, Prágát, Rómát, Pompejjé ne rombolják bombák, New-Yorkot rommá ne tegye, zengem a békét. Hogy a falról Rembrandt képe majd le ne zuhanjon védtelen, s a pokloknak kedves ne legyen, mint az asszonygyilkos vétke, zengem a békét. Hogy kis libácskák, pelyhesek, totyoghassanak az udvaron, hol nyugágyakként a napon fekszenek aggok s gyermekek, zengem a békét. в I I в в в I в в в в 3 Fordította: Monoszlóy М. Dezső g U q 9 WU FAN (Kína): Pitypang

Next

/
Thumbnails
Contents