A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-29 / 22. szám

N § r: Mihail Solohov*: A nagycsaládú ember A kert alatt, a cserjés bágyadt zöld sörtéje között lebukóban van a nap. A sztanyicából a Don, a rév íelé tartok. Talpam alatt nedves homok; rothadt szaga van, akár a vízben megduzzadt, rég korhadó fának. Az út cikkcakkban kúszik a cserjésben akár a nyúlcsapás. A nap erőlködve, bíborvörösen lehuppant a városi temető mögött, és nyomomban máris galambszürke alkonyat gomolygott a berekben. A komp a kikötőben megkötve állt; a lila víz kotyog az alja alatt; táncolva és oldalt dőlve nyikorog a villában az evezőlapát. A révész merítőedénnyel koszorálja a komp bemohosodott fenekét, kikiloccsantja a vizet. Felemeli fejét, ferde metszésű sárgás szemével rám tekint, és kelletlenül azt dörmögi: — A túlsó oldalra igyekszel? Mingy án indulunk, oldd el a kötelet! — Csak ketten evezünk át? — Ügyis át kéne mán. Sűrűsödik az éjszaka, vagy jön ember, vagy se. Felgyűrte buggyos nadrágját, megint rám tekintett. — Látom, nem földi vagy, nem idevalósi... Mi szél fútt erre? — Hazamegyek, katonáéktól. A révész levette sapkáját, egy fejrándítással hátracsapta a fekete patinás csavart kaukázusi ezüsthöz hasonló fürtjeit, rám kacsintott, és kivillantotta kopott fogait. Aztán hogy? Szabadságra vagy suttyomban? — Leszereltem. Elengedtek egy esztendőt. — No, hát akkor... megnyugtató... Az evezőlapátokhoz ültünk. A Don játékosan sodor bennünket a parti erdő elárasztott, fiatal cserjése felé. A komp érdes aljához ridegen dörgölődzik a víz. A révész kék erekkel keresztül-kasul szeldelt, mezítelen lábán kidagadnak az izomkötegek, megkékült talpa tapadva feszül a síkos keresztdeszkához. Keze hosszú, csontos, az ujjai bütykösek. Magas keskeny vállú, esetlenül evez, belegörnyed, de az evezólapát engedelmesen vág bele a hullám tarajos hátába, és mélyen felkavarja a vizet. Hallom egyenletes, ütemes lélegzését; kötött gyapjúingéből csípős izzadság, dohánybűz és a víz édeskés szaga árad. Elereszti az evezőt, arccal felém fordul. — Ügy látszik, az erdőbe sodor bennünket! Cudar história, de nincs mit tenni, cimbora! * Az író születésének 55. évfordulója alkalmából közöljük a fenti elbeszélést. Közepén még sodróbb az ár. A komp megiramodott, makrancosan felfelé rúgott a tatjával, majd oldalt dőlve az erdő felé húzódott. Egy fél óra múlva elárasztott fűzfákba ütköztünk. Az evezőlapátok eltörtek. A villában sértődötten izgett-mozgott a szilánkokra hasadt csonk. A résen szörcsögve csurgott be a víz. Egy fára kapaszkodtunk fel: ott töltjük az éjszakát. A révész egy ágat meglovagolva mellém ült, pöfékelt cseréppipájából, fülelt a vadludak szárnyának suhogására, melyek a fejünk fölött szeldelték a szuroksötétséget - de közben beszélt: — Hazamégy a családhoz ... Anyád biztosan vár: visszajön a fia, aki eltartja, megenyhíti öregségét, pedig te bizonyára nem is veszed szívedre, hogy ő, az anyád, fényes nappal sóvárog érted, éjszakáként meg majd elsorvad, annyit sír-rí... Ilyenek vagytok ti mind, fiúk... Amíg nincs ivadékotok, tompa a lelketek a szülei szenvedésekkel szemben. Pedig de sokat kell elszenvednie mindegyiknek ... Némelyik asszony, amikor felhasítja a halat, kifakasztja az epéjét: eszed-eszed a hallevest, de iszonyú keserű. Hát így vagyok én is: élekélek, csak hát a legeslegkeserűbbet kell bekanalaznom ... Néha tűr-tür az ember, és azt mondja: „Hej, élet, élet mikor fordulsz még rosszabbra ..." — Te nem vagy idevalósi ember, idegen vagy — hát csak fogd fel ésszel, milyen hurokban dugjam a fejem? Van nekem egy lányom: Nataska, az idén éri meg a tizenhetedik tavaszát. Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával enni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyán eszembe jut, hogy evvel a kezével ölte meg a bátyáimat, és olyankor még a lelkem is majd kihányom ... Hát nem érti a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz minden őmiattuk a gyermekek miatt történt! Fiatalon nősültem; nagyon szapora asszonyt adott a sors, nyolc ágrólszakadt csemetét pottyantott a világra, de a kilencedik vesztét okozta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz. . . Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyermekek közül meg egyet se vett el az isten, akárhogy kértem is ... Iván volt a legidősebb ... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű gyerek volt.. . Szépszál kozák lett belőle, becsületesen dolgozott. A másik fiam négy évvel fiatalabb volt Ivánnál. Ez az anyjára VÍTÉZSLAV NEZVAL (1900-1958) Л liéke dala (Készlet) Hogy soká éljen az ember és bő tejet fejjen a pásztor, halakat víz mentsen aszálytól az én falumban s más helyen, zengem a békét. Hogy ne sápadjon gyermeked gépmadarak szárnyát betűzve és ha rosszfát tett is a tűzre ne rémíthessék fegyverek, zengem a békét. Hogy ne szolgáljon cselszövőt ejtőernyőként menny azúrja s rémképet ne takarjon újra csukaszín fellegek mögött, zengem a békét. Hogy Bikini gyilkos szele ne dúlja Párizst, Prágát, Rómát, Pompejjé ne rombolják bombák, New-Yorkot rommá ne tegye, zengem a békét. Hogy a falról Rembrandt képe majd le ne zuhanjon védtelen, s a pokloknak kedves ne legyen, mint az asszonygyilkos vétke, zengem a békét. Hogy kis libácskák, pelyhesek, totyoghassanak az udvaron, hol nyugágyakként a napon fekszenek aggok s gyermekek, zengem a békét. в I I в в в I в в в в 3 Fordította: Monoszlóy М. Dezső g U q 9 WU FAN (Kína): Pitypang