A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-29 / 22. szám

Josífek űrhajós lesz... A Károly-hídon találkoztam vele először. Ott állt a kőkorlát íölá hajolva, s lebámult a tovafutó Vltava vizére. Nem egyedlll volt. Egy sereg pionír társaságában csivitelt, vitatkozott, s tőként bámult, mert Prágában ezernyi megcsodálni való akad, mág akkor is, ha bennszülött az ember. Amint a hidra láptem, a tréfáskedvü májusi szél lekapta kalapom. Mármár utána Iramodtam volna. Ám a plrosnyakkendós, szöszke kisfiú megkímélt a kellemetlen fogöcskától. Elcsípte a megfutamodó kalapot, s illedelmesen elébem állt: — Tessék, bácsi! — Köszönöm, kisöreg — s megveregettem a futásitól kipjfuit arcát. — Mondd, csak mi a neved? — Josífek. — Na jó. Adok neked egy barackot — és valóban fejebúbjára nyomtam öklöm. Elkacagta magát és újra elvegyült a pionírok vidám társaságában. Váratlanul újra összeakadtam vele a kiállításon. Egy anyakocáknak való újfajta 61 előtt csodálkozott. — Micsoda klassz dolog! — kiáltott hangosan, s nem tudott betelni a rozsástestii, rózsaiorrú Ids malacok látásával. Mihelyt megpillantott, nyomban megismert. — Jé, a bácsi! — Szervusz, Josífek. Rámnevetett, vagyis inkább a kalapomra. Abban a minutumban mindketten érjeztlik, egy ideig jóbarátok leszünk. Mindkettőnknek szüksége volt erre a barátságra. Igaz neki csak addig, míg a kocákat, malacokat, teheneket, tyúkokat bámulta. — Ugye a bácsi falun él? S minden nap lát kocát és malacot. Jemlne, én még sose láttam, még csak eleven tyúkot sem. Hát mág tehenet!... Ám érdeklődése csakhamar ellankadt. A kiállítás ezernyi látnivelőja csábította. Már nem is tudom, ő fogott-e kézen engem, vagy én őt. Igy indultunk ketten, egy meglett ember és egy tlz éves aprócska gyerek. Megbámultuk a hatalmas hajómotort, a laminátokböl ragasztott motorcsónakot; aztán betértünk a hatalmas pavilonba. Azt vettem észre, hogy az én Josífek barátom egyre kevesebbet csodálkozik. Türelmetlenül megrángatta a kezem, fürgén Ide-oda vezetgetett, olykor ajkát biggyesztette, ha megálltam valami nagyszerű gép előtt. Nem érdekelte a harisnyaszövo gép, nem érdekelte a vizhajtású szövőgép sem. Kissé türelmetlenül rászóltam a nyugtalan gyerekre: — Hát téged nem érdekel? — Dehogyis nem. Dehát ez inkább lányoknak valö. Hanem a mükéz, az aztán Igen! Csakhamar ott álltunk az elméaen megszerkesztett manipulátor előtt. Kezelője, egy csinos fiatal lámy épp arra kéoyszerltette, hogy emelje fel az elébe hajított gyufaskatulyát. A gép cslpeszszerű ujja megragadta, kivett belőle egy gyufaszálat, meggyújtotta,, aztán eldobta. Elnéztem a csodálatos játékot de Josífek nem engedett tűnődni. — Gyerünk bácsi, gyerünk . .! — Hová, te lurkó . . T Megint megragadta a kezemet, úgy vezetett a gépek és szimbolikus építmények között a Szovjetunió sikereinek kiállítási pavilonjába, egyenest a szputnyikok, űr- és holdrakéták modelljeihez. Csak most értettem meg a gyerek türelmetlenségét. A szeme csillogott, arca kipirult. Körüljárta a terem közepén elhelyezett áramvonalas, robusztus testet, majd megállt előttem és büszkén rámtekintett. — Ez az igazi látnivaló! — Aztán mit értesz te ehhez? — Már hogy én nem értenék..?! valő mesét. A múlt szomorú történetét Idézem. Mezítlábas, rongyosruhájú, «apadtarcú kisgyermekek sorsát, akiknek soha sem jutott alvöbaba, narancs, tejcsokoládé. Játékukat kukoricaháncsból, vadgesztenyéből téli estéken a nagyapó készítette, a reggeli száraz kenyeret paprikával, sóval, Ízesítette a munkába siető, mindig fáradt, szótalan édesanya. Becéző, simogató szeretetben talán sohasem volt részük. Az apjukat csak ünnepnapon látták. Ugye te el sem hiszed, szöghajú, ptrosszalagos kis Kató, hisz apukáddal minden napsütéses délután kéz a kézben sétálgattok a friss Jevegön, a Dunaparton. Te, fitosorrú, fekete Ella, ki új fényes táskáddal begyesen tipegsz az Iskolába 'és bent a nagyablakos tanteremben a kényelmes pad tetején szétrakod könyveidet, mosolyra húzod szádat s kételkedve nézel rám, mikor vászontarisznyáról és elnyűtt könyvekről mesélek. Igazad van. A tl boldog, örömnapfényes életetek már nem tudja elsötétíteni a múlt borús árnya. Szabad hazában éltek, szabad emberek diai vagytok, s jövö biztató, viruló nemzedéke. Sokszor elnézlek benneteket a játszótereken, ahogy kipirult arccal szaladtok a messze szálló piros labda után, s néha elszorul a szivem, ha autó fékje jajgatva felrikolt az úttest macskakövein. Vigyázni kell rátok! Féltő, becéző szeretet vesz körül titeket. A ti dolgotok, hogy jó tanulással, friss munkakedvvel viszonozzátok szülőitek és államunk szerető gondoskodását. Egyszer az erdőben fát ültető pionírokkal találkoztam, s ez a látvány jelképpé nőtt bennem, azóta az ifjúságot dús lombot hajtó, sudár f ácskával hasonlítgatom, öntözni, gondozni kell, vad hajtásalt lenyesegetni, hogy magasra nőjön, ne görcsös, hajlotthátú nyomorék váljon belőle. Most a Nemzetközi Gyermek Napon az egész világ titeket ünnepel. Szaladjatok hát körbe-körbe karikába, a vlg nötátok pattogó üteme járja be a földkerekség minden táját. OZSVALD ÁRPÁD A W. Pieck üzem óriási motorjait éjszaka szállították a kiállítás színhelyére. Ragasztott Uveglaminát csónak. A bratlslavai kísérleti hegesztöintézet tervei alapján készítette -a Csehszlovák Dunahajózási nemzeti vállalat bratislavai üzeme. Elnéztem a gyereket — tűnődve, hosszan — mintha csak egykori magamat látnám. Aztán hirtelen barackot nyomtam a fejére, s megkérdeztem: — Mondd, csak, Josífek, mi akarsz lenni...?! Minden habozás nélkül Igy felelt: — Űrhajós . .! Ha engem Ilyen korban Igy kérdeztek, valami egéazen mást feleltem — bár ugyanolyan csillogó szemmel, és öntudatosan — Igen — azt mondtam rá, hogy: huszár! Huszár! Huszár!.. Huszár..? Be nevetségesen hangzik. Meglett koromban lám, megszégyenített ez a prágai gyerek. Ugyan mi lesz ebből a nemzedékből, ha ilyen álmokon nevelkedik? Bevallom, őszintén: nem tudom elképzelni. BABI TIBOR A párt és a kormány képviselői a szovjet vendégekkel hiegtekmtik a kiállítást.