A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-29 / 22. szám

Akik csak most kezdik S akik már végezik Csiga-biga gyere ki ég a házad ideki. Ki ne ismerné ezt a kedves kis gyermekdalt? Talán nincs is aki hátulgombolós korában ne énekelte volna. A napokban bekukkantottam a sajógömöri iskola első osztályába; ott is éppen ezt fújták a pufókarcú apró emberkék. Hívatlanul zavartam meg őket, abba is hagyták mindjárt, s kíváncsian nézegettek. - Gyerekek, sok szépet hallottam már rólatok — így kezdtem a diplomáciai kapcsolatok felvételét. Mbst meggyőződöm, igazat beszélnek-e? Ki tud a legjobban olvasni? Tizenhat kéz lendül a magasba, s egymással versenyezve zsibongják: én, én! Alig bírjuk őket lecsillapítani. „Hogyan eszik a jó gyerek" — ez volt az olvasnivaló elme, s erről kezdünk beszélgetni. Riz Pisti azt mondja, ő legjobban a kolbászt szereti, de ha nincs, jó a füstölt szalonna is. Pónya Katica a cukorkáért lelkesedik, Jankósik Laci meg mindent szeret, csak a levest nem. S ki szereti a palacsintát? Ezt mér mindenki szereti. Egyesek azonban szilárdan leszögezik, hogy csak lekvárral. - Hát számolni tudtok-e? Tudunk, tudunk, zengi a kórus. Hányig? - Tízig tanultunk — de én már „sokig" tudok — lelkendezik a sápadtarcú Kovács Marika. Csillogó szeme mögött azonban ott leselkedik a nagy család küzdelmes élete. Azok közé a kevesek közé tartozik, akiket az élet még mindig mostohán kezel. Tóth Zsuzsika verset mond, Máté Magda pedig egy népdallal rukkol eló. Mindenki szóhoz akar jutni, félénkségnek nyomót sem látom. Megkérdezem, kinek hol dolgozik az édesapja. - Az enyém kőműves a „podnyikban" — ezt Csala Marika mondja. Megkérdezem, mi az a .podnyik", de ezt mór tizenhat ész sem tudja kisütni. Gallovics Zoli édesapja fejő a szövetkezetben, a Németh Pistáé kocsis. Egy kicsit számolunk még, s utána írunk is. A szöszi fejek mélyre hajolnak. Nézem a jövendő emberkéit. Ma még elsősök, de húsz év múlva övék a világ. Mind tis^ák, rendesen öltözöttek, legtöbbjüknek fehér cipőcske a lábán, munkások, parasztok gyermekei. Az édesanyák boldogan várják őket az ebéddel; példás gondot viselnek rájuk, gyakran pénzt is csúsztatnak zsebükbe egy darabka csokira, csak egyről feledkeznek meg: keveset mesélnek nekik saját gyermekkorukról. Talán szégyellik bevallani, hogy ők ilyenkor tavasszal már mezítláb, egyszál ruhácskában szaladgáltak, csokoládét csak karácsonykor láttak, s szívesen megették a palacsintát lekvár nélkül is. S' bizony ők még sokan palatáblára írták az első szavakat: Ür, ír... Ma furcsa lenne ez a szöveg az olvasókönyvben, mert ma mór mindenki ír, tanul, művelődik, ki-ki képességei szerint készül az életre. Akad még ugyan egy-két eset, ahol nagy gond a háromnégy iskolás gyerek, de szeptembertől már ez is csak félgond lesz: ingyen tanszereket kap minden iskolaköteles gyermek. KOVÁCS ISTVÁN Nincs a Komensk^ egyetemnek olyan fakultása, ahol ne lennének ott a csallóközi síkság vagy a gömöri hegyek küldöttei. Ezer évig csak bérest, parasztot, esetleg papot nevelő maroknyi falukból jöttek ezek a kemény. legények a tudás igényével, s nekivágtak a városok kőrengetegének, hogy négy-öt-hat év múlva tanárokká, mérnökökké, orvosokká legyenek.' Csokonai éppen százhatvan évvel ezelőtt hördült fel, hogy „Hát csak kanásznak termett a paraszt? - de a százhatvan évből csak az utolsó tizenöt adott feloldó feleletet az elkeserítő kérdésre. Nem, a munkás és a paraszt ma már nem a társadalom alján van. Államférfi is lehet belőle, ha a képességei engedik. Nyitva áll előtte minden főiskola. De indul a suttogás, hogy nekünk, szlovákiai magyaroknak még nincs értelmiségünk, mert a főiskolákon szlovák műveltséget kap a magyar diák, s közönyössé válik számára a nemzetisége. S a cikkíró, aki maga is főiskolás, meghökkenve néz körül. Valóban így lenne? A hat bratislavai főiskolai internátus közül a Szlovák Nemzeti Felkelés nevét viselő (népszerűen Horsky Park) talán a legnépesebb,, s összetételében a legtarkább. Leendő orvosok, technikusok, bölcsészek, gyógyszerészek, közgazdászok, jogászok otthona. S a tarkaságot még tarkábbá teszi a nemzeti sokféleség. Szlovákok, csehek, magyarok mellett albánok, bolgárok, kóreaiak, sőt négerek is lakják az internátust. A bejárat előtti padon négyen ülnek. Beszélgetnek, vitatkoznak. Magyarok. Egy orvosjelölt, egy bölcsész, és két elektrotechnikus. Az orvos jelölt negyedéves: Viola Pál. Komáromban érettségizett. - Könnyű volt-e felkerülni az orvosira? — Nem volt nehéz, de annál nehezebb volt fentmaradni, míg meg nem tanultam tökéletesen szlovákul. Ha végzett, magyar vidékre szeretne kerülni, hogy nyelvtudását hasznosíthassa, s a csak egy nyelvet beszélő betegek panaszait tökéletesen megértse. Hisz orvosi gyakorlat közben egyetlen meg nem értett szó is súlyosbíthatja a beteg helyzetét. A pad másik szélén Répás Pál ül, negyedéves elektrotechnikus. Ugyanazokra a kérdésekre szinte a válaszok is ugyanazok. Ö is magyar iskolában érettségizett, szlovák nyelvtudása eléggé gyatra volt. Később azonban megtanult. szlovákul s most már megy a dolog. Még két év, s a marcelházi parasztgyerek mérnöki diplomával hagyja itt a fővárost. — Hová szeretnél jutni? - A komáromi hajógyárba. Valami esélyem van is, mert pl. tavaly is kértek magyarul tudó mérnököket a főiskolánktól. Ügy került oda a bátyám is. Magyar értelmiség is nevelődik hát főiskoláinkon. Fiataljaink ugyan nem játszva, minden erejüket megfeszítve tanulnak, de — sikeresen. Teljesítik Csokonai 160 éves jövendölését: „De tán jő. Oly idő, melyben nékünk a vidékünk Üj Helikon lesz." TŐZSÉR ARPÄD S egy a kivételek közül A férji, aki előttem iü, jóval túl van már a négy X-en, közelebb is fán már az ötvenhez, mint ahhoz. Keménycsontú, csendes szavú ember; s csuda, nem csuda: az iskolapadból kerítettem elő, itt, a zsellzi tizenegyéves iskolában. A neve Medó István, foglalkozás: egykor asztalos, ma az állami gazdaság építkezési osztályának üzemigazgatója. Most készül az érettségire. Mire e sorok megjelennek, talán már túl is lesz rajta. Mondjon valamit az életéről! - Nyolc elemit végeztem annak idején, még a húszas években, s szerettem volna már akkor is tovább tanulni, dehát kinek volt akkor ilyesmire módja? Szegények voltunk, kellett a pénz, beálltam hát asztalosinasnak. S hogy kitanultam a szakmát, akkor meg jött a munkanélküliség, nem volt mit csinálni, elmentem Pestre. Hat évig élt ott; volt villamoskalauz, gépkocsivezető, aztán hazajött megint: küzdeni, verejtékezni. Mi vezette a gondolatra, hogy deresedő fejét tanulásra adja? Azt mondja: - A szomjúság, a tudás szomja. - Sok társához hasonlóan a felszabadulás után 6 is belekerült a politikai élet forgatagába, s e felelősségteljes irányító funkcióba. Eleinte csak ment a dolog valahogy, de ahogy haladt az idő, úgy jött rá lépésről lépésre, hogy nem eléfe a nyolc elemi az üzemigazgatáshoz, hogy haladni kell a korral, s tanulni, ha helyt akar állni. S a negyvenöt éves embernek volt ereje nekilátni a tizenegyéves iskolának. - Pedig nem könnyű ám! Nemcsak a tanulás teszi, az idő is valahogy nagyon kevés - mondja. A munka, a funkciók, a Csemadok (ő volt a „Húsz év után" zsetízi Karikása), s persze még a család is. A fia két évvel ezelőtt érettségizett, s az apát bántotta, hogy nem tud segíteni a gyerekének. No de, négy éves kislányát már ö fogja előkészíteni; mert ezután már 6 is „érett" ember lesz. Nézem a csontos zselízi embert. Egy a sok közül, de nem az egyedüli, mert csak innen Zselízröl tizennyolc közül választottam ki, de ha tizennyolcan vannak itt, hány társa van ekkor széles ez országban?