A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-22 / 21. szám

A dunaszerdahelyiek gyülekeznek a körházavatási ünnepélyre Az ünnepség lezajlott. Több mint egy hónap választja ei a ragyogó, új kórházépületet attól a naptól, amikor hazánk felszabadításának tizenötéves évfordulójára (nyolc hónappal a kitűzött határidő előtt) ünnepélyes külsőségek között átadták rendeltetési céljának. Bevonultak hát az orvosok, az ápolónők és a műszaki személyzet, no meg az első betegek, a csallóközi róna munkás emberei, akik egészségüket akarják visszanyerni ezek között a, néha még mész és olajfesték szagát lehelő, falak között. Folynak a dolgos, fárasztó hétköznapok, amelyekből mégis mindig új és új erőt lehet meríteni, mert csodálatos erőforrás egy nemrég még bágyadt tekintetű szempár újbóli életteljes csillogása, vagy ha egy fájdalomtól eltorzult arc megint kisimul és mosolygóssá válik. Dr. Daniel a sebészeti osztály főorvosa szívesen fogad. Rosszkor jöttem pedig — operációra készül. De a főorvos az a fajta ember, aki nem Ismeri az idegességet és semmiféle türelmetlen Indulatot, amíg rajta van a fehér köpeny. Ogy látszik, varázsköpeny ez, munka közben akárhányunknak elkelne — gondolom magamban. Elkísérem a miitőbe. ahol már az ötéves kis Erzsike vár rá mély álomban. Alig tizenöt perc múlva csupán keskeny vágások jelzik a kétoldali sérv helyét. — Lila szilont — ad kurta utasítást a főorvos és gyakorlott mozdulattel varrja a sebet. Míg szeme a betegen van, halkan magyaráz. — Üj módszerrel, „spórolósán" varrunk! Ez a fajta szilon szál nem áll még elegendő mennyiségben a rendelkezésünkre, pedig az eddigiekkel szemben sok előnye van, ezért a legszívesebben ezt használom. De, hogy minél több esetben használhassam, ki kellett fundálni az öltések takarékos módját, persze úgy, hogy a beteg ne vallja kárát. Tisztelettel nézem a lila szllont, miközben a két öt centis sebet lemossák, bekötik és Erzsike gurul is az egyik terembe, ahol készen áll számára a hófehér kiságy. Dr. Daniel szobájába megyünk, ahol cigaretta-szünetet tart, míg előkészítik a következő operációt. — Sürgős eset volt a kis Erzsike? — kérdem, mert úgy tudom, délelőtt végzik a műtéteket, délután csak a váratlanul előadódó, halaszthatatlan esetekben operálnak. — Egyelőre nem így van — feleli. — Majd ha elegen leszünk a sebészeten és mind a három műtőterem üzemben lesz, akkor áttérünk erre a beosztásra. Elmondja, hogy hosszú évekig Csehországban dolgozott, egy ideig a nagyhírű Buriam professzor mellett. Munkáját elismerték, kellemes szép otthona volt. Ezek után meg kellett kérdeznem, szívesen jött-e erre a slk vidékre, a poros, (bizony még nagyon poros) kisvárosba. Fürkészve nézem az arcát, őszintén felel-e majd. Egy pillanatig sem habozik. — Örömmel jöttem. És mindjárt meg is indokolja, miért. — Szlovákiai vagyok, diplomámat is a bratislavai egyetemen szereztem. Tulajdonképpen hazajöttem és haza mindig szívesen megy az ember. A cigarettacsonkot elnyomja a hamutálcán, mert jelentik, hogy minden készen áll a következő műtétre. Mielőtt eltűnne az üvegfalak mögött, besiet a kis Erzsikéhez, aki a narkózis után most nyitogatja még kifejezéstelen, lenvirág szemét. Átmegyek az épület másik szárnyán elhelyezett belgyógyászatra. Az osztályon csak egy frissen végzett, fiatal orvost találok. Engedélyt szeretnék kapni egy-két felvétel elkészítésére. Dr. Evan nagyon szigorú. Nagyon fiatal emberek tudnak csak ilyen szigorúak lenni. — Mi itt komoly munkához láttunk és ez nem jelenthet semmiféle megírni való szenzációt — mondja. Igazat adok neki. Nálunk a komoly és lelkiismeretesen végzett munka Igazán nem jelent szenzációt, sőt az sem szenzáció, hogy a nép, az összefogás ereje ilyen eredményeket teremt, mint ez a hatalmas, szellős, napos „egészségügyi kombinát", amelyben már megindult az élet lüktetése. Nem szenzáció, de nagyon bensőséges örömre gyújtó tény, amiről írni kell. Az osztály főorvosa, dr. Herman Bratlslavából jött ide, mégpedig saját kérésére. S igy van ez az orvosi kar valamennyi tagjával. Megtalálták itt a hivatásuknak megfelelő tág működési teret, a körházzal ^zemben pedig a vadonatúj épületekben kellemes otthonra lel családjuk. Beszélgetek a betegekkel, de egy gáncsoskodó megjegyzést sem ejtenek, a kórházat illetően. A betegek felől viszont az orvosokat és a nővéreket faggatom. Az eredmény itt is hasonló és dr. Hermann is elégedett a pácienseivel. Az ápolónővérek, akiket különböző körzetekből vezényeltek ide, nem jól érzik itt magukat. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a rájuk szabott feladatot nem végzik a legnagyobb odaadással. Hol hát a baj? Négy-Öt barna, kék szempár tekint rám a fiatal arcocskákból. Adjuk át nekik a szót. — Előző munkahelyemen kijelentették, hogy csak ideiglenesen kerülök ide, amíg gondoskodni tudnak megfelelő számú nővérről. Most látom, hogy ez nem megy olyan hamar . . . — Amíg szolgálatban vagyunk, nincs semmi baj. De azután, , . van ugyan othhonos szállásunk, de minden szabad időnket a négy fal között tölteni . . . — Mozi — kezdem, de nyomban elhallgatok, mert szinte egyszerre legyintenek. Megtudom, hogy ezeknek a csinos, életvidám fiatal lányoknak nincs megfelelő szórakozásuk, ami munkájuk után felüdülést jelenthetne, s ha lesz is . . . A teldntetek nyíltan árulkodnak, bizony ez sem tartja vissza őket attól, hogy. az első lehetőséget felhasználják áthelyeztetésükre . . . A nővér-kérdést máröl holnapra lehetetlen megoldani, de nekem eszembejutnak most azok a nyolcadikos, tizenegyedikes fiatal lányok, akik Innen alig egy kilométerre az iskola padjaiban ülnek s talán éppen az előttük állö pályaválasztásról esik szó. Szükség lenne itt rájuk, ez az óriási új épület világos falaival hívja őket. Szeretném, ha ezt a hívást sokan meghallanák közülük s szívesen követnék. Búcsúzóul egy kedves történetet mondtak el. Nagy volt az izgalom a szülészeten, amikor megérkezett az első mama, hogy ealek között a falak között hozza világra a gyermekét. Ünnepélyes, „hivatalos" fogadtatásban részesítették, a szülésznők, ápolónők ugyancsak forogtak körülötte. Egészséges ikreknek adott életet. Biztató indulás. A dunaszerdahelyiek — a folyosót gondosan tisztogató takarítónők, a bíróságra siető hivatalnok, a piacon zölséget vásárló háziasszony, a kocsiját mosó teherautó-sofőr, s mind a többiek Is — büszkék a kőrházra, saját, szinte személyes tulajdonuknak érzik, én pedig úgy érzem, ez nagyon sokat jelent. Meghívtak, hogy jöjjek el egy év múlva, amikor teljes „gőzzel" fog menni már minden, és bevallom, ehhez őszinte kedvet érzek. Dr. Daniel, operácjő után — operáció előtt Erzsike narkózis után kinyitja a szemét A szülészeti osztály első páciense