A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-22 / 21. szám

Duba Gyula: féltékeH^séf Arankával, a feleségemmel közös megegyezésen alapuló kimondottan szerelmi házasságot kötöttem. — Te, Jenő — kérdezték még esküvőnk előtt a barátaim — jól meggondoltad a dolgot? Feleségül mered venni Arankát? Túl csinos ez a nő hozzád! — Ugyan. Hiszen szeret... Kétségtelenül szeret... Gúnyosan nevettek. — Tudod, mi az a megcsalt férj, pupák? Tisztában vagy vele, milyen egy szarv? Tudod, az olyan mint egy tülök, csak befelé nő és fáj ... — A szerelem öncélú dolog — jegyezte meg a férfias Kovács, akinek számos nőügye forgott közszájon. — Azért szeretünk valakit, hogy megcsalhassuk ... — sóhajtott. — Kelekótyák vagytok — intéztem el legyintve őket, és habozás nélkül megesküdtem Arankával. Majd másfél évig nagyon boldogan éltünk, amikor nőm megszülte az első fiút, Emilkét. Édes kis lurkó, szakasztott az apja, csak a szeme fekete. Nagyon boldog vagyok és Arankát jobban szeretem, mint valaha. — Hogy van a kedves feleséged? — kérdezte a daliás Kovács talán egy hónap múlva. — Egészséges, egészséges? — Igen. Már jól érzi magát. — Igazán — mosolyodott el gúnyosan — jól érzi? Hehehe... Szóval jól érzi... Aztán ha a fiadnak olyan fekete lesz a szeme, amilyen neked még álmodban sem volt, ne lepődj meg túlságosan! Meghökkentem. — Mit akarsz ezzel mondani, te Kovács ? — Semmi, semmi — legyintett — nem fontos... — És szánakozva nézett rám. Valami megfoghatatlan nyugtalanság fogott el. Az Emilke szeme tényleg fekete, az enyém és az Arankáé barna. No jó, jó, de hol van az megírva, hogy egy csecsemőnek olyan színű szeme legyen, mint a szüleinek. Talán a nagyapám ' volt fekete szemű, vagy a dédapám, vagy az Aranka öreganyja, ki tudja? Aztán lehet, hogy nem is fekete a szeme, hanem barna! Nem hagyott nyugton a probléma. Feltárcsázom Arankát és megkérdezem, milyen szinű a fiunk szeme. Tárcsázok, hívom a hivatalt, ahol Aranka dolgozik. Idegen hang szól a kagylóba. A feleségem egy fél órája elment, nem tudni hová, azt mondta, mindjárt visszajön. Nagyon forró lesz a telefonkagyló egyszerre, szívem óriásit dobban a döbbenettől. Aranka nem szokott csavarogni. S méghozzá munkaidőben. Hm, elment és nem mondta, hová! Tíz perc múlva újra hívom. Még nem jött vissza. Nem merek Kovácsra nézni, érzem, hogy gúnyos mosollyal figyeli vergődésemet. Harmadszor hívom, még mindig nincs ott. Ne mondják meg neki, hogy kerestem, mondom. Este, ha majd tisztázzuk a dolgot, legyen gyanútlan, különben felkészülne valami hazugságra. Vacsoránál mintegy mellékesen vetem oda a kérdést: — Voltál távol a hivatalból. Arankám? — Nem — válaszolja azonnal, gondolkodás nélkül. — Azaz, igen... — javítja ki rögtön önmagát. — Hol? És kivel? Reménykedve, gyermeki bizalommal kapok a lehetőség után. Talán ... talán nem is igaz a szörnyű gyanú... Talán alaptalan ... — Hogy-hogy kivel\? Egyedül. Emilkét látogattam meg a bölcsődében. A szemébe nézek. Tekintete nyílt, ártatlan. Nem, ez az asszony nem csalhat. Hiszek neki. Szeretem. Édes kis asszonykám, a fiunkat, Elmükét látogatta meg, munkaközben is ő jár az eszében és én... én esztelen én bárgyú alak még "gyanúsítani merem ... Megnéztem az Emilke szemét is. Hát igen, egészen sötétbarna, de nem fekete, tehát minden gyanú alaptalan. Másnap a barátaim megtudták, hogy Emilkének ugyan nem fekete a szeme, de egészen sötétbarna. Jelentősen összenéztek, némelyik zavartan köhögött, a délceg Kovács pedig munka közben egész nap azt a dalt fütyülte, hogy „huncut a babám fekete szeme!" — Ne csüggedj, Jenő — jön oda hozzám — talán nem is igaz ... Szavaiból maró gúnyt és iróniát érzek. Nyugtalanul hívom Arankát. Nincs ott, nem tudják, hová ment. Ja persze, a bölcsőde! Hívom a bölcsödét. Nem, nincs ott. Nem is volt. Elsötétül szemem előtt a világ. Tehát mégis! Ahogy végiggondolom házaséletünket, rádöbbenek. Aranka az utóbbi időben nagyon megváltozott. Kevesebbet törődik velem, nem dédelget annyira, mint azelőtt, és valahogy ritkán vagyunk együtt. Egyszóval elhanyagol. Délután, amikor hazaérek, éppen készülődik valahová. Nem merem... nem merem megkérdezni, hová... Nem merem firtatni, hol volt délelőtt... Félek, hogy valami borzalmas titok pattan ki az egészből... — Sétálni megyek, fiam — mondja kedvesen. — De édesem, nekem most dolgom van, nem kísérhetlek el. — Nem baj — csókol meg puhán — akkor egyedül megyek. Úgy! Tehát egyedül. És elmegy egyedül, Emilkét babakocsiban tolja maga előtt. Emilkén új fehér mackóruha, ma vehette neki. Hát. . hát elment egyedül. Na jó. Egy rossz útra tévedt asszonyt úgysem lehet megállítani a lejtőn. Menj. menj csak csalfa nő, menj, amerre akarsz ... Menj csak. egyedül. .. Szerelmünk érezhetően elhigedült, és úgy látszik, ezt ő is észrevette. — Mi van veled, Jenő? — kérdezte este kissé szomorúan. — Az utóbbi időben úgy megváltoztál. Figyelmetlen vagy velem szemben ... Sokszor tapintatlan ... Nem szeretsz már, édesem? Ah, hát még erre sem szakad le az ég? Én változtam meg? Én vagyok figyelmetlen? Talán én törődök mind kevesebbet és kevesebbet a férjemmel? Én járok egyedül, gyerekkocsit tologatva sétálni a parkba? Én jövök haza sötétedés után a jó ég tudja honnan, boldogságtól kipirult arccal, kacagva és Emilkét csókolgatva? Kigyó vagy asszony, ravasz és álnok. Tudod, hogy szeretlek és visszaélsz vele. Csak legalább tudnám, kivel csalsz meg... Ö, vajon kivel? Ki miatt lettem felszarvazott férj? Másnap el kellett utaznom. — Aranka — mondom — én most elutazom, de igyekezni fogok minél hamarább elintézni a dolgaimat, hogy ne sokáig légy egyedül! — Nem fontos, szívem — simogatja a hajamat — nem fontos sietned. Ne hirtelenkedd el a munkádat, még majd feleslegesen valami tévedést követsz el! Nem félek én egyedül. Pokoli.. . pokoli romlottság ... Ne siessek, mert ö nem fél egyedül. Miért... V miért vert meg a sors ilyen teremtés-» sei... vajon miért? Uramisten... Ö nem fél egyedül... Na, de ma este minden tisztázódik. Megtudom végre, kivel csal hónapok óta ... Tizenegykor megy a vonaton. Tízkori elbúcsúztam tőle. megcsókoltam a fiamat. Emilkét, megcsókoltam ót is, mint rendes férjhez illik. Nehéz búcsú volt, majd a' szívem szakadt bele. Nem mentem az állomásra, beültem egy borozóba. „Csalfa az asszony..." Húzza a fű-» lembe a cigány keservesen, Bizony csalfa, dünnyögöm, és könnyeim bőven potyognak a borospohárba, minden asszony, csalfa. Arankám is csalfa ... megcsalt.., megcsalt, pedig hogy szeretett. De ma megtudom, és ... megölöm ... Othello leszek ma . .. ölni fogok ... Nézegetem a kezem. Ezzel ölöm meg. Milyen fáradt kéz, hogy reszket. Én meg sírok... Ki látott már síró gyilkost ? Éjfél körül fizetek és hazamegyek. Kissé nehéz a fejem. Szédülök, de a cél világos. Elszánt és tántoríthatatlan vagyok. — Utolsó út... Golgota ... — kopogják lépteim komoran, félelmesen. Zárva találom az ajtókat. Természetes. Tárt ajtók mellett nem szoktak szerelmeskedni. Bekukucskálok a kulcslyukon. A hálószobában félhomály, csak a hangulatlámpa ég. Hallgatózom. Aranka hangját hallom. — Édes kicsikém ... drágám... mókuskám ... — becéz valakit úgy, ahogy engem becézett a mézesheteink alatt. Nem lehet ezt ép ésszel kibírni. Vörös ködök szállnak a szemem elé, felordítok és vállamat az ajtónak feszítve faltöró kosként betöröm. Bezuhanok a szobába, elesem, egy szeneslapát kerül a kezembe, azzal rohanok a hálószobába. Aran-« ka az ágyban fekszik és rémülettől tágra nyílt szemmel néz rám. Mellette á párnán egy fiatalember barnafürtös • feje. — Tehát így — hörgőm rekedten, kezemben ütésre lendül a szeneslapát —> tehát megcsalsz nyomorult... és ilyen.., ilyen taknyossal — Jenő — sikolt iszonyattal Aranka —i mi van veled? Hiszen ez a fiad, Emilke! — Hő... mi... kicsoda... Emilke? Ja, az Emilke, igazán... No nézzük csak... jé tényleg az Emilke! Lehanyatlik az ütésre emelt kéz. Hát igen, féltékeny voltam a fiamra. 11