A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-22 / 21. szám

Kinyitotta az ajtót. A vezető arcát kötés borította. Csak rámeredt, de nem felelt. Keskenyvágású szeme a bozontos szemöldök alatt sehogysem tetszett Dásának. Igen furcsa benyomást tett rá ez az ember. Vagy nagyon dühös volt, vagy megijedt valamitől. ^ — Kérem az iratokat! — szólította ismét a lány. — Felkattantotta villanylámpáját és bevilágított a kocsiba, de a kocsivezető a lámpát szemtelenül eltakarta kabátujjával. — Ne tréfáljon, kérem! — kiáltott rá mérgesen. — A vezető még most sem szólt semmit. Kezét a lámpa után nyújtotta. Az autó fokozta sebességét. Dása még most sem mondott le feladatának teljesítéséről. — Azonnal állítsa meg a kocsit! — kiáltott a vezetőre. A lámpa egy sugara mégis megvilágította a vezető arcát. Dásának hirtelen eszébe jutott Vatagin utasítása. Hirtelen felismerte a körözött kémet. — Takarodj! Hördült akkor az egyik utas. Dása újra megvilágította a kocsi belsejét. A vezető pisztolya után nyúlt. Dása erre dühös lett, s kinyújtotta kezét, hogy elkapja a kormánykereket. Hans Kraft abban a pillanatban rálőtt. Dása elvágódott az úttesten. Az autó tovább ment a töltésen és nekiment az egyik útjelző oszlopnak. A gyenge kis karó, melyen cirilbetűs felírás fityegett kidőlt, s az autó tovagördült. Dása ott feküdt az úton — tudta mit kell tennie. Lerángatta válláról a géppisztolyt és tüzelt. A kocsiból valaki hirtelen kiugrott. A kikötőhely felől katonák szaladtak az úttest felé. Dása újra tüzelt, s aztán megrémült egy hirtelen felötlő gondolattól: — Hátha a mieink! Részegek a szerencsétlenek! — Hej! Hej! — kiáltott egy ismerős hang. — Ki van itt! — Bajtársak, megsebesült! Vérzik!... Amott az autó. Dása körül forgott a világ. Szeme előtt sötét karikák táncoltak, majd köd és éjszaka ereszkedett alá a tájra. Elvesztette eszméletét. Mikor Pálffy gróf kiugrott a kocsiból, kétfelől is tüzeltek rá: az egyik oldalról a szovjet lány, aki az úton feküdt, a másik oldalról Hans Kraft, aki benn ült a kocsiban. Meggörnyedve futott. Átugrott az árkon, s közben felbukott. A térdében elviselhetetlen fájdalmat érzett. Ugrás közben kificamodott vagy eltörött valami csont vagy porc a lábában. Néhány órahosszat folyvást menekült üldözői elől, jóformán kúszott, mert tábát vonszolnia kellett, akár a sánta kutyának. Végül elhagyta ereje, s összeroskadt egy mocsár NYIKOLAJ AT AR OV (33. folytatás) közelében a sás és a nád között. A közelben valami falu volt. Olykor szovjet katonák dalai harsogtak onnan, motorzúgás hangzott, majd egy aknarobbanás. Éjszaka eb üvöltött. Hallgatta a hozzászűrödő hangokat, s olykor gyűlölet és vad szomorúság fogta el: az oroszok lám idejöttek Európába — dalolnak, nevetgélnek, lovaikat becézik és zabot vetnek nekik — ő meg itt hever a sárban — dagadt a lába, s retteg, hogy felfedezik. Egész nap ott hevert egyhelyben. Éjszaka feltápászkodott, s vagy húsz kilométeren át tovább vonszolta magát. Nappal megint a mocsárnál rejtőzött, hogy kipihenje fáradtságát. A következő éjszaka egy paraszt udvarában rejtőzött el egy farakásban. Ugyan miért is menekült el az autóból. Kraftnak talán mégis sikerült megmentenie irháját, s továbbjutott a kocsival. Aztán miért ült egész éjjel a farakásban. Valami furcsa, érthetetlen dolog történt vele. Hajnalban a józan ész ellenére kikászmálódott a farakásból és továbbsántikált az úton? Miért? Minden cselekedete értelmetlen és következetlen volt. Tudta ezt, s ettől a tudattól megrémült, Egy egész napot, s az éjszakát újra a mocsárban töltötte. A hold bevilágította a tájat, s ő rajtakapta magát, hogy begörbült ujjait a hold felé mereszti, s közöttük bámul föl a fényes égitestre. Nem tudta, miért teszi. Üjra útnak indult. A front közelében egy elhagyott házban hat hosszú órát töltött el egy éhes fekete kandúr társaságában. Olykor, ha tudata kitisztult, igyekezett belepillantani saját életének rejtelmeibe. Ez a magyar mágnás — aki nem is ismerte birtokait, s még jegyzéküket sem látta soha, kénytelen volt beismerni, hogy értelmetlenül ide-oda futkározott a földgömbön, akár a nyúl a reflektor fényében. Már jó tíz esztendeje nem aludt kedves szobájában, melynek ablakai alatt méltóságteljesen bólintgatnak az évszázados fák. Felgyúlt képzelete szinte látta az ebédlőbe vezető folyosót, s folyosó falait díszítő szarvasagancsokat, melyek a pálffyak vadászszenvedélyéről tanúskodtak. Hiába! Kozmopolita volt és kalandor, akit a perzsa nő szörnyű átka üldözött. Mikor, mint a magyar katonai attasé helyettese becsavarogta a balkáni városokat, örökös rettegésben élt, s határtalanul gyűlölt. Végtelenül unta Kraft németes alaposságát. Ennek a mániákusnak az agyában egyetlen egy gondolat fészkelt, s Pálffy, hogy megvalósítsa, kénytelen volt Ordinceva társasagában bejárni az eldugott kis városokat és ismerettségeket kötni vidéki ügyvédekkel, akik a szociáldemokratákhoz húztak, aztán a ploesti olajfinomító jelentéktelen hivatalnokaival, újságírókkal, és üdülő katonatisztekkel a román gyalogságtól. Be-betért Ordincevával a kávéházakba, s Marija elővette állítólagos vőlegénye fényképeit. A megözvegyült menyasszony szerepét kitűnően játszotta, s olyan adatokkal töltötték meg Kraft kartotékjait mindenféle emberekről, amilyeneket magukról sem tudtak volna szolgáltatni. Pálffy minden negyedévben kapott egy titkos kis csomagot — pénzt lóistállóinak fenntartására. Útjairól olykor szép lovakkal tért vissza. Az Iránban töltött esztendők nem múltak el haszontalanul — megtanult kereskedni, s most hasznosította tudományát. S ugyancsak könnyű volt visszaélni a házigazdái vendégszeretetével, s a jászolba a takarmány közé csempészni egy-egy fiola takonykór kultúrát, vagy burgonya segítségével a ló orrcimpájára kenni... A németek sorozatos vereségei a keleti fronton szinte agyonbunkózó hatással voltak a német tisztekre — és Pálffyra is. Csak Hans Kraft nem értett semmit abból, ami történt a világban körülötte. Egy reggel szokása szerint hosszan mosta kezét, mielőtt asztalhoz ült, s lelkesedve így beszélt: — A vezér tanai nem ismernek el semmilyen erkölcsi korlátozást. Az Isten vagy a mi céljainkat szolgálja, vagy utunkban van. A franciák az emberi jogokról álmodoznak. Az oroszok egy évszázadon át az igazságot hirdetik a világnak. Mindez gyermekjáték. A valóságban csak egyetlen cél létezik: a hatalom. Aztán következnek a hatalom megszerzését szolgáló eszközök. Az istenhit és istenkáromlás között nincs semmi különbség. Mi nem látjuk ezt a különbséget. Míg ellenségeink ezt nem tudták meg rólunk, minden simán ment. A totális háborút idő előtt hirdettük meg — s ez volt a hiba. Mikor Pálffy végighallgatta ezt a prédikációt, az a benyomása támadt, hogy őrült mániákussal van dolga. Nem tudott uralkodni magán, s elment Ordincevához és egész éjjel ivott és mulatott vele. Pálffynak két gyöngéje volt: nem bírta a magányt — a másik: mindenáron megakarta menteni vagyonát. A vörös áradat beront Európába. Meg kell állítani és e régi jó világból meg kell menteni ami menthető. Ez a rögeszme késztette őt kitartani Kraft mellett. Mikor Szegedhez közeledtek, ahol legújabb akciójukat kellett végrehajtani, vadul összeveszett a némettel. Hans Kraft már igazolta magát a parancsnoknál és megkérte az egyik hadnagyot, küldje el Eötvös Gyulát halászni a Tiszára. Míg e parancs végrehajtására várakoztak, Pálffy hirtelen megszólalt: — Van egy_, keresztülvihető tervem. Pécs alatt van apámnak egy vegyiüzeme. A raktárban húsz láda nyers morfium van lerakva. Adjon nekem iratokat egy görög nagykereskedő nevére, rendelünk hűtőkocsit, s az egészet kicsempésszük. Megyünk mi magunk is — megmentem magamat és magát is, — ha csak nem kötelezte el magát egészen az ördögnek. Hans Kraft még sosem Jjallotta ilyen szemtelenül beszélni. Szótlanul Pálffyra meresztette szemét, majd hidegen ezt mondta: — Vegye tudomásul, hogy mindent el kell felejtenie — azt is, amit most mondott — s csakhamar talán a nevét is. Valóban el kell tűnnie, de nem úgy, ahogy szeretné, hanem úgy, ahogy én elrendelem a Vezér nevében. Ha kell, egérfogókat fog gyártani, vagy malacot hizlalni, mindaddig, míg Németországnak szüksége lesz rá. (Folytatjuk) 12