A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-15 / 20. szám

volna, elmenni a faluból, s ha már nem lehetett jogász, vagy orvos, hát legalább iparos szeretett volna lenni. A mindennapi falat nehéz járma nem engedte. Sokan vándoroltak ki idegenbe akkor. — Majd egyszer megmutatom a házakat, melyeket idegenből hoztak a falumbéliek, A legtöbbje francia földről származik. Ma Vadovié Ignác 53 éves, elmondhatom róla, hogy csak most vannak igazán erős és lobogó vágyai, tervei, melyek nem álmok többé, hanem fehér lapra fektetett fekete betűk és rajzok, melyek megvalósulásra várnak. A húsz koronák Ideje régan elmúlt, ő a budmericei termelőszövetkezet alelnöke, egyik növénytermelő csoport vezetője, és ez idő szerint a helyi nemzeti bizottság képviselőjelöltje is. Amikor azt kérdezem tőle, hogy milyen tervei és javaslatai vannak, lelkesen kezd beszélni. Elmondja, hogy a tizenhat tantermes új iskola alapjait már lerakták és s jövő év szeptemberében be is fejezik építését. Utána a régi iskola tégláiból fogják felépíteni az új kultúrházat, hogy tz s meg legyen a fiatalok részére, akikre bizony nagy szükségük van. Mindent meg kell értük tenni, hogy el no csábítsák őket a városok. Május elseje után a falu aszfaltutcáit kezdik építeni. S amikor rátérünk a szövetkezeti dolgokra, okkor peregni kezd a szó Vadovié elvtárs ajkáról, mint ahogy a tavaszi Hazafelé ballagok. Kétoldalról fák szegélyezik az utamat. Büszke út ez, kastélyhoz vezet. A kastély és a falu, mindig elkerülték egymást messziről, mint két idegen égitest. S még ma sem igen tudnak összemelegedni. Hej, pedig be szépek ezek a fák! Ez a hoszszú topolyasor, s a topolyákkal cseresznyefék váltakoznak. Egy topolya, egy cseresznye, egy vőlegény, egy menyasszony. Ez a budmericeiek tavaszi szimfóniája. Aki egyszer végigmegy rajta, nem tudja többé elfelejteni. Bolondos áprilisi az időjárás. HOvihar tépázza a virágos fák koronáit, hópihék csapatak szállong a fejem fölött. Öt perc múlva kisüt a nap és beszélni kezdenek a fák ... s én megértem őket, mert a Vadovié Ignác hangján beszélnek. A cseresznyefák mellett ott látom barázdált arcát, fejét, melyre ráhullott 1

a hő, sötét szemét, mely olykor messze néz, vagy lelkesen fel-felcsillan, nagy kezét, mely hosszú évek munkájáról tanúskodik, tagbaszakadt alakját, ahogy feláll, mikor belépek az EFSZ irodájának ajtaján, majd újból leül, s hallom, ahogy megreccsen alatta a szék. — Én ültettem őket huszonnyolc esztendővel ezelőtt. . . Minden fához emlékek fűznek, tervek, álmok, -lázadások, bánatok. Pálffy gróf alkalmazottja voltam, mezőgazdasági cseléd tizenhárom éves Less-e vízvezeték koromtól, akárcsak jó szüleim. S pénzt soha nem kaptam, fa volt a bérem. Bizony sok víz lefolyt a patakon, amig pénzmagot láttunk a fából, az ember megveszhetett kínjában. Egyszer, amikor éppen ezeket a fákat ültettem, anyám megbetegedett. Mikor este hazatértem, összevissza beszélt lázálmában. Nem tudtunk lfimpát gyújtani, mert elfogyott a petróleumunk. Orvos kellett volna, ahhoz meg pénz. A kastélyba rohantam. Félórai várakozás után hogy — hogy nem, a grófnő jelent meg. Nem tudtam hányadik felesége volt a grófnak, mert volt egy lengyel, egy német, egy francia, egy olasz, egy magyar és egy amerikai, szóval egyik volt a sok közül. Amikor elmondtam, hogy a halál ólálkodik anyám körül, először értelmetlen arcot vágott, aztán becsapta az ajtót az orrom előtt. Kiüzente, hogy jöjjek holnap, talán tud adni húsz koronát. Vadovié Ignác elvtárs, nem a szavak embere. Néha darabosan hullnak ki a szájából, néha keresi őket, mintha messzeszélltak volna, az ismeretlenbe, talán akkor szálltak el, amikor ezéket a fákat ültette, mert akkor tanulni szeretett 800 a baromfi eső pereg ebben a pillanatban a kezemre. Nem keresi többé a szavakat. Ügy összenőtt a szövetkezettel, mint a földdel a iák. — Tudja, megmondom őszintén, mindenekelőtt a szövetkezet- fekszik a szivemen. Nem mintha rosszul állna a szénánk, mort az elsők közé tartozunk a pezinoki járásban, de csak axad még mindig javításra szoruló dolog Az elsők között voltunk gépasitvo. Egy fájdalmunk van, hogy fiataljaink mindgyakrabban hag>jík faképnél a falut. S az öregekkel lassabban megy a munka. Bár a magtermelésben kiváló eredményeket értünk el. A tavalyi év folyamán például több, mint két vagon here és apró magot adtunk el. Már most is több, mint 200 hektár területen vetettünk here-félét, ugyanígy a gabonát és az aprómagot ls. Az állatállományunk 259 tehén, 450 növendékállat, 200 anyasertés, 800 a hízó és 8000 a baromfi. —"Az építés vezetőjeként kerültem ide 1952-ben, azóta itt vagyok. Elfelejtettem mondani, hogy tervbe van véve a tüzőltóhéz felépítése is, mert tűzoltója is vagyok a falunak. — Szóval ezermester Vadovié elvtárs! Még egy kérdésemre feleljen. Mi van a vízvezetékkel, mert ahogy látom, arra ls nagy szüksége lenne itt ez asszonynépnek'. — Ennek már meg kellett volna lennie, sajnos, technikai ' okokból elmaradt, ez nem a mi hibánk, de most már erre is sor kerül. Nézem, nézem Vadovié elvtársat, hallgatom, ahogy beszél. Lelkes hangja sokatlgérö, azt hiszem, a budmericei nép jól választott, tudja, kiben kell, s lehet megbízni. Olyan ember, aki valóban tudatában van a számos új feladatnak, úgy a népgazdaság, mint a kultúra fejlesztése terén. Az 0 két kisleány-unokájára virágzó falu fog ránevetni reggelenként és el fogják érni azt, amit 0 nem tudott, a nagy város főiskoláit, s velük együtt a többi kisleány és sok-sok kisfiú. Egész bizonyos vagyok abban ls, hogy mire legközelebb lelétogatok a faluba, mér vízvezeték ls lesz. Ha kell, szívesen eljövök brigádra, remélem, hogy elfogadnak, mort Sebők néni boldog és megelégedett arcét még sokszor szeretném látni. Vadovié elvtárs kemény munkájához pedig sok sikert kívánok. A hizlalóban Végig megyek az utcán; patak fut velem szemközt. Asszonyok mosnak benne. — Nem fázik-e a kezük? — Fázik biz az, lelkem, dehát mosni csak kell . . . Egy anyóka jön velem szemben, nagy, szürke vödör a kezében, látszik, nehéz neki. Megfogom a vödröt, viszem be a kiskapun, az udvarba, a pitvarba és ráhelyezem a vizespadkára. A hetvenhárom éves Sebők néni ráncai mosolyba futnak, mélyenülő szürke szeme hol öreg kendőjéhez, hol új vödréhez hasonlít, aszerint, hogy mosolyog-e, vagy elkomorul. Elbeszéli, hogy két fia rég elment hazulról, csak a lánya van még idehaza, aki hosszabb betegség után új állás után ment éppen Bratislavába. Reménykedik, hogy jó helye akad. Visszakísér a kapuig. Az utca másik oldaláról öreg kutak pislantanak felém restelkedőn. Kimentek a divatból, a kalapjuk lyukas, egész alkatuk roggyant. Szégyenkeznek az idegen előtt. — Bizony, nincsen még vízvezetékünk — találja ki gondolataimat Sebők néni. — Pedig féj a lábam. Felhúzza a szoknyáját, mutatja bekötözött dagadt térdét. — Cerveiny Kameftröl kellett volna levezetni a csatornákat, nem tudom, miért nem sikerült . . . Pedig orvosunk, fogorvosunk, patikánk ls van már . . . Milyen jó, hogy éppen a nemzeti bizottság képviselőjelöltjéhez megyek, gondolom, 0 majd megadja, a feleletet. *»* MOYZES ILONA: Betka Kulichové, sertésgondozó Vadovii elvtárs